Gyermekként Isten előtt

Lelkigyakorlat az istengyermekségről a Svájci Betlehemita Missziós Társaságnak (SMB)
(1937.8.29. - 9.4) Helye Kentenich atya életében
Az előadássorozat rövid áttekintése
Svájc, Immensee
3. Előadás (augusztus 30.)

Ahhoz, hogy két lény egymást valóban szerethesse, szükséges, hogy közöttük valódi egyenlőség legyen, - legalább is az éppen megfelelő hasonlóság értelmében, - tehát a lét egyenlősége és a szellemi képességek egyenlősége.

Alkalmazzuk ezt most Istenre és magunkra. Mire van ahhoz szükség, hogy Isten mint apa atyailag szerethessen bennünket? Valamiféle egyenlőségre. Nyilván ebben az összefüggésben csak léthasonlóságról, létanalógiáról lehet szó. Miféle egyenlőség ez? Ez egy egyenlőtlen egyenlőség vagy hasonllító egyenlőtlenség. Végtelen távolság (Isten és teremtményei között), de mégis (bizonyos megfelelő hasonlóság is), mely a valódi szeretethez elégséges.

Tehát a lét és a szellemi képességek egyenlősége! Hallottuk ma délben az asztalnál, hogy pl.:ember és állat között nem lehetséges igazi szeretet, szellemi szeretet. Miért nem? Mert nincs meg közöttük a lét egyenlősége.

Sőt ez önmagában egyedül (t.i. a lét és a szellemi képességek egyenlősége) nem elég (az igazi szeretethez). Legalábbis Szalézi Szent Ferenc elmélete szerint szükség van még ugyanakkor egyenlőtlenségre is. De éppenséggel nem akármilyen egyenlőtlenség (különbözőség) kell előfeltételként az igazi szeretethez; mi mindannyian - minden (lét)egyenlőség ellenére – különbözünk is egymástól. A természetesen pezsgő szeretet nem jön létre máról holnapra (csak úgy). Szalézi Szent Ferenc szerint ehhez olyan különbözőség is kell, mely megfelel a kölcsönös kiegészítésre való képességnek és rászorultságnak Álljunk meg itt, s vegyük szemügyre az ezek mögött rejlő lélektani összefüggéseket

Példának okáért a barátság is - ahogy minden igaz szeretet is - természetszerűleg feltételez olyan különbözőséget, mely megfelel a kölcsönös kiegészítésre való képességnek és rászorultságnak. E szerint ha kolerikus ember vagyok, akkor nagyon valószínű, hogy szangvinikussal vagy melankolikussal kötök barátságot. Mert a természetem egy másféle természetben akar kiegészülni. Ha tehát a szívemet egészen spontán odaajándékozom egy embertársamnak, akkor az biztosan egy másféle ember, vagy minden esetre nem az a fajta kolerikus, mint aki én vagyok…

Gondoljunk az anyára és gyermekére; az apára és gyermekére! Ha lehetséges igaz szeretet anya és gyermeke ill. az apa és gyermeke között, akkor itt is megfigyelhetjük a fenti törvény igazságát. Itt is fel kell találnunk nemcsak a lét és a szellemi képességek egyenlőségét, hanem olyan különbözőséget is, mely megfelel a kölcsönös kiegészítésre való képességnek és rászorultságnak. Világos, hogy a bölcsőben a kis „bogárka” kielégíthető és rá is szorul anyja és apja kiegészítésére. De fordítsuk meg a kérdést: apa és anya is rászorul a gyermek általi kiegészítésre? De komolyan! Gondolkodjanak el egyszer azon, hogy mekkora apai ill. anyai figyelmességet és adakozókedvet ébreszt az apában és az anyában a gyermek gyámoltalansága. Figyeljék meg az életet, figyeljék meg önmagukat, figyeljék meg otthon a testvérüket, nővérüket! Milyen gyakran lehet hallani, hogy ezzel vagy azzal a személlyel nem lehet semmit sem kezdeni! De attól a perctől kezdve, hogy az illető apa ill. anya lett, új életerő tört fel benne. Miért? Mert a gyermek gyámoltalansága apai (anyai) erőt, figyelmességet, adakozókedvet és alkotóerőt ébresztett benne.

Feltételezem, hogy értjük egymást. Ez az a pont, ahonnan kiindulhatok, ahonnan most ki kell indulnom. Még egyszer tehát: mi az igaz szeretet előfeltétele? Egyenlőség, de különbözőség is a kölcsönös kiegészítésre való képesség és rászorultság értelmében.
Ha most azt kérdezik, hogy érvényes ez Istenre is, azt kell mondanom, hogy - kis megszorítással - igen! Isten esetében nem beszélhetünk rászorultságról, hanem csak kiegészítésre való készségről. Isten készséget, jóakaratot tanúsít (az ember általi kiegészítés iránt) akkor, amikor (a másik oldalon) mi rászorulunk (Isten) kiegészítésére.

Mit akar ez jelenteni? Ahhoz, hogy Isten kibontakoztassa alkotó erejét, formáló nevelő erejét, atyai jóságát, atyai gazdagságát, szükséges, hogy mindezt felébressze benne az ember gyámoltalansága és készsége, hogy kitegye magát Isten alakító-formáló hatásának. Nagy dologgal dobálózok most. Meg akarom ismételni, hogy megértsék Pestalozzi gondolatát. Ahhoz, hogy Isten végtelen gazdagsága, hogy a Mennyei Atya nevelő ereje kibontakozzon, szükség van az ember részéről az átalakulás és befogadás képességére.

Mit jelent ez a gyakorlatban? Mély gyermeki lelkületre van szükség az ember részéről, különben a Jóisten nem tudja atyaságát kibontakoztatni.
Talán gondolatban álljunk meg itt kicsit, mert nagyon fontos, hogy ezt a gondolatot világosan megértsük.

Nézzék, Isten kész a kiegészítésre; azaz, a Jóisten minden olyan teremtménye számára kibontakoztatja formáló működését; a Jóisten ajándékozza és elajándékozza adományainak és kegyelmeinek egész gazdagságát, annak, aki alakítható, kicsi és alázatos. Isten kész a kiegészítésre! Az az ember, aki Istennel szemben elismeri kicsiségét; aki Istennel szemben megvallja és elismeri nyomorúságát, az az ember ebben az értelemben Istennel szemben „mindenható”, és a mindenható Isten ilyen értelemben az ember gyengeségével szemben „tehetetlen”. Az ember Isten előtt felismert és elismert gyengesége Isten tehetetlenségét és az ember mindenhatóságát jelenti. Isten tudja milyen sok bűnöm lehet, de melyik közöttük a legrosszabb? Ha bezárkózom Istennel szemben, ha megkeményítem magamat, - más szóval: ha Istennel szemben nem vagyok kicsi és gyermeki. A gyermeki-alázatos ember elér mindent Istennél, amit csak akar. Így mondják a szentek, így mondja a Szentírás – a kicsiket felmagasztalja. (Lk 1,52) Ennek az az oka, hogy a kicsik kicsinyek; és isten éppen csak a kis gyermekeket tudja használni, a nagyokat ki nem bírhatja. Így kell naiv módon ezeket a gondolatokat megfontolni.

Összefoglalóan azt mondhatom, hogy a mai emberiség számára az elveszett gyermeki érzék a legnagyobb szerencsétlenség. Miért? Mert az elveszett gyermeki érzék nem ad Istennek lehetőséget, hogy lényének alapvető vonását, alapvető tevékenységét mint atya kibontakoztassa. Mivel Isten – atya, ezért – emberileg szólva - addig kell dolgoznia az emberiségen, amíg újra alakíthatóvá válik, amíg kicsivé lesz, amíg újra gyermeknek érzi magát. Egy olyan emberiség, olyan emberi társadalom, egyén, mely Isten előtt nem kicsi, vagy elveszett éspedig örökre, vagy pedig Isten jósága dolgozik azon, hogy az emberkék, akik annyira el vannak telve magukkal, lassan Isten előtt ismét kicsinek érezzék magukat és kicsikké legyenek.