Döntési és akaratérvényesítési képesség

Brazil terciátusból (1952, 194-202 oldal)

A kötődések és kötelességek általános gyengesége ill. az emberi cselekedetek hiányzó belső folytonossága és összhangja miatt

 feltesszük a kérdést: milyen következtetést kell ebből a helyzetből levonnunk?

Először is arra kell súlyt fektetnünk az (ön)nevelésünk során, hogy a végrehajtott egyes cselekedetek hozzanak létre az emberben egy bevett magatartást/lelkületet: (ez az én stílusom, ez a viselkedés jellemző énrám).
Másodszor pedig gondoskodni kell arról, hogy az újabb és újabb cselekedeteim lehetőleg a már kialakított magatartással/lelkülettel összhangban legyenek, mintegy abból fakadjanak.
 
Az okos ember erre azt mondja: ez természetes. De aki már próbálkzott (ön)neveléssel tudja, hogy ez egyáltalán nem természetes. Könnyű azt mondani, hogy az egyes tettek által jőjjön létre egy magatartás/lelkület. Ezt már a régi filozófusok is mondták. Amennyiben az emberi lélek egészséges, ez magátólértetődő is. De ma az emberi lélek annyira beteg, hogy a modern lélektan kiegészítést tesz: csak értékkel telített tettek sorozatából jön létre lelkület (magatartás).
 
Mikor lesz egy cselekedetem értékes a számomra? Tanulmányoznunk kell a modern lélektant. Akkor lesz egy cselekedet értékes a számomra, ha szabad elhatározásból fakad és fontos mély vágyaim elérésére irányul. Vagyis kell hozzá szabad döntési képesség és akaratérvényesítő képesség. Kell továbbá az is, hogy ne csak ésszel elfogadott és akarattal következetesen végbevitt akció legyen, hanem benne legyen egész érzület-világom, személyes önmagam is. A külső körülmények sűrgető befolyása alatt a modern ember annyira akciószerűen él és cselekszik, hogy emiatt teljesen elszokott, hogy saját maga irányítsa önmagát. Megfontolás nélkül, személyes döntések nélkül cselekszik: Nem dönt bensőleg.
 
Ebből a belátásból kiindulva mire kell különös súlyt fektetni az (ön)nevelésben?
Először is arra, hogy lehetőleg sok alkalmunk legyen arra, hogy önmagunkból kiindulva saját döntéseket hozzunk. Ezért kellene a napirendben az állandó szokások és kötelességek mellett bizonyos területnek is lenni, mellyel magunk rendelkezhetünk. Ennek ma azért van nagy jelentősége, mert a mai embernek meg kell tanulnia, hogy belűlről kiinduló saját döntéseket hozzon más, akár a házban levő más áramlatok ellenében is. Nagyjából minden diákotthoni nevelés ki van téve annak, hogy kollektivista-, tömeg-embereket fog sorozatban nevelni. Ezért ma az egyik legkomolyabb kérdés: Mit teszünk azért, hogy a kollektív-embert, tömeg-embert önmagunkban legyőzzük?
 
A jelen helyzetben nekem személyesen az az álláspontom, hogy ha a növendékeimnél már nem lehetséges mindkettő: (ön)fegyelem is és szabad döntés is, akkor inkább elviselnék bizonyos fegyelmezetlenségeket, de mindenképpen szabadságot engednék a saját döntések számára. Ezt most általános elvként mondtam. Magátólértetődő, hogy gondoskodni kell a fegyelemről is; de arról is, hogy a fegyelemmel és a fegyelem betartásával ne neveljünk birka-embereket.
 
Tanulmányozzák egyszer, hogy mit mond a modern pedagógia az u.n. minta-növendékről. Korábban a pedagógusok (szülők) mindenfelé dícsérték a mintagyerekeiket. Ma húsz sőt hatvan kérdőjelet tesznek emögé. Mi az oka ennek a váltásnak a gondolkodásban és értékelésben? A megfigyelés azt mutatta, hogy sokszor a minta-növendék szorgalma/rendszeretete főleg gyengeségből ered: mert nincs bátorsága a rend ellen dönteni. Pontosabban szólva: ha egy gyerek jellemgyengeségből lett mintagyerek, akkor nem ér ‘semmit’.
 
Emlékszem egy korábbi növendékemre, N.N.-re. “Engedelmes volt a kereszthalálig”. Egyetlen hibát sem lehetett nála találni. És alíghogy bevonult a katonasághoz, eltűnt, soha többé nem láttuk viszont. Értik ugye, az ember lehet jellemgyengeségből is fegyelmezett.
Ez most persze nem azt jelenti, hogy N.N.-nek most a kisfiúkat fegyelmezetlenségre kellene bíztatnia! Csak azt szeretném, hogy lássuk mindig a végső összefüggéseket, ez a legfontosabb. Nem szabad csupán a külső tettek után ítélni, hanem ha ketten ugyanazt teszik, akkor az még messze nem lesz ugyanaz. Mindig a (belső) magatartást/lelkületet kell nézni, amiből erednek a tettek. Ez ma azért különösen fontos, mert ahogy ma az erkölcsöt tanítják, nem a lelkületre/érzületre, hanem a tettekre helyezik a hangsúlyt.
 
Ezzel szemben mire kellene súlyt fektetni az (ön)nevelésben, a pedagógiában? 
Először is lehetőséget kell biztosítani, hogy a fiatalság belűlről kiindulva a jó ill. a rossz mellett dönthessen. Vagyis megengedjük, hogy egyszer-másszor valami kevésbé jót is csinálhasson.
Másodszor súlyt fektetünk a magatartás-pedagógiára. A belső magatartás/lelkület/érzület kialakítására.
     Az igazi szabadságnak két dimenziója van - mondja a filozófia:
- Döntési képesség,
- Akaratérvényesítő képesség
 
Melyik elsődlegesen alapvetően fontos? A döntési képesség. Az elefánt is képes ugyanis keresztül vinni az akaratát. Nem szabad azt gondolni, hogy könnyű ma egy embert úgy nevelni, hogy önállóan döntsön. Nézzék, ha az ostort pattogtatom vagy megmondom, hogy mit kell tenni, akkor a követőim közül sokan igent mondanak. De mennyire kevesen képesek arra, hogy kétséges helyzetben belülről fakadóan maguk döntsenek! Érzékelés-kapcsolatban állok nagyon sok emberrel. Lefogadom, hogy sokan vannak köztük, akiknek ha azt mondanám: Menjen a koncentrációs táborba és üttesse le ott a fejét! – szemrebbenés nélkül azonnal odamennének. Értik, hogy mi ez? Ebben erős akaratérvényesítő képesség, és nagyon erős áldozatkészség is megnyilvánul. De ha nekik maguknak kellene dönteniük: Elmegyek-e a koncentrációs táborba vagy keresek valamilyen (kibújó) magatartást? – soha sem végeznének vele. Sőt éppen azt lehet mondani, hogy a mai ember egyik jellegzetes ismérve - a személyes döntésképesség hiánya.
 
Gondoljanak bele, milyen volt a hitleri vagy a sztálini diktatúrák nevelése? Egyedül a vezér gondolkozik. A többinek pedig marad, hogy hagyják mozgatni magukat; azaz a lábaikat mozgásba hozni. De önállóan dönteni?! Ma is erre csak kevesen képesek.
Van egy Mária-nővérem, aki orvosnő, letette a doktorátusi vizsgát. Talán arra gondolnak, hogy ez egy csodálatos példa: Egy tehetséges Mária-nővér, aki túl van a ragyogó tanulmányokon, orvosi diplomát hozott magával! – Mégis a gyakorlati életben, a hétköznap legkisebb dolgában sem képes önállóan dönteni. Hiányzik belőle a döntési képesség. 
 
Ezért még egyszer felteszem a kérdést: Mit teszek azért, hogy a a rámbizottak megtanuljanak önállóan dönteni? És hogyan állok ezzel én? Van-e személyes bátorságom, hogy magam döntsek főleg nehéz helyzetekben? A mai (ön)nevelés számára az egyik leglényegesebb kérdés: a döntés-képességre nevelése. A (nevelői) feladat abban kell, hogy álljon, hogy a tehetetlenséget ismét öntevékeny mozgásba hozzuk. Egyébként csak tömeg és tömegemberek leszünek, akik kitárhatják a kezeiket, forgathatják a szemeiket, de csak olyanok mint a bábuk. Így nem leszünk soha érett emberek, személyiségek, vezetők. Én személyesen is olyan vagyok, hogy semmit se tudok kezdeni “bólogató jánosokkal“.
 
Az a véleményem, hogy először is szükséges, hogy meglegyen a személyiségnek a magja, és ezt kell kibontakoztatni. Nyílván eljön majd az idő, amikor szabadságban és szabadon vállalt kötöttségekben szép egységbe kerekedik ki az életünk.
Nemcsak a természetes síkon létezik tömegember. Létezik vallásos tömegember is, aki gátlás nélkül befogadja a hivatalos légkört (álláspontot, véleményt), anélkül hogy indítást érezne arra, hogy személyes saját döntést hozzon. Alig lehet ma eltúlozni annak hangsúlyozását, hogy milyen nagy a jelentősége az önálló döntésre való nevelésnek.
 
Ez ránk is áll, a mi családunkra, embereinkre is. Abban áll a mesterfogás, hogy a közös légkört érintő dolgokban gondoskodunk arról, hogy tetteinket mindig - mindig saját döntések kísérjék. Ahol nincsenek saját, egyéni döntések, ha nem adunk rá lehetőséget, akkor mi vagyunk az okai, nem akarom úgy mondani, hogy mi vagyunk a vétkesek minden tömeg-tendenciában, tömegpszichózisban.
Értik már, hogy mekkora jelentősége van ill. lehet és lennie kell a szabad közösségnek, melynek az a legfőbb célja, hogy önálló döntésképességre és döntéskészségre neveljen. Tehát el kell oldani magunkat a tömegtől. Ma mindannyian fáradtak vagyunk és nagyon hajlamosak arra, hogy utánozzuk mások példáját. Ha ezzel szemben nem tanúsítunk ellenállást; ha tudatosan nem erőltetjük a saját döntést és önmagunk érvényesítését, akkor átmenetileg kifelé magas szinten vagyunk, de nincs bennünk elemi, bennünk született és növekedett erő.
 
Nem osztom azt a véleményt, hogy az igaz vallásosság hígagyú teremtményeket nevel vagy jámbor buta birkákat, akik csak bégetni tadnak egymást utánozva és boldogan zuhannak mészárosuk karjába. Jól látom, hogy mit akar Isten a mai kor zűrzavarával, a sokféle űrrel, ami körülvesz bennünket. Zavarba akarja hozni a másokat utánozó tömegembereket és rá akarja vezetni őket, hogy a saját fejükkel gondolkozzanak és személyes döntéseket hozzanak.

Arról is gondoskodni kell, hogy minden egyes embernek legyen annyi világossága önmaga fölött, hogy normális esetekben képes legyen önmagát vezetni. Itt mindig arról van szó, hogy olyan önálló személyiségeket formáljunk, akik a körülményeknek megfelelően képesek önmagukat kormányozni, vezetni, magukon segíteni.