Kentenich atyáról

Eleinte nem értettem a kultuszát. Egyre jobban megismerve életművét, azt gondolom, hogy abban példakép, ahogy igent tudott mondani élete minden eseményére.

Kentenich atya számomra vezető erő, derű és határozottság, aki Máriába kapaszkodva vezet el Jézushoz.

Valaki, aki egy mosolygós katolikus közösséget alapított!

Kentenich atya számomra egy olyan ember, akinek nagyon nagy bátorsága volt élni és életével Isten akaratát teljesíteni! A bátorsága után legjobban az éberségét csodálom, hogy annyi időt tudott ébren tölteni! Na jó, azért persze Schönstatt se semmi! ;-)

Szeretném megtanulni Tőle a helyes önnevelést, azt a szigort, amit magával szemben mindig is tanusított!

Egy olyan lelkivezető, aki használható gyakorlati tanácsokat tud adni.

Példakép, kiváló pedagógus, lelki vezető, segítő.

A Jézus tanítását tettekre váltó ember, aki ezt képes embertársainak is eredményesen megtanítani. Kapocs Máriához és rajta keresztül a Jóistenhez.

Kentenich atya számomra az ideális álmodozó: megálmodni a szépet, aztán keményen dolgozni is érte!

Tanító-példaképem Bosco Szent Jánossal együtt. A legmodernebb gondolkodású, szavaival "telibe találó", szívbe látó, szeretetet ontó pap. Még nem ismerjük eléggé, ezért vágunk neki a versenynek.

Lelki atyám és vezetőm a Mennyből.

Kentenich atya egy olyan szakállas Tilmann atya, akivel nem találkoztam személyesen

Egy olyan ember, aki nagyon jól tudott hinni és nagyon jól értett az emberekhez. Egy olyan ember, kinek tanulandó a viszonyulása Istenhez, emberhez, dolgokhoz. Olyan ember akire érdemes emlékezni, akit jó szeretni, gyümölcsöző követni.

Egy atya, aki segít megtalálni a helyemet a világban.
Egy atya, aki folyton feladatvállalásra buzdít.
Egy atya, akit bármikor felhívhatok.
Egy atya, aki otthont adott számomra.

Kentenich Atya az én igazi lelki atyám és nagy közbenjáróm. Segít, hogy meghalljam azt, amit a Jóisten mondani akar nekem. Beszélgethetek Vele, mert válaszol a szívemben, és gyakran az atyatelefon által is pont arra a kérdésre ad választ, ami épp foglalkoztat. Élete nagy példa számomra, csodálom, hogy milyen hasznos eszközzé tudott válni a Szűzanya kezében, azzzal, hogy mindig csak a JóIsten tervét és vezetését kereste az életében.

Az a személy, aki az egyszerűségével és alázatosságával megmutatta, hogy hogy lehet az ember igazán jó ember. Sokszor eszembe jut, hogy a tudatlanságban és a bizonytalanságban sohasem adta fel, mindig közel maradt Istenhez és erősen hitt. Sok embernek erőt ad, hogy volt bátorsága és MEGcsinálta...

Schönstatt alapítója, egy jóságosnak kinéző idős pap hosszú fehér szakállal, (aki telefonál) mindenkivel, miden nap. Kentenich atya az, aki életét adta azért, hogy jól érezhessük magunkat (mi is) egy nagyon jó közösségben! Köszönjük Neki! :)

Schönstatt alapítója és ezáltal neki köszönhetem, hogy benne lehetek egy nagyon jó közösségben jófej emberek között!! Kentenich atya ezért nekem 90%-ban a Schöenstattot jelenti!!! :)

Kentenich atya egy csodálatos ember, aki elkötelezte magát Szűz Mária és Isten mellett.
Tanítása ma is időszerű, sőt talán még nem is valósult meg teljesen.
Mindig ámulattal olvassuk szavait és úgy érezzük, hogy akár tegnap is íródhatott volna.
Szeretet, Isten iránti hűség, nagy ember ismeret és élettapasztalat sugárzik belőlle.

Jézus korszerű munkatársa, lelkivezető, Égi Tanácsadó, a két lábon járó Újszövetség, iránytű, amelynek mutatója Mária, iránya Jézus.

Kentenich atya a mentorom a Szűzanyával kötött szövetségben.

Hogy ki számomra Kentenich atya?
Neki köszönhetem, hogy gyümölcsöző lelki vezető lehetek. Ha a képzésemhez csak a teológiai tanulmányok tartoztak volna az egyházmegye papszemináriumában, akkor a kudarcaim már előre biztosak lettek volna, és lehet hogy általuk mára egy megkeseredett pap lennék. Korábban, amikor a hitet már az anyatejjel együtt megkapták a keresztények, egy plébánosnak elég volt az igaz hitet hirdetnie. A hitből fakadó élet példáját pedig mindenki megkapta otthon. Ez azonban a népegyház megszűnésével megváltozott. Ma szükséges inspirátorként, lelki vezetőként és kísérőként az életet jól megfigyelnem, jól sikerült életet közvetítenem, és tudnom kell mitől növekednek az egyes dolgok, hogy aztán a sokoldalú lelki megsebződéseket és elcsökevényesedéseket felismerjem és gyógyító stratégiákat tudjak felajánljani.
Kentenich atya a lelki vezetés új útjaira lépett, a pszihológiát és a pedagógiát összekötötte egymással. Pedagógiájával, emberképével művészi módon új utakat fedez fel, hogy hogyan tud az ember a megváltó kegyelemmel jól összedolgozni, és önmagából kinőni - ezt ebben a világos felhasználóbarát formában sehol máshol nem találtam.
Ezen felül ő nem csak a tanárom (bár őt én is csak az atyákon keresztül közvetítve ismerhettem meg - személyesen soha nem találkozhattam vele) hanem a mennyei közbenjáróm - épp a személyes lelki vezetés közben is.

Egy olyan pappal találkoztam, aki szenvedélyesen szereti a Jóistent és ugyanakkor minden kétségbeesett, csalódott, maga körül keringő embert; aki a kortárs kereszténység fáradt reménytelenségét egyszerűen lerohanta saját viharos lelkesedésével. Aki nem érte be kishitű mai tervekkel, hanem egyből a „holnaputánról“ álmodott: egy ismét megfiatalodott, ragyogó arcú egyházról, egy új emberről és egy igazságos, békés világtársadalomról.
Hogyan sikerült ennek a nem túl robosztus papnak megkeseredés nélkül elviselnie a koncentrációs tábort és a sötétzárkát, a római főhatóság megalázó száműzését és a 14 évnyi számkivetettséget, miközben mindig mosolyogva csak a „Gondviselésbe vetett hitről“ beszélt? Honnan vett erőt mindehhez ez az idős férfi?
A rejtély kulcsa a lélegzetelállító szerelmi történet Isten és az ember Joseph Kentenich között.
 

Kisgyerek korom óta függ Kentenich atyáról egy kép az otthoni háziszentélyünkben. Nem is nagyon tudtuk hogy ki ő. Aztán ahogy nőttem fel elkezdett piszkálni egy furcsa gondolat:
Szeretem magamat erős embernek képzelni, magamat feladatokkal körülbástyázni. És akkor rá tekintek és látok egy nagypapa korú szakállas embert, és látom, hogy ez az ember olyanokat tett, amikről én legfeljebb csak álmodhatok. Első körben bosszantó, de aztán érdemes odafordulni és rákérdezni: hogy is van ez? Hogy tud az ember a maga adottságain túllépni, pusztán azáltal hogy ennyivel távolabbra tekint, vagy nagyobb szövetségest keres magának mint sokan mások? Ez szép dolog.

 A "Vértező megérkezés"-én mondott szavaimat egy hangrögzítő megörökítette. Szerkesztett változatát szívesen teszem közzé ebben a témában:
 
Nekem az első élményeim egy régi szlogenre emlékeztetnek: "Remélem zavarok". És tényleg zavart Kentenich atya Schönstattban a különleges kifejezéseivel, belső szavaival, a németségével, a népszerűségével. Zavartak, nem értettem. Én az egyházat akartam szeretni, nem ilyen különleges dolgokat.
Utána ezek összekötöttek Schönstattal és az Egyházzal, mert általuk három fontos vágyamra, kérdésemre találtam választ:
1. Éreztem azt, hogy Mária egy nagy nevelő erő és fontos személyiség a világban, de sok negatív dolgot tapasztaltam vele és a kultuszával kapcsolatban. Kerestem, hogy hogyan lehet ezt az ellentétet feloldani. Nem találtam rá sokáig választ.
2. Mi értelme a szenvedésnek, a bűnöknek? Nagyon összeszedtem magam, és akkor sem sikerült legyőznöm a hibáimat, és ez nagyon zavart. Hogyan van az, hogy tökéletlen a világ, és én is az vagyok, és esély sincs rá, hogy tökéletes legyen. Ennek ellenére szerethető a világ, és én magam is szerethető vagyok. Erre sem találtam választ.
3. Szenvedélyesen kerestem: hogyan lehet az Egyházat szeretni? Jogosan is sok vád éri, sok rosszat hallunk róla. Én sokszor nem tudtam válaszolni azoknak az embereknek, akik az Egyházat támadták. Szinte egyet akartam volna velük érteni, de éreztem, hogy az igazság távolodik tőlem: a lényeget nem találtam.
 
Amikor Kentenich atyára találtam, válaszokat kaptam:
 
Választ adott, hogy hogyan lehet a Szűzanyát úgy szeretni, hogy az nem megbotránkoztató vagy ciki. Nagynak látom őt, és szívből szeretem.
Választ adott, hogy hogyan lehet a saját gyengeségeimről gondolkozni, velük együttélni, úgy hogy közben Isten nagynak lát. És megtanultam nagynak látni embertársaimat és magamat.
Választ adott arra is, hogy hogyan lehet az Egyházat szeretni; hogy lehet, hogy a szeretet fájhat, mert az nem csak egy érzelmi lobogás, hanem lehetnek fájdalmas részei. És megtanultam az Egyházat nagynak látni.

Csodálom a nyíltságát, az egyházról alkotott elképzelését, mely által arra hívva érezte magát, hogy a kor hangjait meghallja, a régi egyházi nyomvonalat, amennyiben nem tűnt alkalmasnak, kérdőre vonja, és hogy Krisztus üzenetét a mai embereknek közvetítse.
Anélkül talán hogy ez tudta volna, a zsinat egy előfutára volt. De mindaz amit az Egyház szeretetéből élt, sokba kerüt neki.
Azon karizmájáért is csodálom, mely a nevelés területén volt neki...
Ha rá gondolok azt hiszem, hogy életemben egy hiteles istenes emberrel, egy szenttel találkoztam.