A szentek

Erről tisztán meggyőződtünk a múlt vasárnap. Az eredmény a következő szilárd elhatározás volt:

Meg kell tanulnunk magunkat Mária oltalma alatt szilárd, szabad, papi jellemmé nevelni. [~Előalapító okirat]

Vajon nem tűztük ki a célt túl magasra?

Diogenész világos nappal lámpással a kezében járja a piacot, hogy embereket, teljes embereket keressen. Ember - mondja Hérodotosz - sok van. Férfi azonban kevés. Ezt annak idején a numídiaiak nagy ijedségükre megtapasztalták: először a egymás után okozták a vereségeket a rómaiaknak, aztán Scipió, az afrikai győző állt a rómaiak élére. Ezzel fordult a kocka.

Hogyan lehet, kiáltották a numídiai vezérek a csapataiknak, hogyan lehet hátat mutatni az ellenségeinknek, akiket oly sokszor magunk előtt hajtottunk!

Igen, válaszolta valaki középről, a bárányok ugyanazok maradtak, azonban a pásztor más lett. Azt akarta mondani: A néptől, az emberektől nem félünk, de az ember, a teljes férfi előtt meghajlunk. Mert egy férfi felér egy néppel.

Hogy mire képes egyetlen férfi, azt Makedónia kétszer megmutatta. Amikor Nagy Sándor még élt, néhány év alatt csaknem az egész világot meghódította. Amikor azonban Emilius Paulus vezette a rómaiakat, olyan gyorsan jöttek a vereségek, hogy ő egy nap 72 várost adott el teljes lakosságával.

Ritkák az acél és vas férfiak, azonban még ritkábbak, sokkal ritkábbak az erős, szabad jellemek.
Nem kell-e Diogenész kezéből kivennünk a lámpást, hogy mi is keresésre induljunk, hogy a célt, amire törekszünk, megvalósulva lássuk?

Nem, erre nincs szükség. Az egyház, az emberiség Istentől rendelt nevelője, tud egy sokoldalú példakép nagy nevelői értékéről. Ismert, hogy a szavak tanítanak, a példák azonban vonzanak, ezért törekvéseinket az egyház a legmesszebbmenőkig elősegíti. Ma, mindenszentek ünnepén, jellemek egész sorát mutatja meg nekünk, ők a szentek. Igen, a szentek az emberiség virágai, teljes, erős, szabad papi jellemek.

Ezt beismerni nem esik nehezünkre. De hát ők szentek. Az ő példájuk nem érték számomra, mert én nem születtem szentnek.

Ez a fajta gondolkodás nagy tévedésből indul ki. Aki így gondolkodik és beszél, még nem jött rá arra, hogy a szenteknek az önnevelésük során
1. ugyanolyan akadályokat kellett legyőzniük
2. ehhez ugyanazok az eszközök álltak rendelkezésükre, mint nekünk.

Erről együttesen fogunk meggyőződni.

1. Kedves diákjaim! Gyakran úgy gondoljuk, hogy a szentek már a bölcsőben szentek voltak vagy játszva, legfeljebb egy kis csodával és elragadtatással tökéletes jellemekké fejlődtek.

Valóban, gyakran meglepően kevés az, amit a szentekről, főleg a régi korok szentjeiről tudunk. De viharok, csaták, veszélyes szörnyek világtengere rejtőzködik ezen száraz közlések mögött.

Nemde a szentek is emberek voltak, nem hogy ugyanolyan emberi természetük volt, mint nekünk? Ki vonná ezt kétségbe? Ugyanolyan kevéssé kételkedhetünk abban is, hogy az áteredő bűn terhét ők is hordozták. Így tanítja az egyházunk is. Nyilvánvaló tény azonban, hogy az áteredő bűn a legnagyobb, igen, az egyetlen akadálya jellemünk kifejlődésének.

Ezt majd egy későbbi előadásomban bizonyítom. Ha a szentekről semmi egyebet nem tudnánk, csak azt, hogy emberek voltak, akkor eleget tudnánk ahhoz, hogy meggyőződhessünk arról, hogy ugyanazokat a nehézségeket kellett legyőzniük, mint nekünk.

De hála Istennek mi többet tudunk, különösen azokról a szentekről, akiknek az életét az utóbbi korokban kutatták és írták le. Nézzük meg egy kicsit közelebbről őket, hogy emberileg közelebb kerüljenek hozzánk.

Itt van például Baziliusz, akinek a neve csodálatosan illik az igazi királyi szelleméhez. Ifjú korától egészen aggkoráig nem csak a legnagyobb testi gyengeségben szenved, hanem – és ez aligha hinnénk el, ha nem maga ismerné be - veleszületett feledékenységben is. Emellett ideges, nagyon gyenge és indulatos. Minden bánat, munka rányomja bélyegét az egészségére, és alig van nap, hogy ne viselné ennek terhét.

Jeromos, a legnagyobb tudós az egyházatyák között, akiről kortársai azt mondták, hogy majdnem mindent olvasott, Jeromos, ez a Berserker nemzetségből származó erős természet, akinek minden szava szétzúzza az ellenséget, mint Ajax kőhajítása, Jeromos, akiről minden tollvonás olyan, mint a kardvágás, melytől minden szikla megrepedne, Jeromos, a nevezett Jeromos hétrét görnyed, mint egy féreg a szörnyű kísértések terhe alatt, mely ifjúkori könnyelműségének büntetése. Hiába minden vasakarata, a hajmeresztő sanyargatások, semmi sem tud ennek véget vetni.

A szenteknek is ugyanolyan gyengéik voltak, mint nekünk? Az ő gyengeségük nem éppen a mi ítéletünk-e?

Hogy fog majd eltűnni ajkunkról minden kifogás, ha egy Nagy Gergely lép elénk, aki a régi világ romjait részben a vállával támasztotta, részben kezével új épületté illesztette össze, mégis majdnem mindig gyengélkedve betegágyát nyomta. Mit mondunk, ha megtudjuk, hogy egy Aquinói Szent Tamás, ez az óriási szellem egy betűt sem írt vagy tanított anélkül, hogy ne kínozta volna a migrén, hogyan mentegetőzünk, ha egy Szent Bernátnak parázs ékesszólásával tevékeny élete minden új tettét a legnagyobb fájdalmak közt kellett kikényszerítenie.

Most fokozatosan máshogy kezdjük szentjeinket megítélni.

Pálról, a lánglelkű népek apostoláról aligha tudunk máshogy gondolkodni, minthogy olyan viharosan meghódította a világot, mint Nagy Sándor. Az igazság azonban az, hogy állandó betegeskedés terhe alatt nyögött. Amerre csak járt, tanítványai tiszteletben részesültek, rajta azonban keresztülnéztek, annyira jelentéktelen volt az alakja, annyira egyszerűek és gyengék a szavai. Mekkora megpróbáltatás lehetett egy ilyen szellemnek, hogy ha beszélt, egy gyermek feszélyezettségével kellett küzdenie, hogy a félelemtől remegni kezdett, mihelyt nyilvánosság előtt kellett beszélnie, hogy bátortalansága és zavara ellenségei gúnyolódásának céltáblájává tették. A belső kísértésekről azonban, melyekkel ezeken kívül Isten még próbára tette, mintha minden külső megaláztatás még nem volna elég, inkább hallgatnék, mert erre szavunk sincsen.

Elegek-e ezek a példák arra, hogy a szenteket emberileg közelebb hozzák hozzánk? Akkor meggyőződtünk arról, hogy a jellemfejlődésükben ugyanazokkal az akadályokkal találkoztak, mint mi magunk.

2. Milyen eszközök álltak azonban rendelkezésükre az akadályok legyőzéséhez? Ezzel a kérdéssel foglalkozunk a második pontban.

Ugyanazok az eszközök, melyeket naponta mi is használhatunk. Megelégszem itt azzal, hogy néhány gondolatfoszlányt adjak igazolásul, amelyeket aztán ti magatok kedvetek szerint szellemileg feldolgozhattok. Különben félő, hogy türelmeteket túl nagy próbának teszem ki, annál is inkább, mivel kétségtelenül ismét sokat, nagyon sokat kell tanulnotok…

Nos, ugyanaz az egyház áll segítően az oldalunkra. A szentségek kegyelmi ajándékai…

Nekünk is van naponta alkalmunk arra, hogy kisebb-nagyobb nehézségek legyőzésével akaratunkat megacélozzuk. Miért habozunk tehát, hogy nekikezdjünk jellemünk képzésének? Egy dolog hiányzik még. Akarnunk kell, komolyan akarnunk. Ahogy az elmés Lacordaire mondja, mindegyikünkben egy szent és egy bűnöző lakik. Hogy az egyik vagy a másik leszünk-e, csak akarnunk kell, komolyan, célratörően, kitartóan. A szentek minden nap erősítették magukban ezt az akaratot. Ők nem mások, mint az ember kanonizált jó akarata.

Így kell nekünk is akarnunk szilárd, szabad, papi jellemmé válni. A szentektől el kell tanulnunk az akarás művészetét. Ha egy szent életét olvassuk, állandóan mondanunk kell: Ahogy ez a szent Isten akaratát teljesítette a szokatlan dolgokban, úgy akarom én is az akaratomat kényszeríteni, hogy a szokásos állapotbéli kötelességeimet a leghűségesebben teljesítsem.

Ez egy értelmes aszkézis. Akkor azonban nem, ha mindent utánozni akarunk. Hányan bolondultak meg ezáltal, hányan tették tönkre teljesen az egészségüket.