A naivitás zsenialitása

Egy újkori pedagógia alapvonásai katolikus nevelőknek

1950 pedagógiai napok Helye Kentenich atya életében
Az előadássorozat rövid áttekintése
8. Előadás (a második részben)

Létezik azonban mégis egy pedagógia - nem kimondottan katolikus - a katolikus pedagógusok nevelői munkája számára. A vallás - ezt mindazok elismerik, akik a vallás helyett a világnézetét tartják szem előtt - világos célkitűzést ad és rendelkezésünkre bocsátja a megfelelő sajátos eszközöket a cél eléréséhez. Ma igen nagy a veszélye annak, hogy miközben nem akarunk tudni egy kialakult katolikus pedagógiáról, más legelőkön legelünk és elfelejtjük célkitűzésünk és eszközeink eredetiségét.
Mi a katolikus nevelés legmélyebb célja? A válasz először nagyon könnyű. Pedagógiai szempontból nézve a cél: képesség és készség  arra, hogy öntevékenyen és önállóan éljünk Krisztus tagjaként Isten-gyermeki életet. Kérem, tegyünk különbséget aközött, hogy mit adott bele ebbe a megfogalmazásba a pedagógia és mit mond nekünk a vallás. A katolikus nevelésben végső soron mindig a háromságos Isten maga a nevelő, főleg pedig Jézus Krisztus, az Isten-ember. Amit itt (nekünk) tenni lehet, csak apró-munka.
Az Isten-gyermek zseniális naivitására való törekvéshez mégiscsak egészen más merészség kell a katolikus nevelőktől és a katolikus hívőktől, mint amit pl. az egzisztencialista filozófiai iskola kíván a követőitől. Ahol ma emberképet formálnak, legyen akár a nemzetiszocializmusról vagy a kollektivizmusról szó, mindenütt merészségre van szükség. Az a merészség azonban, amire ezeknél szükség van, mindig megmarad a tisztán földi talajon. Elmennek ugyan egészen az „isteni” közelébe, de nincs bátorságuk, hogy rábízzák magukat Istenre és az igazán „istenire”. Erre csak azok képesek, akik elmondhatják magukról, hogy a zseniális naivitásért küzdenek. Ez ma a katolikus nevelés célja. Másképp megfogalmazva:
„Képesség és készség öntevékenyen és önállóan Krisztus tagjaként lehetőleg tökéletesen Isten-gyermeki életet élni.”

A zseniális naivitás merészsége
iránt manapság nagyon sok embernek nincs már semmiféle érzéke sem. A katolikus vallásnak azonban ismét dinamizmusra van szüksége… Emlékezzenek vissza, hogy az első napokban beszéltünk - nemcsak általában az emberiség, hanem a mi köreinkben is - az emberek vallási érzékének haláláról ill. ki-és beszáradásáról. De ha a vallási érzékünk elcsökevényesedett, sőt talán meghalt, honnan lenne érzékünk a zseniális naivitás iránt?!
Nem „zseniális primitívségről” beszélek, hanem zseniális naivitásról, vagyis az Isten által akart és kialakított gyermekségről. Egyesek azért nem akarnak erről tudni, mert a természetfeletti bizalmuk gyenge és beteg, mások pedig a büszkeség miatt bensőleg megmerevedtek.
Nézzék, a zseniális naivitás lényegében két őserő merészségét zárja magába: a szent merészségét és a bűnös merészségét. Ugyanezt jelenti a nagylelkűség merészsége és az alázatosság merészsége.

Először nézzük a szent merészségét.
A nagylelkűség merészsége ismeri az értelem, az akarat és a szív merészségét.
Az értelem hívőn meghajol egy túlvilági, természetfeletti valóság előtt. Szent Ágostontól származik a klasszikus mondás: „Te, ó Istenem, nálam voltál, de én nem voltam magamnál.” A szent merészsége kiterjed az értelem halálugrására és a hit fényében mindenütt Istent látja. Nemcsak a szív Istenét, nemcsak oltáraink Istenét látja, hanem mindenek előtt az élet Istenét, az élő Istent, aki ott áll az élet minden történése és minden jelensége és eseménye mögött. Az élet minden helyzetét ezzel a merészséggel úgy fogjuk fel, mint egy székesegyházat, melynek csúcsán az élő Isten áll. A merészség abban áll, hogy minden élethelyzetben mintegy odatámasztjuk a létrát az értelem és a szív számára, hogy a csúcson felfedezze Istent. A „nyitott ajtók törvényét” követve ez a merészség kiszimatolja, meglátja a hit sötétjében az élő Istent ott is, ahol az ajtón csak egy hasadék van nyitva, és halált megvető bátorsággal bele tudja vetni magát az élő Isten karjaiba. Látják, mély szakadék van az evilág és a túlvilág között.
Az egzisztencialista szintén ismer egyfajta merészséget. Ő is látja a mai élet borzalmasan zavart helyzetét, és tudja, hogy a mai élethez merészség kell. Számára azonban az egész élet halálra van ítélve. És a merészség, amivel ezt az életet legyűri: a kétségbeesés merészsége. Ahelyett, hogy merészen belevetné magát Isten mélységébe, összeharapja a fogait és kétségbeesett bátorsággal kimerészkedik az örvénybe, e jégtáblán a folyóra.
A szent el meri szánni magát a halálugrásra Isten karjába, a szív halálugrására, az akarat halálugrására. Ez a merészség bizonyosan tud arról a törvényről, hogy a kegyelem nem teszi tönkre, hanem épít a természetre. A kegyelem feltételezi a természetet mint hordozót, de mint közreműködő és céladó erőt is. A szent merészsége azonban azt is ismeri, hogy az ember eszménye nemcsak abban áll, hogy az Ecce Homo -t mint a természet felemelőjét és beteljesítőjét mintázza, hanem mint a természet feláldozóját is. A szent merészsége abban áll, hogy van bátorsága a beteg természet romjain „új épületet” építeni. Továbbá a szent merészsége a hit fényében nemcsak az isteni fölséget látja, hanem meghajlik a keresztre feszített Krisztus előtt is. Akarja, hogy keresztre legyen feszítve a világ számára, ahogy a világ is keresztre van feszítve az ő számára. Szent Pállal együtt ez a merészség mindenütt Krisztust hirdeti, mégpedig a megfeszített Krisztust. (1 Kor 2,2).
Ha katolikus nevelőként látom és mindig a szemem előtt tartom ezt a célkitűzést, ez egészen másként cseng, mintha mindig megállnék az általános gondolatmeneteknél, ahogy a mai pedagógiai helyzetben ez mindig újra ismételten bekövetkezik! Még egyszer tehát: Zseniális naivitás!

A szent merészségével egyidejűleg előttünk áll a bűnös merészsége.
A nagylelkűséghez hozzátartozik az alázat! Milyen nagy a jelentősége ma a bűnös merészségének, mely nem bagatellizálja el a bűnt és nem játszik vele. Nem, nem, hanem sokkal inkább a bűnt a maga súlyosságában fogja fel, nem csak mint a törvény megsértését, hanem mint az isteni fölség személyes megbántását. A bűnös merészsége kiterjed a bűn utáni erőteljes vezeklésre is. A rabló merészsége, ahogy Calderon „Rablója” bemutatja, amikor a kereszt iránti áhítatról van szó. A rabló vétkezett, bűnt bűnre halmozott. Amikor elérkezik a halála órája, „a mennyek országa erőszakot szenved” (Mt 11,22), a rabló a bizalom merészségével átöleli a keresztet. A kereszt ereje feloldozza és megszabadítja őt. Előttünk van a roppant mélység, melybe beleugrunk: a hit valóságának mélysége. Mi mai emberek kétségbeejtően kevéssé ismerjük ezt; mi is, akik magunkat katolikusnak nevezzük, túlságosan naturalisztikus beállítottságúak vagyunk. A naturalizmus pestise, a laicizmus pestise ott is jelen van, ahol mélyen vallásos emberekről van szó, olyanokról is, akik a liturgia iskoláját sokszorosan kijárták. Bátran elmennek a mélységig; és amikor bele kell menni Isten karjának (ölelésének) mélységébe, akkor ismét visszaugranak.
Ugrás a természetfelettibe. Ezt kell ma az ifjúságunknak bemutatnunk: a természetfelettibe, az istenibe való halálugrást. Biztosan, tagadhatatlanul Isten kezébe esünk.
Mindebben pedig az a merészség, hogy nem tudom, mit kíván az Úristen tőlem holnap, holnapután. Csak ezt a mostani egyetlen lépést ismerem. Bátor hittel vállalkozom erre a lépésre, és meg vagyok győződve arról, hogy Isten fog kis ajtót nyitni újra a számomra. Ez volt és marad a szent vakmerősége, a bűnös merészsége.
A bűnös merészsége! Gondoljanak Pizzaro-ra, Peru nagy hódítójára. Bűnt bűnre halmozott magára. Hirtelen eltalálja egy ellenséges lövés és összecsuklik. Bűnt követett el, belátja. És meghajlik. Ujját kiömlő vérébe mártja és keresztet rajzol. Megcsókolja a keresztet és beleveti magát az irgalmas bíró kezébe. Ez a bűnös merészsége, a lator merészsége, aki az Úr mellett függött és beismerte: „Gonoszat cselekedtünk…” A bűnös merészsége egyúttal zseniális naivitás, melyhez szól az Úr szava: „Még ma velem leszel a paradicsomban.” (Lk 23,43)

Így tehát mégis van értelme egy olyan pedagógia keresésének, mely használható a katolikus nevelők kezében. Ez érvényes ott, ahol a célkitűzésről van szó, de ott is, ahol az eszközökről vitatkozunk.
Ha egyszer megvizsgálják, hogy mi folyik az egyesületi életben, akkor ez lényegében pontosan ugyanaz, amit mások is tesznek: tisztán természetes eszközöket tudunk csak alkalmazni. Emlékezem, amikor nemrég búcsút vettem Argentínától, találkoztam a missziók püspökével. Tudni akarta, hogy Schönstatt mi után törekszik. Amikor hallotta a vallásos célt és a vallásos eszközöket, mondta: „Éppen ez az, amit akarok. Ezt érzem itt az egyházmegyémben: ha nem természetfeletti célok után és nem természetfeletti eszközökkel törekszünk, akkor soha sem érünk célhoz.”
Amikor egy olyan pedagógiát keresek, mely használható a katolikus nevelők kezében, akkor a természetfölötti eszközök egész szervezete áll az előtérben: az eucharisztikus és/vagy a máriás nevelés eszközei.
A célkitűzésünk nagyon magas. Mit akarunk elérni? Cseng még a fülünkben, amit célunknak mondtunk? Világosan áll akkor előttünk: vagy „a gyermekség heroizmusa, tökéletes közösség és erőteljes alakító akarat” vagy az „Ecce Homo” ember.

Az „Ecce Homo” ember ismeri a természet felemelését, kiteljesítését és feláldozását. A természet felemelését azonban szerves egyoldalúsággal a vallás-erkölcsi kiválóság szempontjából nézi. Csak a természetfeletti eszközök segíthetnek bennünket ebben az irányban. Nyilván be akarjuk magunkba fogadni, és fel akarjuk dolgozni a mai kor légkörét. A mai fiatalság önmaga meghódításáért küzd, és ezért nem elégedhet meg csupán csak a természetfeletti eszközökkel. Természetes eszközre is szüksége van, pl. a sportra. A test fejlődni akar. Úgy lenne helyes azonban, ha az efféle természetes eszköz mindig csak mint a vallás-erkölcsi kiválóságnak a folyománya vagy előkészítője lenne.

A különbség a katolikus ifjúsági mozgalom és a Schönstatt Mozgalom között kezdettől fogva abban állt, hogy mi félreérthetetlen világossággal vallás-erkölcsi mozgalom akartunk lenni, mialatt a katolikus ifjúsági mozgalom pedig elsődlegesen és mindenek előtt egy kultúr-mozgalom akart lenni. Ezért tudtunk a kor nehézségeivel is erőteljesen szembeszállni. Ezért világosan és még világosabban áll előttünk a cél is, amit ma hirdetünk: a szervesen egyoldalú vallás-erkölcsi ember, az Ecce Homo ember, emberek és velük szemben az „Ecce Homo!”