Anekdoták Kentenich atyáról
A lélek ismerője...
Kentenich atya meghívta egyszer egy hű tanítványának M. édesanyját Schönstattba, hogy pár nyugodt napig pihenje ki magát.
"Majd meglátod, hogy mi lesz..." - mondta Kentenich atya tanítványának. És valóban, M. anya reggel a ház kápolnájába ment, és részt vett a sok misén, amit - annak idején még szigorúan egyenként - a papok a különböző oltároknál egymás után bemutattak. Miután az összes mise véget ért, átment a közeli szentélybe, hátha ott is talál egy misét, amin részt lehet venni.
Így teltek a péhenés napjai, egyik a másik után. Egy délután aztán figyelmes lett, hogy minden irányból nővérek tartanak a szentélybe. "No ott biztos lesz valami" - gondolta. Csatlakozott hát a nővérekhez és a szentélyben várta, hogy mi fog történni.
A nővérek Kentenich atyát várták, aki ebben a délutáni órában tudott időt szakítani, hogy előadást tartson nekik. Érthető, hogy az előadás közben a nővérek maguk közt szerettek volna lenni. Egy nővér súgva figyelmeztette is M. anyát: "imindjárt jön Kentenich atya, hogy egy előadást tartson." "Oh, ennek nagyon örülök" - válaszolta gyanútlanul M. anya.
A közeledő Kentenich atyát már előre figyelmeztették a nővérek: "Kentenich atya, van egy nő a szentélyben, aki nem akar menni."
Kentenich atya belép a szentélybe, és ezekkel a szavakkal kezdi az előadást: "Kedves nővérek, ma közöttünk van M. anya. Róla fog szólni az előadásom...." És ezt követően kifejti a témát: "Az egyszerűség imája", azaz az egyszerű és felszabadult Istennél-lét a szív természetfeletti légkörében, sok szó és gondolkozás nélkül. És újra és újra kifejti: "M. anyánál a következő képpen van: ... ha Jézus Szívhez imádkozik, akkor ezzel együtt áramlik a Szűzanyával való minden szerete is, és fordítva ugyanúgy..."
M. anya zavarodottságát el tudjuk képzelni: "legszívesebben a pad alá bújtam volna..." - meséli később fiának. De nem volt kiút. Kentenich atya, aki a lelkét ismerte, egy élő bemutatóórát csinált belőle.
Milyen hosszan tudna prédikálni Kentenich atya?
Kentenich atya Milwaukeeban miután átvette a német plébániát minden vasárnap tartott ünnepi misét. A prédikációkban a "hit tápláló rozskenyerét", az utolsó igazságokat hirdette, tudatosan kerülvén a veszélyt, hogy a fogyasztói társadalom nyomására szórakoztatóan prédikáljon. Ami a prédikációk hosszát illeti, harminc perc még rövidnek számított. Harmincöt percre mindig lehetett számítani...
A híveknek ez nem tetszett. Azt még eltürték, hogy nem minden érthető, de hogy ilyen hosszú legyen... "Ha Kentenich atya három órán át prédikálna, sem fogyna ki a mondanivalóból" - gondolták páran.
Három órán át a misén sosem prédikált, de hogy mindig van elég mondani valója, azt 1962 december 9.-én nyilvánvalóvá vált.
Az előző napi főünnep témáját folytatva Mária nagyságáról prédikál, három fő pontban, Szent Bernáttól:
1. A Szűzanya Isten alkotása, mely minden mást végtelenül felülmúl.
2. Az Ő megdicsőítésére is alkotta Isten a világot.
3. Isten úgy akarta, hogy kegyelmet közbenjárása nélkül ne kapjunk.
Ezt az átvonatkoztatás követi: Mária-alakokká kell nekünk is válnunk!
A predikáció alatt - szokásához híven - Kentenich atya a karórájára néz: harminc perc telt el. A gondolatmenet lezárul, a hívek szinte már hallják a megváltó "Amen"t. De Kentenich atya újra nekikezd: XIII. Leo gyakran mondja, hogy a Szűzanya egy csoda. Újabb témapontot kezd - harmincöt perc felett - Mária egy csoda a természetes világrendben, szűz és anya egyszerre. E tekintetben is képmásokká kell válnunk. - negyven perc - Bár "ezen gondolatok számunkra szokatlannak tűnnek..." A mondat közepén megáll.
-Most nem tudom, mennyi az idő. Megállt az órám... Hány óra van?
Az első sorból válaszol valaki:
-Tíz perc múlva tizenegy.
-Te jó ég! Az én órám még mindig tíz óra tizet mutat. Be kell fejeznem. Kisdedével Szűzanyánk szent áldását adja ránk.
És csendesen magában kuncogva siet az oltárhoz, hogy folytassa a szentmisét.
Majom
Egy vicces atya, akit Kentenich atya „Hókuszpók atyának” keresztelt, igencsak nagy kópé volt. Környezete sosem lehetett tőle biztonságban. Amikor 1960-ban kispapként kezébe került rengeteg, állatkertet reklámozó, majmot ábrázoló képeslap, egyszerűen nem bírt magával, valamit kezdenie kellett vele. Hamarosan ki is választotta „áldozatát”.
A szerencsétlen napokig akármerre ment, mindenütt egy majmot talált: az ajtaján, az étkezőben a tányérja alatt, a tanulószobában az éppen olvasott könyvben, a levelei között, a szalvétájában, a kabátzsebében…stb. Már azt hitte, összeesküdtek ellene. Minél nagyobb dühvel pillantott fel egy-egy majom megtalálásának pillanatában, hogy felfedezze bosszantóját, annál ártatlanabb pillantásokba ütközött. Végül annyira elkeseredett, hogy pont ezt a „Hókuszpók atyát” kérte meg, segítsen elkapni a tettest. Rengeteg elméletet és haditervet gyártottak, de egyik sem vezetett eredményhez.
Amikor elfogytak az állatkerti képeslapok, „Hókuszpók atya” a világon minden barátjának írt, hogy küldjenek szeretett társának egy képeslapot, természetesen majom legyen rajta. Dél-Amerika különböző országaiból, Izraelből, sőt, Kínából is érkeztek a majmos üdvözletek.
Ekkoriban látogatta meg Kentenich atyát Milwaukee-ban „Hókuszpók atya” egyik ismerőse. Megkérte őt, hogy mesélje el Kentenich atyának az egész történetet. Kentenich atyának nagyon tetszett a majmosdi, s ő is beszerzett egy majmos képeslapot. És így történt, hogy az áldozat az őrület csúcspontjaként – és persze vigaszul is – Milwaukee-ból is kapott egy majmot, „J. K.” aláírással.
A különleges sas
Kentenich atya előadásaiba mesterien épített képeket. Például, hogy mennyei Atyánk cselekedeteit jobban megértsük, egy vaskesztyűt viselő édesapához hasonlítja. A kesztyűben ott van a szerető kéz, de érintése mégis fáj...
Persze megtörtént, hogy egy-egy ilyen kép kicsit félresikeredett. Például amikor egyetemistáknak a küldetéstudatról beszélt és ezt a saját álláspont hangsúlyozásával hozta össze, a következőt mondta: olyanokká kell válniuk mint a sas, mely "hatalmas szárnycsapásokkal a nap felé tör de mindeközben két lábbal szilárdan a valóság talaján áll!" Az elgondolás jó, de Kentenich atya itt pár percre elveszítette azon hallgatók figyelmét, akik ezt a különleges sast megpróbálták elképzelni.
Eszméypedagógia lovakkal
Kentenich atya, miután 1945. április 6-án szabadon engedték a dachaui koncentrációs táborból, a háború még tartott. A legtöbb vonat-összeköttetést elvágták, sok utat szétbombáztak vagy katonák tartották megszállva. Ráadásul az utazás ezekben a jog nélküli időkben igencsak veszélyes volt a háború utolsó rúgásai és a katonák önkényeskedése miatt. Kézenfekvő lett volna a gondolat, hogy a relatíve biztonságos Schwäbische Albban várja ki a kedvezőbb időt, amikor folytathatja útját Schönstattba. Miért tegye ki magát újabb veszélynek az az ember, aki éppen megmenekült a halál torkából?
Kentenich atya nem így gondolta. Húzta haza a mozgalom.
Ebben a helyzetben, a helység plébánosával utazva jutott eszébe, hogy a hazautat Schönstattba lovakkal és kocsival teszi meg. Kentenich atya gyerekkorát nagyapjánál töltötte, s ő fuvarozott, így Kentenich atya teljesen tűzbe jött a gondolattól.
Még este sem hagyta nyugodni a terv Kentenich atyát. Miután jó éjszakát kívántak és visszavonultak, óvatosan kopogtak D. káplán ajtaján. Kentenich atya volt. Még egyszer átbeszélték, mi mindent kell magukkal vinni, hogyan kell a lovakat megetetni, hogy előtte kicsit gyakorolni kell a kocsihajtást és hogy biztosan sokáig tart, amíg megérkezhetnek Schönstattba.
Végül mindketten annyira belelkesedtek, hogy a fantáziájuk mozgásba lendült. Természetesen a lovakat schönstatti módon kell nevelni és az eszménypedagógia módszerével kell őket kezelni. Nagy nevetések közepette Kentenich atya megjegyzésével végződött a beszélgetés. „Már látom, hogyan vonulunk be Schönstattba. Mi ketten húzzuk a kocsit és a lovak ülnek benne!”
A pihenés különleges formája
Kentenich atya igénybevétele és munkateljesítménye néha egyszerre volt bámulatos és kísérteties. A harmincas években voltak olyan időszakok, amikor két vagy három kurzust tartott egyszerre; hat-kilenc előadást mondott el naponta, valamennyit állva, közben pedig a személyes beszélgetések mélyen az éjszakába nyúltak. Az előkészületre alig maradt idő. Az alvásra sem.
Ami az előkészületet illette, később így mesélt erről. „Ha a papi lelkigyakorlatokra vagy a pedagógiai továbbképzésekre néha professzorok és prelátusok is bejelentkeztek, a könyvtárban gyorsan átfutottam a tudományos újságok cikkeinek főcímeit. Így tudtam aztán elmondani a véleményemet, és mindenki csodálkozott, mennyire ’korszerű’ vagyok.”
Ami az alvást illeti, gyakran napokig nem sok jutott belőle. A szemei vöröslöttek. „Egy erecske költözött a szemembe”, jegyezte meg. És aztán átaludt huszonnégy órát.
Volt egy középutas megoldása is. Ezt a következőképpen írta le:
„Ha nagyon fáradt voltam, akkor a tudatom előadás közben az alvás szélére süllyedt, míg én beszéltem tovább. Így egy kicsit kipihentem magam, és a tudatom újra felbukkant.”
Ezzel a háttérrel érthető a következő megjegyzés. 1945. április 8-án, két nappal a koncentrációs táborból való szabadulás után, Kentenich atya és D. káplán meglátogatták egy rendtársukat Freisingben. Ebéd után voltak. Az atya barátságosan leültette két vendégét. A történtekről és az általános helyzetről beszélgettek.
A két karcett-fogoly nem volt éppen a legjobb testi állapotban. Amíg ezért D. káplán álmosan ült a szófán és az elalvás ellen küzdött, Kentenich atya fűzte tovább a beszélgetést vendéglátójukkal; noha szép lassan, mégis úgy, hogy a társalgás mindig tovább folydogált. Miután kis idő múlva elbúcsúztak, Kentenich atya megjegyezte D. káplánnak: „Úgy, most egy kicsit kialudtam magam.”
Pater Herz
Egy atyának, akinek Herz (magyarul szív) volt a vezetékneve, lehetősége nyílt arra, hogy meglátogassa Kentenich atyát az USA-ban. Ez volt az első találkozása az alapítóval. Milwaukee előtt New Yorkban kellett éjszakáznia egy ott lakó rendtársnál. A rendtárs felhívta Kentenich atyát, hogy megmondja neki, mikor érkezik a látogató. Rövid beszélgetés után Kentenich atya kérte, jöjjön a még ismeretlen atya is a telefonhoz. Ő húzódozott, jobban szerette volna, ha a mélységesen tisztelt alapítóval először szemtől szembe találkozik. De nem volt mit tenni, a készülékhez kellett mennie. Mielőtt még egy szót is szólhatott volna, ez hallatszott a kagylóból. „A Biblia szerint: ’Kezdetben volt az Ige.’ Goethe azt mondta: ’Kezdetben volt a Tett.’ Mi, Schönstattban azt mondjuk: ’Kezdetben volt a Szív. Sok szeretettel üdvözlöm, Herz (Szív) atya!”
Az önelvesztés kísérlete
Hogy Kentenich atya mennyire együtt érzően és a nevelő szempontjából követte azoknak az életét, akik bíztak benne, mindenkit meglepett minden alkalommal.
„Atya, muszáj lenne gyónnom.”, mondta egyszer valaki, akinek a lelki vezetője volt. „Már régóta, már én magam sem tudom, mióta nem gyóntam.”
„Majd én megmondom Önnek. Hat hete és három napja volt.” „Atya, Ön tréfál. Nem létezik, hogy tudja, mikor gyóntam utoljára.” „De, pontosan tudom. Ezen a napon kezdtem el az Önön végzett kísérletemet.” „Kísérletet, rajtam? Miféle kísérletet?” „Valami ilyesmit gondoltam: most kísérletezni fogok rajta, és ő még csak észre sem veszi majd! Az utolsó gyónása óta azt figyeltem, hogy mennyire nem tudatos Ön önmagával szemben. Azóta a nap óta sosem beszéltünk Önről.” „De atya, azóta már sokszor voltam Önnél és gyakran beszélgettünk! „Igen, de mindig másról, a testvérekről, a mozgalomról, sosem Önről. És Ön ezt még észre sem vette. Gyónunk akkor most?”
"Menjen haza!"
Szentéletű emberekről tudható, hogy néha, bizonyos helyzetekben úgy reagálnak, olyan szavakat mondanak, amelyek mélyebb értelemről, több belelátásról tanúskodnak, mint ami természetes módon megmagyarázható lenne. A hívő ekkor a Szentlélek különleges működését láthatja meg ezekben az emberekben.
Kentenich atya is megkapta azt a – sokrétű tapasztalatból táplálkozó – ajándékot, hogy olvasni tudjon a lelkekben, s egyúttal képes legyen prófétai válaszokat is adni. Erre példa a következő történet.
„Egy nő nem volt boldog a családjával. Kétségbe esett. Szívében már eldöntötte, hogy elhagyja a családot és egy másik férfival fog élni. Az egyháztól, a hitétől, mindentől meg akart válni.
Úgy tűnt számára, hogy az akkor kapott schönstatti meghívás jelenti a megfelelő kifogást a távozáshoz.Azt tervezte, odautazik, onnan pedig már nem megy többé haza, hanem rátér életének új útjára.
Anélkül, hogy kedve lett volna hozzá, néhány másik asszonnyal elindult Berg Schönstatt felé, hogy részt vegyenek egy előadáson. A csoport éppen akkor érkezett meg, amikor Kentenich atya kiszállt az autóból. A nő nagyon elcsodálkozott, amikor az atya egyenesen hozzá lépett és a kezét nyújtotta. Megkérdezte tőle, honnan jött és aztán, anélkül, hogy mást információt tudott volna róla, így szólt hozzá: „Innen haza menjen!” A nő nagy szemeket meresztett, kérdően nézett rá, úgyhogy azt gondolhatta, nem értette pontosan, mit mondott. Mindenesetre nagy nyomatékkal megismételte: „És aztán menjen haza.”
A ’haza’ szót – mesélte később a nő – úgy hangsúlyozta, hogy ő már abban a pillanatban tudta, mit kell tennie. Feladta terveit és visszament családjához.
Hókuszpók atya
Nem sokkal pappá szentelése után, 1961-ben meglátogathatta Kentenich atyát Milwaukee-ban. Gyorsan jól és otthonosan érezte magát az Alapító közelében, így aztán hamar szabadjára engedte humorát is. Kentenich atya szeme láttára tűntek el az íróasztalról a ceruzák, a pénz, majd hirtelen egy kavics bukkant fel, hogy újra eltűnjön.
Amikor a fiatal atya elbúcsúzott, Kentenich atya visszatartotta őt néhány szóra. „Ön sokat tréfálkozott és gyakran megnevettetett engem… most én szeretném Önt szórakoztatni és megnevettetni.” Felkapott egy vicckönyvet és addig olvasta fel a vicceket egymás után, amíg el nem váltak. Egyébként ez volt az utolsó alkalom, hogy találkoztak ezen a földön.
De ezután az élmény után a fiatal pap Kentenich atya számára „Hókuszpók atya” lett.