Kentenich atya magyarázata az Előalapító okiratról

Kedves Testvéreim!
[...]
Schönstatt a tömegember legyőzését
először programszerűen tanította,
másodszor elméletileg tanította,
harmadszor gyakorlatilag tanította.
Mit jelent az, hogy a tömegember legyőzését gyakorlatilag tanította? Biztosan hallottak az ú.n. Előalapítási Okiratról. Ebben található az a program, mely eddig és az idők végezetéig a nevelői munkánk normája lesz.
1.Hogy szól e program?
„Meg akarjuk tanulni Mária oltalma alatt önmagunkat szilárd, szabad papi jellemekké nevelni.“ Észlelik, hogy ez az önnevelés egyedülállóan nagy programja, és pedig az önnevelés programja, mely a bensőleg valóban szabad ember eszményére irányul.
A program mindig ugyanaz maradt, csak itt és ott másképpen fejeztük ki.
Az előbb azt mondtam: az önállóság felé az öntevékenység útján. Látják a programban ezért van: Mi magunk akarjuk nevelni önmagunkat, magunk akarunk a nevelésünkön dolgozni. Önmagunkat nevelni pedig annyit jelent, hogy nem szolgáltatjuk ki magunkat a tömegnek, hanem a tömegben magunk vesszük kézbe a gyeplőt.
2. Hogyan jött létre ez a program?
Először: az én személyes lelki alkatomból. Amit ezekben a napokban Önöknek felvázoltam mint a karizmatikus küldetés kettős formáját, ez érvényes itt….
Az általános forma: Az új ember az új közösségben általános apostoli irányultsággal.
És a másik? A szellemmel átlelkesített, eszményhez kötődő ember, aki bensőleg kötődik a közösséghez és odaajándékozza magát az általános apostoli hivatásnak.
Be kell vallanom, hogy ez volt gyermekkorom óta a személyes alapmagatartásom. Így megérthetik, hogy attól a pillanattól kezdve, amikor nevelő lettem, nem tudtam mást képviselni, mint ezt az eszmét: Le a formalizmussal! Amit ki kell formálni: az eszményhez kötődő ember, aki odaajándékozza magát az általános apostoli hivatásnak. Ez mindig harcot jelent a formalizmus ellen; le a formalizmussal.
(…)
Hogy egyszer lássák, amint kezdettől fogva mindig nagyon erősen bennem volt, hogy önálló, független embereket alkossak, hadd utaljak a tanári működésem idejére - mielőtt spirituális lettem, tanár voltam.
Tanárként mindig a célom volt: világos, önálló tudás materiális kötöttségek nélkül. Az évfolyam, melyet akkor megkaptam, félévvel le volt maradva tananyagban. Tehát egy év alatt másfél évi tananyagot kellett átvennem velük. Emberileg szólva tehát nagyon idegesnek kellett volna lennem és a szegény diákokat egyre zaklatnom kellett volna: Tovább, tovább; gyerünk, gyerünk; ezt is meg kell tanulni még, meg ezt is!
Elmondhatom, hogy akkor mivel kísérleteztem. Arra törekedtem, hogy az önállóság, függetlenség eszméjét bemutassam a tudás területeén. Mivel ez volt nekem mindig az első – ma is az -: Tömegemberekkel semmit sem tudok kezdeni, csak önálló személyiségekkel férfiaknál és nőknél egyaránt. Mit értek „önálló ember“ alatt? Olyan embert, akinek saját itélete van, és ezt képviselni is tudja. Azt hiszik, hogy lehetséges lett volna egy ilyen nagy mozgalmat életre hívni, ha másképp lett volna, ha a tömegemberekre gondoltam volna? Röviden körül akarom írni a tanárként akkor követett módszeremet.
Először is mindig szabadon álltam a diákok elé, soha sem könyvvel a kezemben.
Másodszor: Mint latin- és német-tanár megpróbáltam, hogy a diákjaim minden nyelvi szabályt önállóan fedezzenek fel. Ez sok időbe kerül, és nem idegeskedhet az ember, jóllehet másfél évi tananyagot kell leadnia. Félek az olyan embertől, akinek csak egyetlen egy gondolata van.
A harmadik eszköz: Arra neveltem a diákokat, hogy ha egy kérdésre valaki nem tudott válaszolni, akkor vezessék rá módszeresen a társukat a megoldás helyes útjára. Ilyen esetekben nem hívtam fel valaki mást: Mi a helyes válasz? Hanem azt mondtam: Most segíts te, hogy a társatok megtalálja a helyes választ! Akkor gyakran egész sor segítő/rávezető kérdés következett. Minden az önállóságra való nevelés körül forgott. Le a tömeggel!
Még jól emlékszem, az akkori első dolgozat-írásra. Az idő tájt általánosan elterjedt dolog volt a puskázás. Tudják, mit csináltam? Kiadtam a feladatot, aztán kimentem az osztályból. Később újra meg újra elmondták, hogy attól az időtől kezdve többé senki sem puskázott. Ez a bizalompedagógia. Természetesen ehhez kellett egy bizonyos légkör, különben balul üt ki a dolog.
Csak azért beszélek erről, hogy lássák: kezdettől fogva mindig ugyanaz volt a cél: Csak önálló embereket tudok használni - vallásilag önállóakat, de tudományosan is önállóakat.
És ha meg akartam jutalmazni a diákjaimat, akkor beiktattam egy órát, melyben csak “élet-kérdésekről” beszélgettünk, melyeket aztán a szokásokból, az erkölcsi és vallási területekről kiindulva oldottunk meg.
Úgy kb. három havonta, tehát periodikusan tartottunk vezető-összetartást. Ezt P. Alfons Weber sem tudja. Miben állt ez? Két tábor, és az egyik kezdi a futball-játékot. De ez most egy szellemi futball volt. Az egyik tábor föltehetett egy kérdést. Ha a másik oldalről valaki meg tudta válaszolni a kérdést, akkor a kérdező kapott egy „+“-t. Ha a másik oldal nem tudott rá válaszolni, akkor segíteni kellett az első válaszolónak (akit elsőnek kérdeztek), hogy megtalálja a helyes választ. Így folyt a küzdelem ide-oda. Nem tudom jobban elmagyarázni. Ki kell, hogy hallják (a szavaimból) a legkomolyabb küzdelmet önálló, szabad embereket felnevelésére. Egyébként ez az u.n. concentratio scientifica (tudományos koncentráció) nem az én találmányom. A jezsuiták tanítanak ilyen módon.
Összefoglalom. Mikor jött tehát létre ez az önnevelési program a tömegemberség legyőzésére? Válasz: Az első és legmélyebb ok az én személyes lét-szerkezetem volt, mely a tanár-diák tudományos önállóságát most átvitte az erkölcsi és vallási területre. Az alkalmat e program létrejöttéhez az ifjúságunk forradalma adta és akkor a mi “ereklyénk” (P. Alfonz) is forradalmár volt.
/.../
A kollektivista ember leküzdését tanítottuk és éltük. A tanítás programszerűen, elméletileg és gyakorlatilag folyt. A program később mint „Előalapító Okirat” vonult be Schönstatt történelmébe.
Tudjuk már, hogyan jött létre. A saját, személyes lelkiéletem egy darabját, tulajdonképpen a lelkiéletem magját tartalmazza. És akkor is meghirdettem volna ezt a programot – esetleg más formában -, ha az a bizonyos történelmi esemény nem következett volna be. Ez az esemény a forradalom volt, amelynek kellős közepén találtam magamat, amikor spirituális lettem... Ez egy összeesküvés volt,… melynek a jelszava: „Olyan szabadok akarunk lenni, mint az „atyák” (vagyis korábban a felsőbbéves tanulók Ehrenbreitsteinben)….
Még egy gondolat, pusztán azért, hogy jellemezzem az akkor kialakult helyzet lendületét: Van egy szép könyvecske, amelynek címe: „Több örömet ”. Ebben a könyvben áll ez a szép mondat: „Annak az intézménynek, amelyben nem az öröm a meghatározó, másnap be kell zárnia, mert ott, ahol nem az öröm légköre uralkodik, másnapra a mocsár légköre hatalmasodik el.” Később, amikor eszmény-pedagógiáról beszéltünk, megjegyeztük, hogy az eszmény-pedagógiának lényeges eleme az öröm-pedagógia. Annak idején az elszánt forradalmi ifjúságunk nekilátott, és ezt a szöveget fölírta kis cédulákra, és ezeket a cédulákat mindenfelé „elejtette” – elejtette a lépcsőkön, a folyosókon, hogy a feljebbvalók megtalálják. Micsoda forradalmi elszántság!…
/.../
Először is arról kellett gondoskodnom, hogy a helyes engedelmesség fogalma érthetővé váljon.
Gondoskodnom kellett arról, hogy ifjúságunk önállóan és öntevékenyen felismerje és megvalósítsa az engedelmesség helyes eszményét. Vagyis pedagógiailag kifejezve:
az önállóság elemi ős-ösztönét kézbe kellett venni, meg kellett keresztelni és be kellett hozni a katolikus rendszer keretei közé. Ezt a forradalmárnak mutatkozó, elemi erővel érvényesülő akaratot kézbe kellett venni és befogni az engedelmesség szekerébe. Azt is mondhattam volna: Mit akartok, forradalmár banda?! Hol az ostor?! Mit akartok?! Kifelé! Az ördög vigyen benneteket! De épp fordítva, ezt nem szabad. Ha az ember sokat dolgozik fiatalokkal, akkor tudnia kell: a lázadó lalkűek gyakran a legjobbak. Abban rejlik a nevelés művészete, hogy a fiatalok erőről alkotott elképzelését kézbe vesszük, megtisztítjuk és ha megtisztítottuk, megkereszteljük. Később a lányok esetében ugyanezt másképp kellett elkezdenem: az erő helyett az odaadásról és a szépségről alkotott elképzeléssel. A mestermű itt abban állt, hogy a női természet alapösztönét kellett kézbe venni, megtisztítani és megkeresztelni. – mindig ugyanazon elv alapján.
Biztosan emlékeznek még rá, hogy mit tanultak P. Maximo vezetésével a személyes eszményről. Az első gyakorlati lépés: az ösztönélet - a szépség, az erő, az odaadás fogalmának - megtisztítása. Megtehetném, hogy úgy idomítom a fiatalokat is, mint az állatokat. A nevelés célja azonban nem állatidomítás, hanem az embernek és ösztöneinek belső vezetése Isten felé.
Ez volt akkor az első feladat, amit meg kellett oldanom, először egyedül. Gyorsan gondoskodtam arról, hogy legyenek a fiatalok között szövetségeseim, és aztán a segítségükkel elkezdtem az ösztönélet erkölcsi megtisztítását; ezzel kezdődik a természetfelettire irányuló magatartás.
A fiatal közösségben két áramlat jött létre: a missziós szekció célja az erkölcs megtisztítása volt; az eucharisztikus szekcióé pedig a természetfeletti keresztség. Tudják, hogy ki volt akkor az egyik fővezér? A mi szent, szent, szent „ereklyénk”! (jelenlévő Alfons Weber) Ő lett a fő hordozója, az eucharisztikus-szekció első vezetője. – El kell mondanom, hogy nem tettem soha semmit fiataljaim önálló, szabad együttműködése nélkül.
Jelenleg harcban állok a német püspöki karral. Ők nem tudják megérteni, hogyan lehet egy embernek ilyen nagy befolyása másokra anélkül, hogy diktátor lenne. Azt gondolják, hogy valamennyi követőm tömegember.
Minden bizonnyal mesterművet jelent, ha olyan önálló embereket nevelünk, akik belső meggyőződésből kiállnak eszményük mellett és tűzön-vízen át kitartanak – még pedig önállóan, öntevékenyen.
A forradalom alkalom volt arra, hogy az önállóság és jellemszilárdság eszméjét meghirdessem. Mindenképp meghirdettem volna, de így egyszerre más csengést kapott. Az volt a feladat, hogy a forradalomban rejlő hódító erőt kézbe venni és befogni az engedelmesség kocsijába. Azaz megmutatni, hogy az engedelmesség nem gyengeség, hanem felfokozott erő, az egészséges erő csúcspontja; megmutatni, hogy az ösztönök feletti uralomban egy fiatal számára erőinek legteljesebb kibontakozása rejlik. Már akkor, az előalapítási okirat programjában elhangzott:
„Szilárd jelleművé kell nevelni magunkat! A gyerekcipőkből már régen kinőttünk. Akkoriban még engedtük, hogy a cselekedeteinket a hangulatok vezessék. Most azonban meg kell tanulni szilárd, világosan felismert alapelvek szerint cselekedni…”
A férfinél mindig hivatkozni kell a világosan elismert és szilárd akaratra akkor is, ha gyakran csak egy paprikajancsi.
„Most azonban meg kell tanulni szilárd, világosan felismert alapelvek szerint cselekedni. A bensőnk hajlamos a tévelygésre. Biztosan jönnek majd idők, amikor minden meginog bennünk...” Hallják: „Ilyenkor már nem segítenek a vallásgyakorlatok…” Harc a formális vallásgyakorlat ellen. Értik, hogy itt nem a formális gyakorlatok elleni, hanem a formális vallásgyakorlat túlzása elleni harcról van szó? Később majd úgy mondjuk, hogy az eszménypedagógia - a csupán gyakorlat-pedagógiával szemben - érzület-pedagógia. Még egyszer:
„Ilyenkor már nem segítenek a vallásgyakorlatok. Ilyenkor csak egy segíthet: a szilárd, világos, igen könyörtelenül világos alapelvek melletti kitartás," valamint elszánt küzdelem az erőteljes jellemért, önálló személyiségért.
Aztán így folytatódik: „A jellemünknek szabadnak kell lennie! Istennek nem gályarabokra, hanem szabad evezősökre van szüksége...”
Most egy kissé rosszindulatú kifejezés következik, mely megfelel az akkori ifjúság kedélyvilágának. A forrongó társaság az engedelmességet talpnyalásként fogta fel. Ez volt akkoriban a felfogás az engedelmességről. Értik, hogy pedagógusként alkalmazkodnom kellett a szóhasználatukhoz? Az akkori ifjúság kétségbeejtően kevéssé volt vallásos beállítottságú. Gondoljanak csak bele, ha akkor egy dicshimnuszt zengek a vallásos érzületről, senki sem értett volna meg; a közfelfogás ezt nem értette meg. A közfelfogás mélyén az a meggyőződés volt, hogy nem fogadunk szót! Ez rabszolgaság! Nem akarunk rabszolgák lenni! Ezért kellett most ehhez a gondolkodás- és beszédmódhoz alkalmazkodnom. Ezért hangzik így a következő mondat.
„Vannak, akik hason csúsznak a főnökeik előtt, a talpát nyalják és hálálkodnak, ha rájuk tapos…”
Most megragadom a fiatalok másik ösztön-csoportját: az öntudatos önállóságot. Már nem vagyunk gyerekek, hanem erőteljes férfiak! Ezért így folytatom:
„Mi tudatában vagyunk a méltóságunknak és a jogainknak...”
A megalázó hasoncsúszást mások megtehetik, mi nem, mi tudatában vagyunk a méltóságunknak. És nekünk, a felső évfolyamnak jogaink is vannak és mi tudatában vagyunk a jogainknak. – És most jön a művészet: mindezt megfordítani és a méltóság- és erő-tudatot felhasználni arra, hogy megtanuljuk a gyermeki engedelmességet. Hallgassák csak:
„Nem félelemből vagy kényszerből hajlunk meg feletteseink akarata előtt, hanem azért, mert szabadon ezt akarjuk...”
Azaz gyakorlatilag most arra hivatkozok, amit megelőzően már oly nagyra értékeltek: a szabadságra. A szabad önlegyőzés minden tette által növekszik a szabadságunk, önállóságunk, nagyságunk. Erről szól a folytatás. – Az egész mondatot fel kell olvasnom:
„Nem félelemből vagy kényszerből hajlunk meg feletteseink akarata előtt, hanem azért, mert szabadon ezt akarjuk. Az értelmes önlegyőzés minden cselekedete ugyanis bensőleg szabaddá és önállóvá tesz."
Most el kell Önöknek azt is mondanom, hogyan neveltem engedelmességre azokat a fiainkat, akik még kicsik voltak. Csodálkozni fognak, ha elmesélem, hogy akkoriban a Kis-Nelli című könyvecskét olvastam nekik. Kis–Nelli egy apró kislány, aki rendkívüli képességekkel és természetfeletti fogékonysággal volt megáldva.
A fiúkkal, akik még nem érték el az érettség korát, teljesen természetfeletti módon beszéltem úgy, ahogy gyerekekhez beszél az ember; és a férfiainkkal, akiknek már serken a szakálluk – akiknek mutál a hangja és mind örül, ha a közös imába belebrummoghat: csak az erőről beszéltem. Ezt később is mindig így csináltam: pontosan elmondtam a fiúknak, hogy mi megy végbe bennük.
Mellesleg megjegyeznék egy sajátos tényt. Nagyon gyakran előfordul, hogy azok a nevelők, akik maguk is a végletekig szemtelen kölykök voltak, később egyáltalán nem képesek az ilyen szemtelen korban lévő fiúk nevelésére. A művészet abban áll, hogy nagyon finoman alkalmazkodni kell a rábízottak életéhez, nemcsak beszédben, hanem gondolkodásmódban, életmódban is. Tehát a módszerünk: a felhevült ösztönéletet megszólítjuk, majd megtisztítjuk és aztán megkereszteljük.
Hogyan tudom tehát fiataljaimat önálló és szabad emberekké nevelni, hogy fokozott mértékben önállóak és szabadok legyenek? Módszerünket az ösztönélet erkölcsi megtisztításának nevezzük. Nagyon szemléletes, ha utalunk az állatokra: elefántra, oroszlánra, medvére; aztán rámutatunk: ha az ember nagysága abban állna, hogy mindent vakon végrehajt (ami az ösztöneiben van), akkor az elefánt valamennyi embernél nagyobb lenne. Az ember nagysága azonban abban áll, hogy ösztönéletét képes megzabolázni. Gondoljanak Sándorra, aki annak idején a vad lovat megzabolázta. Erre kell a fiataljainkat kormányozni, hogy megfékezzék az ösztöneiket.
Még egyszer röviden összefoglalom. A meghatározott (eljárás)forma számára az alkalmat az akkor kirobbant engedelmesség-forradalom szolgáltatta. Ez adott alkalmat arra, hogy az igazi szabadság, az igazi engedelmesség fogalmát kifejtsem és erőteljesen erre neveljem őket.