Rejtett évek - Kentenich atya gyermekkoráról

Dorothea M. Schlickmann: Rejtett évek
Josef Kentenich atya gyermekkora és ifjúsága

A könyv pdf-ben megtalálható itt.

Tartalomjegyzék
Rövidítések............................................................................. 9
Előszó előzetes megjegyzésekkel a forráskutatásról .......... 13
Bevezetés ............................................................................... 17
I. GYERMEKKOR GYMNICHBEN ÉS STRASSBURGBAN (1885-1894) 21
Születés és keresztség ............................................................. 21
Az anya ................................................................................... 26
Az apa ..................................................................................... 46
A falu a hagymakupola körül .................................................. 51
A nagyszülői házban ............................................................... 55
A falusi iskola ......................................................................... 61
Vidéki élet és személyiségfejlődés .......................................... 65
Straßburg, a helyőrségi város .................................................. 76
Búcsú Gymnichtől .................................................................. 80
6
II. OBERHAUSEN (1894-1899) .......................................... 83
Szt. Vincenz-ház, Oberhausen ................................................ 83
Kulcsélmény ........................................................................... 95
Élet az árvaházban .................................................................. 101
III. PALLOTTINUS KOLLÉGIUM EHRENBREITSTEINBEN (1899-1904) 107
Az internátus ........................................................................... 110
Vakációk Gymnichben és Kölnben ......................................... 116
Benső fejlődés ......................................................................... 121
Apátlanság és atyai küldetés ................................................... 128
Kereszt és életkezdet ............................................................... 137
A „sivatagi évek” kezdete ....................................................... 147
IV. LIMBURGI ÉVEK (1904-1910) .................................... 153
A novíciusnevelés ................................................................... 153
Az „életrend” .......................................................................... 164
Az egyetemi évek .................................................................... 180
A tuberkulózis ......................................................................... 193
„Ifjúkori harcok” vagy több annál? ....................................... 199
Az igazság kérdése és hitbéli harcok ...................................... 202
Veszélyes mechanisztikus szellemiség ................................... 211
Magányos út ............................................................................ 214
Törekvés a tökéletességre ....................................................... 220
Győzelem és perspektíva ........................................................ 224
Alapélmény: Mária ................................................................. 225
A szív bizonyossága ................................................................ 228
Érintkezés az élettel ................................................................ 232
V. A PAPSZENTELÉS (1910) .............................................. 239

9
Rövidítések
ADA = Archiv Arenberger Dominikanerinnen
Arenberg1
ADO = Archiv Arenberger Dominikanerinnen
Oberhausen
ADBR = Archives Departementales du Bas-Rhin
AEK = Archiv des Erzbistums Köln
AMS = Archives Municipales Strasbourg
APHJ = Archiv Pfarrei Herz-Jesu Oberhausen
APHV = Archiv Pallottiner Hochschule Vallendar
APL = Archiv Pallottiner Limburg
ASM = Archiv Schönstätter Marienschwestern
ASM-ANB = Archiv Schönstätter Marienschwestern
Anbetungsinstitut
ASM-DS = Archiv Schönstätter Marienschwestern,
a szerző kutatási dokumentumaival,
amit 2001-ben átadott az ASM-nek
1 A könyvben az itt felsorolt archívumokból felhasznált szöveganyag – kevés
kivétellel – nem szerkesztett. A lábjegyzetekben ezt nem fogjuk külön
kiemelni.
ASP = Archiv Schönstatt-Patres
BM = az édesanya levelei (1910-1927)
J. Kentenichhez (ASM-DS)
BHE = H. Esser és J. Kentenich levelezése 1910-1957
közt (ASM-DS)
DS = dokumentumgyűjtemény
(a szerző saját tulajdona)
EM = J. Kentenich lelkigyakorlatos jegyzetei
(1904-1909) (ASM-DS)
GE = Lélekújulás, J. Kentenich naplója (1908-1917)
(ASM-DS)
GED = J. Kentenich költeményei (1899-1903)
(ASM-DS)
GRP = Gymnichi önkormányzati jegyzőkönyvek
(KSAE)
HAK = Historisches Archiv Köln
KAE = Kreisarchiv Euskirchen
KSAE = Kreisarchiv Erftstadt
LM = Lumen Gentium
LMZ = Landesmedienzentrum Rheinland-Pfalz
LO = J. Kentenich lelki „Életrend”-je (1904-1906)
(ASM)
LSB = Limburgi Egyetemi könyvtár (1904-es katalógus
alapján) (APHV)
NB = J. Kentenich notesze (1902-195) (ASM-DS)
PAG = A gymnichi plébánia archívuma
PAAK = Szent Apostolok Plébánia archívuma
SAE = Erftstadti városi archívum
SAG = Gymnichi városi archívum
SAO = Oberhauseni városi archívum

13
Előszó előzetes megjegyzésekkel a forráskutatásról
Az alábbi publikáció alapjául egy kutatási munka1 szolgált,
amely Angel Strada posztulátor (aki a boldoggá avatás ügyének
intézésével megbízott papi személy – ford. megj.) ösztönzésére
a boldoggá avatási eljáráshoz készült. A kutatásnak egy
sor még nyitott kérdésre kellett választ adnia Kentenich atya
1885-1910 közé eső életszakaszára vonatkozóan. A schönstatti
atyákkal és Mária-nővérekkel együttműködve minden elérhető
forrást összegyűjtöttünk, és megvizsgáltuk a hitelességüket.
2 A tanulmány olyan forrásokat is feldolgozott, amelyek a
kutatási munka során először bukkantak fel.
A Kentenich atya gyermekéveire és ifjúkorára vonatkozó forrásanyagok
között szerepelnek hivatalos és személyes dokumentumok,
közvetlen és közvetett önéletrajzi közlések, történeti
kutatások a szociális környezetről, valamint barátoktól,
ismerősöktől, tanároktól, rokonoktól származó tanúvallomások
és közlések, melyek másod- és harmadkézből származó információkat
tartalmaznak.3
J. Kentenich gyermekkorának fontos tanúja volt az unokatestvére,
Henriette Esser (1880. XII. 12. – 1964. III. 4.),
aki vele egy házban testvérként nőtt fel. Henriette édesanyja
1 Dorothea M. Schlickmann, Studie zur Biographie von Pater Josef
Kentenich 1885-1910, Vallendar, Archivdruck
2 Ennek ellenére könyvünk nem tart igényt a teljességre, mert a történelmi
kutatásban előkerülhetnek újabb források, és egy ilyen nagy formátumú
egyéniség – mint Kentenich atya – életének és tevékenységének a
kutatása különböző perspektívákat nyithat.
3 A forrásanyag történelmi értékét úgy kellett kiértékelni a történelemtudományi
kritériumok alapján, hogy figyelembe kellett venni a személyekhez
és eseményekhez való időbeni közelségét, valamint a tanúk közlésmódját
és hitelességét a források összehasonlításánál.
14
J. Kentenich édesanyjának a nővére volt. Az ő halála után a kislány
még csecsemőkorában a nagyszüleihez került, és ott nőtt
fel. Josef Kentenichhez gyermek- és ifjúkorában Henriette –
rajnai dialektusban „Jettchen” – állt korban a legközelebb.4
Egész életükben testvéri kapcsolatban maradtak egymással.5
Henriette Esser ábrázolásmódja reális, eredeti és tárgyilagos.
Így kommentálja például az egyetemista J. Kentenich hazulra
írt leveleit: „A levelek mindig feltűnően rövidek és tárgyilagosak
voltak, sose kenetteljesek. Csak egy-másfél oldal hosszúak
voltak. Mindig arra gondoltam: „Ez a Josef egyáltalán nem is
vallásos, mert a leveleiben sohasem tart jámbor prédikációkat.”
6 Az unokahúg szoros kapcsolatot tartott Kentenich atya
édesanyjával is annak élete végéig.
További közléseket a tanúktól az események után nyolcvan-kilencven
évvel vettünk fel.7
4 Beszámolói még J. Kentenich életében kerültek rögzítésre, és lettek
Henriette által jóváhagyva. Több forrás is fellelhető, többek között:
Aufnahme der Zeugin Henriette Esser durch: Schw. M. Josefine Hoischen,
Schw. Toni-Maria Oesterle és Schw. M. Hermia Schlichtmann.
M. Hermia nővér 1948-ban ismerte meg közelebbről H. Essert
Kentenich atyán keresztül. Attól kezdve szoros kapcsolat volt köztük
1964-ig, Henriette haláláig. M. Hermia nővér Henriette nagy bizalmát
élvezte, és hagyatékának is ő lett a kezelője. Kentenich atya tudott arról,
hogy Henriette beszélt az atya gyermekkoráról M. Hermia nővérnek.
(DS)
5 Ezt bizonyítja a még meglévő levelezés az 1910-1960-ig terjedő időszakból.
A Henriette Essernek szóló leveleket Kentenich atya gyakran
„Bátyád, Josef ”-ként írta alá. Édesanyja mellett vele volt a legszorosabb
kapcsolatban egész élete során.
6 H. Esser, Gesprächnotizen von Schw. M. Hoischen. (ASM)
7 Itt az adatok magyarázatában leginkább M. Josefine Hoischen nővér,
Hernán Alessandri atya, Toni-Maria Oesterle nővér, Bodo-Maria Erhard
atya és Theo Abt atya volt segítségünkre.
15
Kentenich atya önéletrajzi megnyilatkozásai érthetővé teszik,
hogy milyen személyes jelentőséget tulajdonított bizonyos
gyermek- és ifjúkori eseményeknek. Éppen az önértelmezés
vet fényt személyiségére és annak fejlődésére. Saját sorsának
értelmezése tanúsítja, hogy az ember hogyan bánt a mindenkori
eseménnyel annak érdekében, hogy megküzdjön vele, illetve
hogy kiértékelje azt további életpályája szempontjából.
A belső folyamatok történelmi hitelességéhez az önéletrajzi
beszámolók járnak a legközelebb. Visszapillantva életünk eseményeire,
ezeknek fejlődésünket alakító szerepük van.8 „Az
önéletrajzi közlés ezért kitüntetett jelentőségű, és semmi mással
nem pótolható anyag a személyiségfejlődés kérdéséhez.”9
Könyvünkben ezt a személyiségfejlődést szeretnénk J. Kentenich
életében bemutatni. Azért, hogy Josef Kentenich atya
életrajzának rejtett éveiről szóló mű jelen kiadását ösztönözte,
és azt értékes hozzászólásaival gazdagította, mindenekelőtt
az Internationales Josef-Kentenich-Institut für Forschung und
Lehre e. V. (IKF) intézetnek mondok köszönetet, különösképpen
pedig Herbert King atyának, a vele folytatott ösztönző véleménycserékért
és a kutatáshoz nyújtott fontos adalékokért.
A forrásgyűjtés területén különösen hálás vagyok a schönstatti
atyáknak, Bodo-Maria Erhard atyának a gyermekkor kutatá-
8 Vö. Werner Loch Lebenslauf und Erziehung, Essen, 1979, 142. o.
9 J. Henningsen, Autobiographie und Erziehungswissenschaft, Essen,
1981, 93. o.; vö. Winfried Marotzki, Forschungsmethoden der erziehungswissenschaftlichen
Biographieforschung, in: Heinz-Hermann
Krüger/Winfried Marotzki, Erziehungswissenschaftliche Biographie-
Forschung, Opladen 1955, 55-89. o., 56. o. és vö. Armin Nassehi, Die
Form der Biographie. Theoretische Überlegungen zur Biographieforschung
in methodologischer Absicht, BIOS 7 (1994), 46-64. o., 47. o.;
vö. Theodor Schulze, H.-H. Krüger/W. Marotzki, Erziehungswissenschaftliche
Biographie-Forschung, 10-31. o., 16. o.
16
sában nyújtott segítségéért, Günther Maria Boll atyának az
alapítónk ifjúkori belső küzdelmeire vonatkozó fontos megjegyzéseiért,
Angel Strada atyának a vállalkozás mindenfajta
támogatásáért, és a nagy jelentőséggel bíró előadásjegyzetek
előteremtéséért.
Szeretnék továbbá szívből jövő köszönetet mondani a
pallottinusok egykori levéltárosának, Helmut Mertens atyának,
valamint az arenbergi dominikánus nővéreknek, különösen
Lindburgis nővérnek (Oberhausen) és a rendfőnök általános
asszisztensének, Veneranda nővérnek, az Euskirchen
Körzeti Archívum levéltárosának, Paul Pfeiffernek, a Leo és
Dorothea von Wittgenstein házaspárnak, valamint a Kölni Érsekség
és a szintén Kölni Történelmi Levéltár munkatársainak.
Köszönetet mondok Heinrich Hug atyának, a schönstatti levéltárosnak,
a konstruktív megbeszélésekért és történelmi-kritikai
megjegyzéseiért.
Köszönet illeti nővértársaimat is, akik személyes írásos anyagaik
közreadásával a kutatómunkát értékes forrásanyagokkal
gazdagították.10
Köszönöm M. Mattia Amrhein nővérnek a könyv készítését
kísérő tanácsait és kritikáit. Köszönöm továbbá a szöveggondozók
– M. Thomasine Treese nővér, Mariengrund Auerbach
nővér és M. Caja Bernhard nővér – munkáját.
Schönstatt, 2007. május 31.
Dorothea M. Schlickmann
10 Ezt tartalmazza az (ASM-DS)
17
Bevezetés
Minden egyes ember életét olyan alakító erők jellemzik, amelyek
részt vesznek fejlődéstörténetében, személyiségének kibontakozásában
és hivatásának megvalósításában: mérvadó ebben
a környezet, a saját személyiségszerkezet és a kegyelem
működése.
A kisgyermekkori környezet összes kapcsolatával és benyomásával
egyetemben, a történelmi adottságok és a szociális viszonyok
– amelyek között az ember felnő – fontos szerepet játszanak
éppúgy, mint az egyéni személyiségszerkezet, amely a
képességekben és a jellemben korán felismerhető. Ugyanolyan
alapfeltételek és azonos viszonyok mellett a gyerekek már csecsemőkorban
nagyon különbözőképpen tudnak reagálni, eredetiségüknek
és egyedi mivoltuknak megfelelően fejlődni. A
környezeti tényezők olykor sorsdöntőek lehetnek. A kedvező
alapfeltételek esélyt adnak arra, hogy a megterheléseket el
tudjuk viselni. Ellenben a nehéz gyermekkor, a téves nevelés
egész életre kiható jelet hagyhat, örökre megsebezhet, pszichésen
beteggé, vagy éppen bűnözővé tehet.11
A negatív és fájdalmas tapasztalatok azonban ellentétes
viselkedésre is serkenthetnek; utat nyithatnak a személyiség
kiteljesedéséhez, nem utolsósorban az életszentséghez.
Sem az ép gyermekkor, sem a szerencsés
természettel való születés nem döntő jelentőségű; ezekhez
egy harmadik formáló erő társul, ami egy ember életében
11 Vö. álnéven megjelenve: Fritz Mertens, Ich wollte Liebe und lernte
hassen cikk, Zürich, 1984. Nem meglepő, hogy Hitlernek és Sztálinnak
nagyon negatív apaélménye volt. Vö. Katharina Rutschky (kiadó),
Schwarze Pädagogik, Quellen zur Naturgeschichte der bürgerlichen
Erziehung, Frankfurt, 1977.
18
döntő teret nyerhet: a kegyelem. Isten munkálkodik. Be tud
avatkozni az életünkbe, megengedhet életkörülményeket, és
felhasználhatja azokat. Minden emberrel egyedi terve van,
és ugyanakkor meghagyja az ember személyes szabadságát.
Itt semmi sem előre kiszámítható, nincs általánosan alkalmazható
törvény. Isten minden emberrel saját történetet ír. Úgy
vezeti, hogy személyes hivatását és küldetését felismerhesse
és megélhesse.
Josef Kentenich atya, akinek korai éveiről (1885-1910) ez a
könyv szól, egyszer érettebb korában ezt mondta életéről: „Ha
nem a Jóistent látják mögöttem, akkor természetesen semmit
sem értenek.”12 Ezzel éppen erre a jelenségre mutatott rá. Isteni
beavatkozás nélkül nem magyarázható sem az élete, sem
a tanítása, sem a küldetése. Korai életútján olyan erők működnek,
amelyek pusztán természetes módon nem megragadhatók.
De milyen is volt ez az út? Milyen konkrét feltételeket választott
és használt fel az Úristen? Hogyan alakult a korai életrajzi
és szociális háttér, amelyben személyisége érlelődött? Könyvünkben
megpróbálunk utánajárni ezeknek a nyomoknak.
Josef Kentenich gyermekkorát és ifjúságát beárnyékolta egy
súlyos családi fájdalom, az elszakadás és a magány, ugyanakkor
hordozta a folyamatosan megtapasztalt személyes szeretet.
Emellett fiatalon meg kellett tanulnia sok szenvedéssel
megbirkózni. Gyermekkori fájdalmas tapasztalatai elegendő
indokot nyújtottak volna ahhoz, hogy megkeseredjen, vagy zátonyra
fusson az élete. Ám későbbi élete megmutatja, hogy
megtanult, éspedig hogyan tanult meg Isten iskolájában a hit
12 Idézet: Engelbert Monnerjahn, Pater Kentenich. Ein Leben für die
Kirche, Vallendar-Schönstatt, 1975, 10. o.
19
erejével emberi-természetes módon is a szenvedéssel megbirkózni.
Fájdalmainak ezen feldolgozása során komolyan vette az
ember pszichológiai adottságait, egészen a tudatalatti lelki élet
finomságáig. Megtanulni bánni az élet napos és árnyékos oldalával
a gondviselés fényében. Ez később része lett tanításának
és sok ember lelki vezetésének.
J. Kentenich nyilvánvalóan úgy győzte le a nehéz kihívásokat,
hogy közben általuk erős személyiséggé vált és nagy magabiztosságra
tett szert későbbi életéhez és küldetéséhez. Már
ifjú éveiben megmutatkozott önálló személyisége, ami teljes
megütközést keltett környezetében, ez azonban nyilvánvalóan
szükséges volt alapítói karizmájának kibontakozásához, amivel
megalapította a világszerte elterjedt, 26 fajta közösséget magába
foglaló Schönstatt-mozgalmat.
A 14 évig tartó, az egyház által rámért számkivetése vége
felé – még mielőtt megtudta volna, hogy megszüntetik azt –
Kentenich atya egy imájában ezt kérte Máriától, Jézus anyjától:
„Add meg nekünk a kegyelmet, hogy képesek legyünk olyan
gyógyírt teremteni mindenki számára, amit saját tapasztalatainkból,
az isteni „Te”-ben megélt állandó belső boldogságból,
biztonságból és lelki nyugalomból nyertünk.”13 Ez a boldogság
és lelki nyugalom jellemezte őt, akár a dachaui koncentrációs
táborban volt, akár a száműzetés éveiben, a legkeményebb viták
közepette. Az isteni „Te”-ből eredő biztonság és lelki nyugalom
azonban nem pottyant az ölébe…
Kentenich atya gyermek- és ifjúkora, családi viszonyai, korai
szociális kapcsolatai hosszú ideig nem voltak ismertek. Ezek
voltak a rejtett évek, amelyekről keveset tudtunk. Ez tette
13 Belső iratok, Milwaukee, 1965 nyara (DS)
20
szükségessé az alapos kutatást és annak tisztázását: Hogyan
lett azzá, aki volt?
Ebből az alapkérdésből jött létre ez a könyv, egy olyan ember
gyermek- és ifjúkoráról, ami nagy jelentőséggel bír az Egyház
és a világ számára is: „Josef Kentenich nemcsak a szűkebb
értelemben vett Schönstatt-mozgalom számára ajándék. Ő
karizma, Isten kegyelmi adománya az Egyháznak. Isten az adományait
mindig személyesen nagy emberekben, szentekben
ajándékozza nekünk.”14
14 Joachim Meisner bíboros, Berlin, 1985. május 16., prédikáció, megtalálható:
Ein Charisma für die Kirche. Ansprachen zum 100. Geburtstag
Pater Kentenichs, Günther M. Boll kiad., Vallendar-Schönstatt, 1986,
113. o.
21
I. GYERMEKKOR
GYMNICHBEN ÉS STRAßBURGBAN
(1885-1894)
Életének első nyolc évét Josef Kentenich a szülőfalujában,
Gymnichben tölti, egy kis faluban Kölntől délnyugatra. Ott
együtt nevelkedik unokatestvérével, Henriette-tel, édesanyja
gondoskodása alatt a nagyszülők házában. Gymnich kicsi
falu, ahol mindenki ismeri egymást, és ez a rajnai vidékre
jellemző összetartozást teremt. Ezek alatt az évek alatt Josef
Kentenich személyiségére mindenekelőtt a szűkebb család,
az ismerősök és rokonok gyakorolnak döntő befolyást.
Hatévesen édesanyjával nyolc hónapra Straßburgba költözik a
nagybátyjához, ahol egy fiúiskolát látogat. E tartózkodás során
saját elbeszélése szerint1 nemcsak franciául tanul mint kisfiú,
hanem először tapasztalja meg a nagyvárosi életet is közelről,
ami szintén nem elhanyagolható hatást gyakorol fejlődésére.
Születés és keresztség
1885. november 16-án, hétfőn reggel 7 órakor, amikor Josef
Kentenich a nagyszülői házban, a Kunibertus téren világra
jött, a faluban éppen búcsú volt. A főutca teli van bódékkal, a
templom előtt a „Cunibertus-vadászok” parádéznak.2
A helyi plébános, Johann Josef von der Burg esperes, visszaemlékezéseiben
így ír erről a falu számára jeles eseményről,
1 Grass atya közlése alapján 1967/68, vö. H. Alessandri atya, Kindheitsgeschichte,
II D 31 (ASP)
2 Vö. Matthias Weber, Erftstadt-Gymnich. Ein Heimatbuch, Köln, 1984,
347. o.
22
amely mindig több napig tartott a védőszent november 12-i
ünnepe körül: „És olyan ünnepélyesen kongattak3, mintha
nagy egyházi ünnep lett volna.”4
A hivatalok ezeken a napokon zárva tartanak.5 Ezért anyakönyvezik
Josef Kentenichet csak november 18-án, amikor a búcsú
a vége felé jár.6 A porosz kormány szigorú bejelentési kötelezettsége
miatt – ahogy ez akkorában gyakran megesett – a
3 Harangoztak.
4 Johann Josef von der Burg esperesplébános. M. Weber, Erftstadt-
Gymnich, 1984, 347. o.
5 Paul Pfeiffer, az euskircheni Kreisarchiv levéltárosának információja, a
néprajzos Matthias Weber közlése, aki több Gymnichről szóló történeti
könyv szerzője
6 Johann Josef von der Burg (1822-1901) visszaemlékezései, M. Weber
feldolgozásában, Köln 1981, 98. o. (PAG)
1. kép
A Szt. Kunibert plébániatemplom Gymnichben
23
bejelentés napját születési dátumként jegyezték be. Ez a bejegyzés
jelenik meg később más hivatalos iratokban is7, ezért
feltételezték Josef Kentenich halála után, hogy november
18-án született, noha ő maga8, édesanyja és minden rokona
– beleértve a Schönstatt-családot is – életében november 16-
án ünnepelte a születésnapját. Édesanyja például így ír neki
egy levélben 1926-ban: „Jövő hónap 16-án már 41 éves leszel.
Ha még egyszer ennyi ideig jó tudsz maradni, akkor biztosan a
mennybe kerülsz.”9
Az 1885. évi falusi búcsú napjaiban a plébános többek között
azzal is törődik, hogy hívei erkölcseire ügyeljen. Ő és káplánja
minden prédikációban óva intenek a „kilengésektől” a búcsú
során, mert a gymnichiek, mint igazi Rajna mentiek, kiadósan
tudnak ünnepelni, és mindjárt több napon át.10 1885. XI. 19-
én von der Burg esperes ezt írja a plébánia naplójába: „Tegnap
befejeződött hát a búcsú. Ilyen békés búcsút még soha nem
éltem meg Gymnichben (1869 óta van ott), olyan csöndesen,
minden féktelen ordibálás nélkül telt el, és egyébként sem jutott
semmilyen kihágás a fülembe... A Jóisten nyilvánvaló oltalmába
vette a nyájamat.”11
7 A születési és halotti anyakönyvi kivonatban, gymnichi keresztelési
anyakönyvben, iskolai jelentkezéskor Straßburgban, oberhauseni felvételi
papírokban, minden igazolványban 1885. XI. 18. áll. Csak 1899-ben
az oberhauseni árvaház „Elbocsátási igazolásában” és a palottinusokhoz
(Ehrenbreitstein) jelentkezési papírokban áll születési dátumként 1885.
XI. 16.
8 1953. november 17-én egy levélben ezt írja August Ziegler atyának többek
között: „A születésnapi jókívánságai pontosan megérkeztek 16-ára.
Szívből köszönöm a figyelmességet.”(ASM)
9 Bélyegzés: 1926. X. 12. (ASM-DS) Kentenich atya valóban 82 évesen
halt meg.
10 Joh. v. d. Burg emlékezései, 98. o. (PAG)
11 Joh. v. d. Burg emlékezései, 98. o. (PAG)
24
Újra nyugalma és ideje van hát, hogy elvégezze a keresztelést.12
Az első keresztelendője a Szent Kunibert plébánián ezen a napon
Katharina Kentenich gyermeke.13
12 1885. XI. 3-19. között nem volt keresztelés, a búcsú után egy hét alatt
rögtön hét keresztelésre kerül sor. Az előző esztendőben a búcsú alatt
hasonló volt a helyzet. Vö.: Keresztelési anyakönyv (PAG)
13 A szóbeszéd szerint a gyermek születésénél egy helyi szerzetesnővér bábáskodott,
és a gyermeket, aki nagyon gyengének tűnt a születéskor,
szükségkeresztségben részesítette. Erről eleddig nincs közvetlen forrásanyag.
A közlés B.-M. Erhard atyától származik.
1.a kép
A Szt. Kunibert keresztelőkútja
25
A fiú a keresztségben a Peter Josef nevet kapja, mint az édesanya
sógora – Peter Josef Peters, aki elvállalja a keresztapaságot
–, és mint az anya egyetlen még élő bátyja, aki Straßburgban
él. A keresztanya a nagymama, Anna Maria Kentenich, szül.
Blatzheim.
26
Az anya
A kis Josef édesanyja, Katharina Kentenich, aki 1863. VII. 18-
án született Gymnichben, mint legfiatalabb a nyolc gyermek
közül14, 18 évesen – valószínűleg a sógora közvetítésével – az
oberbohlheimi Heuser Hofba került kézilánynak.
14 Hárman kisgyermekként meghalnak: Stephan (1851), Hermann (1853)
és Bernhard (1860). (PAG)
2. kép
Katharina Kentenich – J. Kentenich édesanyja
27
Itt ismerte meg a nála 22 évvel idősebb, eggersheimi Matthias
Josef Koepot, aki intézőként dolgozott ott, és erősen érdeklődött
a lány iránt.
Amikor a lány rájött, hogy gyermeket vár tőle, otthagyta az
uradalmat, és először a nővéréhez, Sybille-hez költözött Nörvenich
be, aki ott a férjével egy fogadót működtetett.15
15 Ez és a következő leírások, amennyiben másképp nem jelezzük, az unokahúg,
Henriette Esser közlésére támaszkodnak.
3. kép
Peter Josef Peters – J. Kentenich keresztapja,
feleségével, Sibilla Peters-szel, szül. Kentenich
– az anya legidősebb nővére
28
A fiatal nő nehéz helyzetben találta magát. Az unokahúg,
Henriette által használt megfogalmazások – mint „erkölcsi
csőd”, „súlyos következményekkel járó eset” – jelzik, milyen
morális ítéletnek volt kitéve az a lány akkoriban, aki házasságon
kívül gyermeket várt. Még az édesapja is, aki különösen
ragaszkodott hozzá, szenvedett ettől, és először nem
engedte, hogy otthon lakjon. A szülés előtt nem sokkal azonban
a gymnichi szülői házba vitte a lányát. Itt egyik éjszaka
Katharinát megkísértette az öngyilkosság gondolata. Amikor
édesanyja valami belső nyugtalanság hatására felébredt, fogta
a szentelt vizet, és végigjárta vele a házat egészen a lánya há-
4. kép
Matthias Josef Koep,
J. Kentenich édesapja
29
lókamrájáig,16 és azt mondta: „Van valami a házban, ami nem a
Jótól való.” Katharina Kentenich, meghatódva ezen eseménytől,
ettől kezdve szilárdan elhatározta, hogy elfogadja megváltozott
élethelyzetét. Még ezen az éjszakán felajánlotta születendő
gyermekét Istennek és az Istenanyának, akihez szoros
kapcsolat fűzte.17
Minthogy nem került sor házasságkötésre, nehéz sors jutott
Katharina Kentenichnek, amelyben nem kevés nővel osztozott
az akkori időkben.18 Egy olyan hitbéli tett, mint a gyermek felajánlása
Istennek még a várandósság ideje alatt, és a tudatos,
hitből fakadó igen kimondása a gyermek elfogadására, a mai
napig segít az embereknek, hogy megbirkózzanak egy ilyen
természetű élethelyzettel. A hívő magatartás egyúttal segíti a
gyermekhez való pozitív hozzáállást, és ez által jó irányba befolyásolja
annak lelki fejlődését.
16 B.-M. Erhard atya információi szerint az anya a gyermeket nagy valószínűséggel
az emeleten hozta világra. Kutatásainak köszönhetően meg
tudtuk állapítani, hogy a szülői ház csak félig volt alápincézve, és a négy
kis szobából álló földszint felett ideiglenesen berendezett tároló helyiség
volt. A tároló szintet Kentenichék, akik a házat az esküvőjük után
nem sokkal vették, a sok gyerekre való tekintettel kiegészítő hálóhelynek
használhatták. Csak később építették ki szabályosan a tetőteret,
és választották szét falakkal szobákra, ahogy ma is látható a szülői ház
emeletén. Vö. Pater B.-M. Erhard, Forschungen zum Geburtshaus, Dokumentumsammlung
zur Kindheitsgeschichte J. Kentenich, készült: a
hetvenes években (ASP) és 2007. februári szóbeli közlés és írásban rögzítve
egy 2007. IV. 20-i levélben.
17 H. Esser közlése alapján, Gesprächsnotizen von Schw. M. Josefine Hoischen
(ASM)
18 A kölni Szent Apostolok templomban, August Savels (akiről még később
szó esik) plébániáján, minden nyolcadik gyermek házasságon kívül
született, és Gymnich kis falujában 45 éven belül az 1885. év táján 161
asszonyt érintett ez a sors. (PAG)
30
Ám egy ilyen felajánlásnak nem csak emberi oldalról van következménye.
Hitben szemlélve Isten is különösen gondját viseli
a gyermeknek. Emberileg szólva már korán felé fordítja
figyelmét.
1885. november 16-án – mialatt a faluban búcsút ünnepeltek
– Katharina Kentenich egészséges kisfiút hozott a világra. Ez a
gyermek lett egész életének tartalma és értelme. Hogy milyen
büszke volt a fiatal anya – a kedvezőtlen körülmények ellenére
– gyermekére, bizonyítja, hogy két és fél évesen lefényképeztette,
noha akkoriban a szegényes viszonyok között ez nem
volt magától értetődő.
A szerencsétlen benyomásnak, amit a kicsi kelt a képen, előtörténete
van, melyet Kentenich atya maga mesélt el később
5. kép
Josef Kentenich
két és fél éves korában
31
egyszer: nem akarta a sapkát felvenni, és emiatt közvetlenül a
felvétel előtt sírt.19
A nagyszülői házban a fiatal Katharina a háztartásban segített,
amíg a nagyapa, mint a család eltartója, ki nem esett a munkából.
Hogy meddig próbálta a család folytatni a nagyapa kis
„fuvarozó” vállalkozását, pontosan nem lehet tudni. Az anya
ismerősök által került kapcsolatba Kölnben a szociálisan elkötelezett
August Savelssel20, aki 1888-tól kezdve a Szent
Apostolok plébániát vezette, és haláláig (1915) a fiatalasszony
gyóntatója és tanácsadója lett. Ez a plébános később még fontos
szerepet fog játszani a fiú életében.
A gyermek első életéveiben a fiatal édesanya nem vállalt olyan
állást, ami miatt hosszabb időt kellett volna házon kívül töltenie.
Ő maga viselte gondját gyermekének, személyesen öltöztette-
vetkőztette, és ezt senki másnak nem engedte át,
ahogy Henriette meséli. Egyszer egy kosárban kirakta napozni
a gyermeket. Egy megvadult tehén éppen ezt a kosarat sze-
19 M. Hermia Schlichtmann nővér szóbeli közlése egy 1967. évi Kentenich
atyával való beszélgetése alapján. Ráadásul a gyermeket felültették egy
kapaszkodó nélküli magasított oszlopra, ahol az akkori fototechnika miatt
egy jó ideig ki kellett tartania ebben a szerencsétlen pózban.
20 August Savels lelkipásztori tevékenységének évei során ismert és nagyra
becsült ember lett. A Kölner Local-Anzeiger 1914. január 1-jén – annak
alkalmából, hogy 25 éve a Szent Apostolok plébánosa – az egész
címoldalt neki szenteli, méltatva személyét és műveit. Sőt, a Kölner
Rundschau még 49 évvel a halála után is ír arról, hogy X. Piusz pápa őt
„pápai prelátusnak nevezte ki, ami annak idején ritka kitüntetésnek számított”.
Kölner Rundschau, 1962, 273. szám (AEK) A Szent Apostolok
templom főoltáránál elhelyezett emléktábla a jelen korból kifejezésre
juttatja a személyének máig szóló különleges tiszteletet: „A főoltár kriptájában
nyugszik monsignore August Savels, a Szent Apostolok plébánosa
1888-1915-ig. †1915. II. 21. Kitűnt az Isten szolgálatának buzgalmában,
Isten házának díszítésében és munkájában Isten országáért a
lelkekben.” (DS)
32
melte ki, a szarvaira vette és elhajította. De a kosárka a babával
együtt sértetlenül landolt a mezőn. Az általános ijedtségen
kívül, amire még évtizedek múltán is emlékeztek, nem történt
semmi baj. J. Kentenich kisgyermek korából származik egy
Mária-kép, amit az édesanyja ajándékozott neki, és amelyet
egész életében megőrzött. A kép hátoldalán fiatalos kézírással
ez az ajánlás áll: Emlékül édesanyádtól.
Az anyának a neveléshez való hozzáállása kifejezésre jut egy levélben,
amelyet az unokahúgának, Maria Geibelnek írt, akinek
az édesanyja halála után át kellett vennie fiatalabb testvérei
nevelésének felelősségét. Ebben azt tanácsolja, ahogy Maria
Geibel meséli: „Mielőtt megütném a fiút21, imádkozzak csak
el mindig egy Miatyánkot.”22
21 A legfiatalabb testvére, Engelbert, akkor 2-3 éves lehetett.
22 Maria Geibel, B.-M. Erhard atya magnófelvétele, 1977. IX. 5. (ASP, DS)
„A Te vezetéseddel, ó Égi Királynő,
vándorolok tiszta szívvel ez életen át.”
33
Külsőleg az anyát derék, kemény és határozott fellépésű aszszonyként
jellemzik.23 „Még a nagymamánál is szigorúbb volt”,
szorgalmas, és szerény igényű egész élete során.24 Később arra
volt büszke, hogy fia tanulmányait egymaga tudta finanszírozni.
Ezért a takarékos asszony kevés megértést tanúsított,
amikor gimnazista fia egy drága festékkészletet vásárolt, és
megintette a – szerinte fölösleges – pénzkiadás miatt. Nem
lelkesedett a fiú szenvedélyes olvasási kedvéért sem. Gyakran
megszidta olvasási szenvedélye miatt, ami már gyermekként is
jellemezte – mesélte később Kentenich atya.25
Életének kétharmadában úri házakban dolgozott mint szakácsnő,
ami hatott a viselkedésére és a másokkal való érintkezésére.
J. Kentenich gyermekkori barátja, Peter Hesseler finom,
nemes asszonyként jellemzi.26
Savels plébános segítségével, vagy közvetlen kapcsolat útján
állandó szakácsnői alkalmazást kapott a kölni Guilleaume családnál.
27 A királyi porosz kereskedelmi titkos tanácsos Max
Guilleaume (1866-1932), akit később nemesi rangra emel-
23 Így írja le P. Alex Menningen, Kentenich atya iskola- és későbbi munkatársa.
Pater H. Alessandri, Kindheitsgeschichte, II C 10. (ASP)
24 Ez és a következő közlések: H. Esser, Gesprächnotizen von Schw. M.
Josefine Hoischen (ASM)
25 M. Kleta Oster-Daum nővér közlése, 1966. IV. 3-i beszélgetés
Kentenich atyával, magnófelvétel: 1998. XII. 13. (DS)
26 Peter Hesseler, Gesprächsbericht von Pater Theo Abt, 1969. V. 4.
(ASP, DS)
27 Vö. Robert Steimel, Mit Köln versippt, I. kötet, Köln, 1955, 64. tábla,
94. o.; uaz, Kölner Köpfe, Köln, 1958, 154. o.; Rheinisches Wappen-
Lexikon, kiad. R. Steimel, 1-4. kötet, Köln, 1949, „von Guilleaume”,
3. kötet, 42. o.; Helmut Signon, Alle Straßen führen durch Köln,
Köln, 1975, „Apostelkloster”, 49. o., és „Unter Sachsenhausen”, 202.
o. (HAK). H. Esser közlése szerint ez volt az első munkahelye, vö. H.
Esser, lásd: Pater Alessandri, Kindheitsgeschichte, II C 14 (ASP) és
Schw. M. Josefine Hoischen, Gesamtdarstellung. (ASM)
34
tek,28 1892-ben átvette a kölni Carlswerke vezetését, és 1893-
ban közvetlenül az Apostolok temploma mellett új házat rendezett
be.29
Max Guilleaume családja, amely Katharina Kentenich hatására
áttért a katolikus hitre, ettől kezdve egyházilag nagyon elkötelezett
lett, és különösen jó kapcsolatot ápolt Savels plébánossal.
30 A plébániai krónikában 1896-ban feljegyezték, hogy „az
új Szent Antal mellékoltár… adomány Max von Giulleaume-
28 HAK, DS
29 Köln, Apostelkloster 15. Max édesapja Franz Carl Guilleaume, kereskedelmi
tanácsos és a Carlswerke alapítója, édesanyja Antoinette aszszony,
aki 1887-ben megözvegyült, és az Unter-Sachsenhausener-Str.
6/6a-ban lakott. 1917-ben az anya egyik levelén a feladó címe Unter-
Sachsenhausener-Str. 6/6a, ami azt mutatja, hogy később a szülőkkel is
volt kapcsolata, és ebben az időpontban ott segített ki.
30 Rokonok közlése, vö. Pater H. Alessandri, Kindheitsgeschichte II C 14.
(ASP)
6. kép
Apostolok temploma és újpiac Kölnben
35
tól és feleségétől, Claratól (szül. Michels).”31 Máshol szó esik
egy Szent Anna oltárról, amelyet a Giulleaume házaspár kislányának,
Margarethe-nek az elsőáldozása alkalmából adományozott.
Miután Katharina mintegy 10 évet ennél a családnál dolgozott,
1903. IX. 14-én új állást vállalt.32 Új munkaadója a 71
éves járási tanácsos, Carl Adalbert Heinrich August von Wittgenstein33
volt Kölnben.34
31 „Chronik der Pfarree St. Aposteln in Cöln, I. Bd., 1908-1963, angelegt
in Jahre 1908, gemäß Erzbischöflichem Erlass v. 2.4. 1908”, utólag elkezdte
August Savels plébános. (PAAK)
32 Bejegyzés 1903. IX. 14-én J. Kentenich jegyzetfüzetében (ASM-DS)
33 Vö. R. Steimel, Mit Köln versippt, „Familie Wittgenstein”, 208. tábla,
265. o.; Rheinisches Wappen-Lexikon, kiad. R. Steimel, 4. kötet, 119.
o.; H. Signon, Alle Straßen führen durch Köln, „Apostelnstraße”, 49.
o., „Neumarkt”, 155-158. o. (HAK)
34 Ettől a családtól kapott ajándékba K. Kentenich egy festményt, aminek
a témája a keresztet hordozó Üdvözítő, s amelyet a képviselő legidő-
7. kép
A Guilleaume család egykori lakhelye
36
8. kép
Max Guilleaume szüleinek háza a Sachsenhausener utcában35 (5 és 6/6a)
sebb lánya festett és szignált: „M. von Wittgenstein, Spa, 1885”. A festmény
sokáig J. Kentenich édesanyjának a szülőházában függött. (ASM)
35 „Ez az utca palotaszerű épületek csaknem szakadatlan sorát mutatta. Ez
által egyike a kölni óváros legfényűzőbb utcáinak.” Peter Ditgen, Köln
régi képeslapokon. A Kölni Városi Múzeum által szerkesztett gyűjteményből,
Köln, 1996, 2. kötet, „Unter Sachsenhausen” 202. o. (HAK)
37
Hogy egy ilyen arisztokrata családban hogyan folyt az élet,
milyen ambíciók és szokások uralkodtak, a szakácsnő milyen
menüket tálalt fel, még ma is megtalálható a von Wittgensteinek
családi archívumában.36 Már az apa, Johann Heinrich von
Wittgenstein, a járási kormányzat elnöke, tagja volt a Dómépítő-
egyletnek és a Karnevál-elnökségnek.
1889-ben a járási tanácsos saját használatára megvásárolta az
Apostelnstraßse és a Mittelstraße sarkán álló négyemeletes
épületet 126 000 aranymárkáért.
36 A családi archívum a Kölni Történelmi Levéltár kezelésében van. Hála
a képviselő ükunokája, Dorothea, és férje, Leo von Wittgenstein baráti
engedélyének, a szerző bepillanthatott a 27-30 sz. dobozokba.
9. kép
Carl Adalbert von
Wittgenstein járási tanácsos
lakhelye
38
Ez a ház közvetlenül a Szent Apostolok temploma és a plébánia
épülete mellett volt található, ahol Savels plébános lakott.
Katharina Kentenich minden munkahelyén kikötötte, hogy a
fia bármikor meglátogathassa, és hogy a szüneteket vele tölthesse.
37 Jó szakácsnőként tartották számon, és továbbajánlották
más tekintélyes családoknak.38 Von Wittgenstein járási
tanácsos halála után39 egy Fanny Joest nevű özvegynél40 és an-
37 Vö. H. Esser közlése, lásd Gesprächsnotizen von Schw. M. Josefine
Hoischen és M. Hermia Schlichtmann nővér szóbeli közlése H. Esserrel
beszélgetés alapján. (ASM, DS)
38 Főzőművészetébe bepillantást adnak a még meglévő menükártyák. Az
ételköltemények tanúsítják, hogy a járási tanácsos kedvét lelte a jó ételekben.
(HAK)
39 1913. XII. 13., vö. plébániai archívum halotti anyakönyve. (PAAK)
40 Vö. R. Steimel, Mit Köln versippt, 88. tábla, 126. o.; uo. Kölner Köpfe,
206. o.; H. Signon, Alle Straßen führen durch Köln, „Rheinaustraße”
(30), 168. o. (HAK)
10. kép
Apostolok temploma, Köln
39
nak leányánál, Fanny Emilie von Schnitzlernél41 dolgozott. A
családdal együtt töltötte az őszt és a tavaszt Brühlben, a nyarat
Mehlem am Rheinben, a telet pedig Kölnben. Itt egy nagy
házban laktak42, ami – az anya többi lakó- és munkahelyéhez
hasonlóan – a második világháborúban elpusztult.43 Ez a család
is – az első világháború kellős közepén – szokatlan jómódban
élt. Ezt írja Katharina Kentenich a fiának 1917. január 9-én
kelt levelében: „Bőségesen volt eddig élelmünk. Múlt héten
10 font vajat vettem még. Egy font ára 7 márka 50 pfennig.”44
Az özvegy Joestnénál egyszer előfordult egy eset, amely megmutatja,
hogy Katharina Kentenich a sarkára állt, ha a fiáról
volt szó. A házvezetőnő 4 éven át faragatlan megjegyzésekkel
csúfolta Katharinát, mert házasságon kívüli gyermeke volt.
Egyik nap Katharina lekent neki egyet. Az esetet rögtön jelentették
a ház urának, és a szakácsnőt felelősségre vonták.
Amikor fény derült a tettét kiváltó okra, a ház úrnője felháborodott
a házvezetőnő viselkedésén, és azonnal elbocsátotta.
Az özvegy leánya állítólag megjegyezte kölni tájszólással:
„Trinschen45, a maga helyében én is ugyanezt tettem volna.”46
41 Vö. R. Steimel, Kölner Köpfe, 370. o. Reinisches Wappen-Lexikon, 4.
kötet, 95. o. (HAK) Frau Joest az elhunyt cukorgyáros és földbirtokos
August Joest (1825-1875) felesége volt, akinek mindhárom fiát nemesi
rangra emelték.
42 1920-ban hat bérlő költözött a házba. Vö. Grevens Adresseverzeichnis,
1920. (HAK)
43 Az édesanya halála után ötven évvel minden ügyiratot hivatalosan megsemmisítettek.
Az anya további életútját H. Esser rögzített beszámolói
és a még fennmaradt levelezés, valamint archív dokumentumok alapján
rekonstruáltuk.
44 BM vom 1917. I. 9. (ASM) 3 font vaj ára Henriette Esser egy teljes
havi fizetésének felelt meg.
45 A Katalin beceneve rajnai dialektusban.
46 H. Esser beszámolója: Gesprächnotizen von Schw. M. Josefine
Hoischen. (ASM)
40
1919. április közepétől – Joestné halála után – Katharinát az
elhunyt özvegy leánya, von Schnitzler asszony vette magához.
1919 és 1928 között Katharina Kentenich nem kizárólag a munkahelyén
élt, hanem időnként külön is egy városi konventben.47
Egyes főúri családok nagyon ragaszkodtak hozzá. A Schnitzler
család 3 hetes üdülést ajándékozott neki giersbergi birtokán.48
Egy 1925. június 15-éről való giersbergi képeslapon ezt írja a
fiának: „Közlöm veled, hogy holnap újra Kölnbe utazom. Íme
a látkép onnan, ahol vagyok. A 3 hét pihenés nagyon jót tett.
És a szép út minden nap le a münstereifeli templomba. Az
uradalomban több mint 8000 hold erdő van.”49
Még egyszer váltott munkahelyet az anya. Az özvegy Joest aszszony
unokája, Eleonore von Rautenstrauch és annak férje, a
bankár Eugen von Rautenstrauch50 hívta a házába, ahol még 7
évig dolgozott.51 1925. augusztus 2-án írja Henriette a következőket
Kentenich atyának: „Tegnap a nénikémnél voltam. A
Rautenstrauch-ház nagyon örül, hogy nénikém náluk van, és
úgy tűnik, ő is kivirult.”52
A húszas évek végén, a harmincas évek elején az anya visszavonult
a munkából, és a kölni Mindenszentek Alapítvány Szent
Kunibert idősek otthonában élt. A pályaudvar közvetlen közelsége
lehetővé tette a fiának, hogy átutazásai alkalmával gyorsan
meglátogathassa őt.
47 Köln, Spiessergasse 13. Ennek és más adatoknak a részletesebb történelmi
kutatásáról lásd D. Schlickmann, Studie zur Biographie, 2001, 34. o.
48 A fiú, Werner von Schnitzler vette ezt a birtokot 1921-ben. (HAK)
49 BM: 1925. VI. 15. (ASM)
50 Vö. Rheinisches Wappen-Lexikon, 3. kötet, 88. o.; R. Steimel, Mit
Köln versippt, 157. tábla, 210. o.
51 Ettől a családtól az édesanya 35 000 márkás vagyont örökölt.
52 BHE: 1925. VIII. 2. (ASM)
41
11. kép
Köln térképe 1860-ból, J. Kentenich édesanyjának lakóhelyével
42
1939. március 27-én hunyt el az édesanya csendben és békességben,
75 éves korában, egy munkás élet után. Halála előtt 3
nappal Kentenich atya még meg tudta látogatni.53 Halálakor
nem volt ott.54 A temetés is teljes csendben ment végbe, ahogyan
maga az élete is. A Köln-Bocklemünd-i Westfriedhofban
a temetésen Kentenich atyán55 kívül Henriette Esser, Rautenstrauch
asszony a lányával, és Anna Kentenich asszony vett
részt.56
A jezsuita Spicker atya mesélte egyszer Chilében, hogy volt
Kentenich atya édesanyjának a gyóntatójánál. Ő tanúskodott
arról, hogy ez az asszony szent életet élt, és azt mondta, mindig
vágyott arra, hogy megismerje ennek az asszonynak a fiát.
Nagyon örült, hogy megismerhette a fiú alapítását, akivel személyesen
soha nem találkozott.57
Kentenich atya így emlékezett édesanyjáról egy beszélgetés
során:
„Az édesanyám nagyon finom, szent életű asszony volt! ...Biztosan
a mennyben van már.”58
Amikor egy fiatal pallottinus szerzetes váratlanul elveszítette
az édesanyját, ezt írta neki Kentenich atya:
53 1939-ben tanúsítja M. Annette Nailis nővér, magán iratgyűjtemény,
nem szerkesztett. (DS)
54 Rokonok írásbeli közlése szerint. (DS)
55 Nem ő vezette a temetési szertartást.
56 Anna Kentenich információi, vö. Gesprächsnotizen von Schw. M.
Josefine Hoischen. (ASM)
57 Írásban rögzítve M. Luitgard Klem nővér által, dátum nélkül. (ASM)
58 Írásban rögzítve M. Annette Nailis nővér által 1940. VIII. 18-án, lásd:
Mitschriftensammlung zur Frühgeschichte, 16. o. (DS)
43
„Mi minden lehetett volna Neked az édesanyád a papi tevékenységed
tekintetében az áldozatos lelkülete, az imája és szent
életvitele által! Én tudom, hogy mennyit köszönhetek édesanyámnak
e tekintetben. Nagy része van lelkipásztori munkám
sikerében.”59
A Kentenich atyával 1910 és 1927 között folytatott levelezése
fényt vet az anya lelkületére. Majd minden levelét „Kedves
gyermekem” megszólítással kezdi. Ezt a gyengéd formát választja,
noha időközben J. Kentenich már felnőtt férfi. Nem
csak a megszólításban jut kifejezésre az anyai szeretet. A leveleket
áthatja az érte, egészségéért, feladataiért való aggodalom.
Apró, hétköznapi dolgokról mesél. Főképpen „Jettchen”-ről
(Henriette Esser) van szó, az annak munkahelyén történtekről,
aggodalmakról egy ismerőssel kapcsolatban, vagy rokonokkal
kapcsolatos információkról. Emellett figyelmezteti a fiát,
hogy írjon Ziska néninek (Franziska Kirsch, szül. Kentenich),
az édesanya megözvegyült nővérének, vagy legalább hallasson
magáról valamit. Azt kérdi, hogy mit szeretne a fia ajándékba,
van-e még szüksége szappanra vagy fekete zoknira, pénzt mellékel
neki misemondatásra és a Mária-kongregáció kasszájába,
megosztja vele mások imaszándékát, megköszöni kedves látogatását,
levelét. Legfőképpen a fia lelki-vallási életében vesz
részt bensőleg, és szolgálatában, melyet mint pap és spirituális,
mint a kongregáció vezetője és a fiatal mozgalom alapítója
végez. Így érdeklődéssel olvassa a mozgalom első újságát, az
MTA-t és elmélyed Vinzenz Pallotti életrajzában. Ehhez fűzi
hozzá egyik Kentenich atyához írt levelében a következőket:
59 Kentenich atya, lásd: E. Monnerjahn, Pater Joseph Kentenich, 26. o.
44
„Most már látom, milyen sok munkád van, és milyen szép az
A.M.R.60 első oldalán a papi életállapot leírása. Igen, kedves
gyermekem, ilyennek kell megtartani a papi életállapotot,
hogy Istennek tetsző legyen, és a lelkek üdvére és önmaga
legnagyobb boldogságára (szolgáljon). Amint tiszteletreméltó
alapító atyátok olyan szépen mondja önéletrajzában a 164. oldalon,
a gyóntatója szeretné neki felolvasni a saját mindennapi
imáját a legszentebb Szűzhöz, hogy járjon közben érte az élete
megszenteléséért és a jó halál kegyelméért.61 Pünkösdre kívánom
neked még egyszer a Szentlelket hét ajándékával. Írhatnál
a nénikédnek egy lapot, hogy megkaptad a pénzt. Hadd
örüljön… Még nem voltam úgy nála, hogy ne beszélt volna
rólad. Tudod, ennek nagyon örülök. És számomra ez a legkedvesebb
is, amit csak a néni mondhat… Jó egészséget kívánok...
Hűséges édesanyád”62
Mindig újra kifejezésre jut boldogsága és a hálája. „Kedves
gyermekem!... Köszönöm a Jóistennek, hogy megajándékozott
a legnagyobb földi boldogsággal, amit csak egy anya kaphat:
egy jó gyermekkel. Továbbra is egyesülve akarunk az Úristen
kegyelmével, a drága Szűzanya és Szent József közbenjárásával
törekedni arra, hogy a mennyben örvendezhessünk… Végezetül
Istennek ajánlak…
Hűséges édesanyád”63
60 A rövidítést az édesanya tévesen jegyezte meg: a Mária kongregáció újságáról
van szó, az „MTA” 1917. május 1-jei számáról, aminek az első
oldalán a papi ideálról van részletesen szó.
61 Vö. Leonz Niderberger, Leben und Wirken des Ehrwürdigen Dieners
Gottes Vinzenz Pallotti. Stifter der Pallottiner Missions-Kongregation,
Limburg, 1900, 164. o. (DS)
62 BM: 1917. V. 25. (ASM)
63 BM: 1917. IX. 28. (ASM)
45
Röviddel a Mária-nővérek közösségének megalapítása után
(1926. október 1.) Kentenich atya meglátogathatta édesanyját,
mert egy 1926. október 12-i levélben ez állt:
„Még egyszer szívből köszönöm kedves látogatásodat. Képzeld,
az új alapításod miatt nagyon aggódtam, hogy nehéz lesz
ez neked. És azon az éjszakán, hogy ott voltál, először nem
tudtam elaludni. Aztán azt álmodtam, hogy elutaztam, egy
feltöltött homokos úton haladtam, és az út mellett elszórtan
kalászok és virágok álltak. Amellett pedig egy nagy búzamező
terült el, nedvdús gabonaszárakkal, telt kalászokkal, melyek
virágzás előtt voltak. És láttam valakit, aki fedetlen fővel
ment át az első szántóföldön, és virágot szedett. Álmomban
úgy tűnt, hogy te szeded a virágot, és ébredés után az jutott
eszembe: hiszen csak a virágokat szedi le a szántóföldről.”64
Levelei nyugodt hangúak, egyszerűek és elégedettséget tükröznek.
Így folytatódik az előbb idézett levél:
„Itt, a Gereon plébánián65 van egy nyolc napos beszédsorozat,
amelyet egy fiatal pap tart, de csodálatosan beszélő pap... Köszönöm
a Jóistennek, hogy ezen végig részt tudok venni, és
hogy utána gondtalanul visszatérhetek meleg kis szobácskámba.
Látod, nyugodtan jöhetsz néha hozzám váratlanul is. Segítek
neked az imámmal és jó magaviseletemmel, amennyire
csak tudok. Köszönöm a Jóistennek, hogy ilyen szép hivatásod
van. Milyen gyorsan telnek az évek! Olyan érzésem van, hogy
még nincs is olyan rég, amikor a kék diákruhában feszítettél.
Most meg már a legszebb férfikorban jársz. Biztosan nagyon
örülnek neked a nagyszüleid és imádkoznak érted! Meg kellett
64 BM: 1926. X. 12. (ASM-DS)
65 A Szent Gereon volt az a plébánia, amelyhez a Spiessergasse tartozott.
46
ezt egyszer írnom. Na, most újra teljesen elégedett vagyok.
Szívélyes üdvözlettel és Istennek áldásával,
Érted imádkozó édesanyád”66
Néha áttetszik sorain a fia után való vágyakozás: „Már előre
örülök a karácsonynak, amikor Kölnbe jössz, a Rheinaustr. 30-
ba.”67 Vagy finoman feltárul bánata, amikor egyszer a fia váratlanul
érkezik, és zárt ajtókat talál:
„Mennyire sajnálom, hogy hiába jöttél. Megismertem az írásodat
a táblán… Egész nap éreztem, hogy van valami, hét óra
felé jöttem haza, te pedig a csukott (!) ajtó előtt álltál. Írj mielőbb,
ha lehet, néhány sort!”68
Nagy anyai szeretettel kíséri a fiát kiskorától fogva.69 Noha
nem lehet szüntelenül vele, a fiú megéli, hogy édesanyja teljesen
elfogadja és szereti őt.70
Az apa
A gyermek apja (Matthias Josef Koep) és édesanyja nem házasodtak
össze. Az okokról keveset tudunk. Bizonyos szóbeszéd
szerint a fiatal lány nem akarta a házasságot71, hiszen Matthias
Koep nála 22 évvel idősebb és megrögzött agglegény volt. Egy
másik változat szerint az apa – Constanze nevű húgának ha-
66 BM: 1926. X. 12. (ASM-DS)
67 BM: 1917. IX. 28. (ASM)
68 BM: 1927. IV. 11. (ASM)
69 Unokahúga, Henriette Esser tanúsága szerint, aki 1885-től szoros kapcsolatban
volt az édesanyával.
70 Tanúsítják ezt mindenekelőtt J. Kentenich személyes feljegyzései és
gimnazista korában írt versei.
71 Másodfokú unokatestvérének, Maria Kentenichnek a közlése, és vö. H.
Esser Gesprächsnotizen von Schw. M. Josefine Hoischen. (ASM)
47
tására – utasította el, hogy gyermekének édesanyját feleségül
vegye.72 A húg szerint túl nagy volt a kettejük között lévő társadalmi
különbség, kiváltképp mert ő maga nem sokkal korábban,
1885 nyarán férjhez ment Eggersheim falu legmódosabb
gazdájához. Mások szerint maga Matthias Koep nem akarta
már föladni független legényéletét.73
Arról, hogy Katharina később kapcsolatba került volna vele,
vagy meglátogatta és kérte volna, hogy vegye feleségül,
Henriette Esser nem tudott semmit.74 Csak arra emlékszik,
hogy egyszer Matthias Koep súlyosan megbetegedett, s ezért
keresték az anyát és a fiát. Katharina Kentenich azt mondta
neki, hogy örökséggel kapcsolatos ügy volt.75 Egy önéletrajzi
költeményben, amit Josef mint diák írt 1900 húsvétján, említést
tesz az apa egyik betegségéről.76
72 Vö. H. Esser, Gesprächsnotizen von Schw. M. Josefine Hoischen.
(ASM) Vö. továbbá: Katharina Döscher közlése (szül: Pesch, az édesanya
legidősebb nővérének az unokája) (ASP, ASM). Jakob Siepen,
az apa unokaöccse, meséli, hogy anyai ági nagymamája mindig unszolta
Matthias Koepot, hogy ismerje el az apaságát és vegye feleségül a
lányt. Erre állítólag azt válaszolta, hogy ő szívesen feleségül venné,
de a rokonok nem akarják. Jakob Siepen, Enkel von Friedrich Koep,
Gesprächsnotizen von Schw. M. Josefine Hoischen. (ASM)
73 Vö. Wilhelm Krämer, Eggersheim akkori fogadósának a fia. Írásban rögzítve
M. Josefine Hoischen nővér által, 1969-ben. (ASM); vö. H. Hündgen,
lásd: Pater H. Alessandri, Kindheitsgeschichte, II C 43. (ASP)
74 Az ezzel kapcsolatos közlések a távoli rokonoktól, ill. ismerősöktől bizonytalannak,
és részben ellentmondásosnak bizonyultak. 1903. IX.
14-én jegyzi föl J. Kentenich a jegyzetfüzetébe gyorsírással többek
között egyikét a kevés személyes megjegyzésnek: „Ez (az egyik rokon
házassága) elültette anyámban a Huberttel való házasság gondolatát…
Már kétszer álmodott arról, hogy Hubert megkérte.” J. Kentenich, NB.
(ASM-DS). Ebből arra következtethetünk, hogy ez idő tájt Katharina
Kentenich már nem foglalkozott a Matthias Koeppel való házassággal.
75 Vö. H. Esser, Gesprächsnotizen von Schw. M. Josefine Hoischen (ASM).
76 Lásd „A szeretet hatalma” c. költeményt, szövegét lásd a III. fejezetben,
a „Benső fejlődés” címűben.
48
Amikor Josef a papi hivatás felé fordult, nem kizárt, hogy az
anya felvette az apával a kapcsolatot ebből az ügyből kifolyólag.
Egy utólag megkötött házasság törvényes gyermekké tehette
volna a fiút, ami szükséges volt ahhoz, hogy világi pappá
szenteljék. Lehetséges, hogy ebben az időben J. Kentenich
közvetlenül vagy levél útján kapcsolatba került az édesapjával,
de erre vonatkozóan nincs biztos forrás, vagy utalás a személyek
hagyatékában.77 Az anya – a rokonok elmondása szerint –
sohasem beszélt negatívan az apáról. A fiának egyik levelében
megemlíti: „Mindennap elmegyek a fél hetes misére, és imádkozom
érted és édesapádért is.”78
J. Kentenich édesapja, Matthias Josef Koep, 1841. december
9-én született Eggersheim bei Dürenben, másodikként a
hat gyerek közül. Mivel 3 testvére korán meghalt, Friedrich
(1845-1920) öccsével és Constanze (1857-1920) húgával nőtt
fel Eggersheimben, egy 200 lakosú kis eifeli faluban. Matthias
Koep szülei 30 holdas gazdaságot vezettek.
Matthias Koep részt vett az 1866-os és az 1870/71-es háborúban,
az ulánusoknál (lovas katonaság) szolgált.79 Parasztfiú
lévén, a fiatalember a családi gazdaságban segített, majd
Oberbohlheimben kapott egy intézői állást. Miután édesapja
1894-ben, két évvel a felesége után szintén meghalt, a szülői
77 Ezek alapján egyáltalán nem biztos, hogy J. Kentenich valaha is személyesen
találkozott az apjával. Az erre vonatkozó közlések a kutatás jelenlegi
állásáig ellenmondásosnak bizonyultak.
78 BM: 1919. IV. 16. (ASM)
79 Vö. Hubert Hündgen, Matthias Koep barátja (Bernhard Hündgen)
fiának közlése, Pater H. Alessandri, Kindheitsgeschichte, II C 42.
(ASP) Vö. Wilhelm Krämer, 77 éves, írásban rögzítve 1969 nyarán, M.
Josefine Hoschen nővér által (ASM)
49
házat először bérbe adták, majd 1905-ben eladták.80 A földet 3
egyenlő részre osztották a testvérek között, így tehát M. Koep
kb. 11,5 hold földet kapott, amin saját maga gazdálkodott. Később
intézőként dolgozott még Türnichben, Bottenbroichban
és végül Gillachban, majd később a húgához költözött.81
Matthias Koep rendszeresen betért a helyi vendéglőbe, ahol
a fogadós fia, Wilhelm Krämer gyakran látta őt gyermekkorában.
Emlékszik arra, hogy M. Koep szívesen jött hozzájuk a
környék tanítóival kuglizni vagy kártyázni.
Szolid embernek számított, aki meglehetősen mértékletes életet
élt, sosem ivott egynél több pálinkát, nem beszélt csúnyán,
nem mondott csúnya vicceket, és csak az tudta kihozni a sodrából,
ha a kártyán veszített. Ha 9 óra lett, hazament. A faluban
köztiszteletben állt, sokáig tagja volt községi tanácsnak,
de az ünnepekre nem járt el. „Tulajdonképpen csak jót lehet
róla mondani – véli W. Krämer –, barátságos, emberséges, intelligens
volt. Idősebb korában hegyes kis szakállat és bajuszt
viselt. A házassághoz nem volt érzéke... Egészen idős koráig
minden reggel elment a templomba, amíg bírt. Békés, egyszerű,
nyugodt volt. Amikor a húgánál lakott, méheket tartott, és
maga pergette a mézet. Ezáltal különösen a hochkircheni tanítóval,
Bernhard Hündgennel került jó barátságba.”82
A Hündgen tanítóval való barátsága miatt jól ismerték annak
gyerekei is: „Apánk barátja volt, kedves, szerény úr, aki barátságos
volt velünk, gyerekekkel, és nagyon jó természete volt.
80 Vö. W. Krämer és M. Görgen levele, 1969, és Gesprächsnotizen von
Schw. M. Josefine Hoischen. (ASM)
81 Ez és a következő közlések W. Krämer tanúvallomásából származnak,
Gesprächsnotizen von Schw. M. Josefine Hoischen. (ASM)
82 W. Krämer, Gesprächsnotizen von Schw. M. Josefine Hoischen. (ASM)
50
Hogy nekünk örömet szerezzen, szívesen hozott nekünk gyümölcsöt
magával. Gyakran kirándultunk apánkkal és Koep úrral
az Eifel hegységbe, és ilyenkor sokat gyalogoltunk. Apánknak
szokása volt, hogy édesanyánkkal minden reggel elment
szentmisére.83 Koep úr is majdnem mindig eljött a templomba,
és utána ivott nálunk egy csésze kávét.”84 Szerintük Matthias
Koep „tipikus agglegény” volt.85
1931. március 19-én, 89 éves korában halt meg végelgyengülésben
a szülőfalujában.86 A fiáról sosem beszélt, pedig a faluban
mindenki tudott róla.87
Josef Kentenich az édesanyja és a nagyszülei mellett nőtt fel
Gymnichben.
83 Egy templom volt csak Hochkirchenben, jó 20 percnyi járásra.
84 A Hündgen testvérek közlése, Gesprächsnotizen von Schw. M. Josefine
Hoischen. (ASM)
85 Vö. H. Hündgen, Pater H. Alessandri, Kindheitsgeschichte, II C 41.
(ASP)
86 Vö. Theresia Görgen, Gesprächsnotizen von Schw. M. Josefine
Hoischen. (ASM)
87 Vö. H. Hündgen, Pater H. Alessandri, Kindheitsgeschichte, II C 41.
(ASP)
51
A falu a hagymakupola körül
12. kép
Gymnich
1890-ben Gymnich, a szülőfalu, 1901 lakost88 számlált – néhány
zsidón kívül89 –, túlnyomórészt katolikus falusiakkal. A
falu lakói főképpen parasztok, kézművesek és munkások voltak.
Emellett még néhány kereskedő és hivatalnok is akadt.
Majd mindegyik családnak saját háza és kertje volt, és valamennyi
jószága.90 Ennek ellenére a népesség a kor viszonyaihoz
képest szegény volt. Egy rossz termés vagy marhavész nagyon
gyorsan eladósodáshoz vezetett.91
88 Vö. M. Weber, Erftstadt-Gymnich, 1984, 349. o.
89 1864-ben a faluban 66 zsidó lakott. Vö. M. Weber Erftstadt-Gymnich,
1984, 110. o.
90 Vö. M. Weber, Erftstadt-Gymnich, 1984, 101. o.
91 Vö. Erinnerungen von Joh. v. d. Burg, 73. és 112. o. (PAG)
52
13. kép
Templom, iskola és óvoda,
a háttérben balra Sibilla nevű nővérének
és Hubertus Blatzheimnek az egykori lakóháza
A plébános „Emlékiratai”-ból, amit 1882 és 1896 között írt,
valamint a gymnichi tanácsi jegyzőkönyvből körülbelül rekonstruálni
lehet a falu szociális állapotát. Meglepő, hogy ebben
a kis faluban hogyan tükröződik vissza a „kultúrharc” és
annak feszültséggel teli következményei: a plébános panaszkodik,
hogy a kormányzat milyen erős korlátozásokat alkalmaz az
egyházzal szemben92, hosszasan tudósít az egyházi vezetőség és
a helyi községi tanácsos közti konfliktusokról, valamint a közte
és a polgármesterség, ill. a járási tanácsos93 közti ellentétekről.
Kifogásolja az állam beavatkozását az egyházon belüli ügyekbe,
92 1873-1880 között a falu lelkésze nem léphetett be az iskolába. Vö. Joh.
v. d. Burg, Erinnerungen von 1882, 37. o. (PAG)
93 Vö. Joh. v. d. Burg, Erinnerungen von 1884/85, 61. o. (PAG)
53
ami olyan messzire elmegy, hogy a hivatalos hatóság betiltja
a primicia egyik ünnepségét, mert állami engedély nélkül készültek
megrendezni. Több oldalon keresztül a legélesebben
bírálja a plébános a papság jogaiba való beavatkozást.94
A plébániája tagjainak erkölcseiért és istenfélő gondolkodásmódjáért
viselt gond mellett ezek a helyi politikai feszültségek
foglalkoztatják leginkább.
A falu külső fejlődése95 együtt jár politikailag haladó, emancipációs
törekvésekkel. Ez a fejlődés kevés megértésre talál a
plébános szemében. Felháborodik azon, hogy a községi tanács
tagjai nem akarják újra megválasztani az egyházi vezetőség
idősebb tagjait, mert „nagyon a plébánoshoz húznak”96, és beavatkozik
az elöljáróság választásába is.97 Von der Burg esperes
sajnálkozik a sok vendéglőbeli „vitatkozás”98 fölött. A demokratikus
változásokkal szembeni tiltakozását a következő szavakkal
zárja: „A Jóisten szabadítson meg minket a pártok ádáz
tevékenységétől.”99
A demokratikus kezdeményezéseket a kortársak szkeptikusan
fogadták. Császári időket élünk! Ebben a feszültséggel teli
politikai közhangulatban nem ritkák a kémkedések és a feljelentések,
mint pl. amikor „titkos!” széljegyzettel azt a kérdést
intézi Hopstein körzeti tanfelügyelő Gymnich polgármeste-
94 Vö. Joh. v. d. Burg, Erinnerungen von Nov. 1885, 89. o., 94. o. (PAG)
95 Pl. egy téglaégető létrehozása 1857-ben, egyesületek alapítása, 1897-
ben takarékpénztár nyitása, és a növekvő kézművesség. Vö. M. Weber,
Erftstadt-Gymnich, 1984, 117. o.
96 Vö. Joh. v. d. Burg, Erinnerungen von 1884/1894, 74 o., 110. o. (PAG)
97 Joh. v. d. Burg, Erinnerungen von 1894, 110. o. (PAG)
98 Vö. Joh. v. d. Burg, Erinnerungen von 1885/1894, 87. o., 110. o. (PAG)
Ezek a feszültségek nagyrészt a kultúrharccal függenek össze.
99 Joh. v. d. Burg, Erinnerungen von 1884, 74. o. (PAG)
54
réhez, Busbachhoz – aki egyben a helyi iskola felügyelője is
–, hogy milyen „politikai irányzathoz tartozik Zimmermann
tanító Gymnichben”.100 Miután olyan panaszok érkeztek, miszerint
szocialista körökhöz tartozik, 1891-ben indoklás nélkül
elbocsátották az iskolai szolgálatból.
A XIX. század végi modern irányzatok nem hagyták érintetlenül
Gymnichet.101
A nagyváros közelsége és a híres „Gymnicher Ritt”102 Krisztus
mennybemenetelének ünnepén, amely minden évben sok
látogatót vonz, gondoskodik a változatosságról, és arról, hogy
a helyiek mások életmódját is megismerhessék. Másrészt viszont
Gymnich erősen ragaszkodik a hagyományaihoz. Az önkormányzati
képviselő-testületet és a polgármesterséget az
akkor még szokásos háromosztályos választási jog alapján többnyire
a helyi nemességből választják.103 Bizonyos folytonosság
tükröződik abban is, hogy 1820-1908-ig csupán három polgármestere
volt a falunak, tehát mindegyik kb. 30 évet töltött
hivatalában.104
Az erkölcsi és morális fogalmak is a régről örökölt konvenciókon
alapulnak. „Erkölcsi bűncselekmények” a polgárjogban
mint büntethetők szerepelnek. Így például 1885-ben hét fiút
fajtalankodás miatt egytől hat évig terjedő fogház-, ill. börtön-
100 Vö. 1890. június 11-i irat és az elbocsátási papír 1891. szeptember 10-
ről. (KAE)
101 Vö. Joh. v. d. Burg, Erinnerungen von 1884/1894, 37. o., 106. o., 110.
o. (PAG)
102 Vö. M. Weber, Erftstadt-Gymnich, 1984, 310. o. – lovas és gyalogos
zarándokok körmenete.
103 Vö. M. Weber, Erftstadt-Gymnich, 1984, 101. o.
104 Vö. M. Weber, Erftstadt-Gymnich, 1984, 99. o.
55
büntetésre ítéltek.105 Még a templomban történő beszélgetést
is polgári bíróság bünteti.106
Egyéb vonatkozásokban Gymnich tipikus Rajna-vidéki falu
volt, hatott rá Köln közelsége, és az a temperamentum, ami a
Rajna-vidékiekre oly jellemző: a szinte közmondásos rajnai humor.
Ez a mentalitás jellemezte Josef Kentenichet egész életén
át. Spirituálisként a diákjainak a kollégiumban kölni dialektusban
írt vicceket olvasott fel a „Kölsche Krätzcherből”.107
A viccekben felbukkan a Rajna-vidékiek egyfajta életművészete:
még a nehéz és kényes helyzetekben sem szabad a humort
elveszteni, és gondoskodjunk a lazításról – ez az a művészet,
amit Kentenich atya élete végéig birtokolt.
A humor és a vallásosság a kölnieknél szorosan összekapcsolódik.
Kentenich atya is beleolvasztotta a Rajna-vidékiek vidám
temperamentumát a vallásos-aszketikus életbe. „Mindég jó
vót, eztán is jó lesz minden” – tudta mindig mondani nevetve
helyi tájszólásban, még életének legsötétebb szakaszaiban is.108
A nagyszülői házban
A nagyszülők, Matthias109 és Anna Maria Kentenich110, szül.
Blatzheim, 1844-ben házasodtak össze Gymnichben. A nagy-
105 Joh. v. d. Burg, Erinnerungen von 1895, 111. o. (PAG)
106 Joh. v. d. Burg, Erinnerungen von Okt. 1885, 83. o. (PAG)
107 Vö. Kölsche Krätzcher, kiad. A. Hoursch, IV. kötet, Köln, 1902; IX.
kötet, Köln, 1914. (ASM)
108 Erről tanúskodik a titkárnője, Erika Schnürer, a számkivetés éveiből,
1959/60-ból, amikor Kentenich atyát a legsúlyosabb vádakkal illették.
109 1819. I. 26 – 1888. VII. 14. (születési és halotti anyakönyvi kivonat,
DS), lásd: függelék, családfa I. tábla.
110 1818. XII. 8. – 1909. I. 29. (születési és halotti anyakönyvi kivonat,
DS).
56
apa nem sokkal az esküvő után megvásárolta a kis házat a
Kunibertus téren.
Tartozott hozzá egy pajta, kert és egy kis istálló a fuvarozáshoz
használt egy-két ló számára.111 Körülményeik, mint a faluban
általában, szegényesek voltak. A szerény, feléig téglafalból
épült favázas ház csak félig volt alápincézve, és egy konyhából,
egy munkára és egyéb célra használt helyiségből – ahonnan
csapóajtóval elválasztva egy meredek lépcső vezetett a pincébe,
egy pedig az éléskamrába –, továbbá két kisebb szobából
állt, amelyek nappaliként, étkezőként és hálószobaként szolgáltak.
112
111 B.-M. Erhard atya kutatásai szerint a nagyapának egy lova volt.
112 Vö. B.-M. Erhard atya rekonstrukciója, a gymnichi szülőházban kiállítva.
A nagyobb tetőtér átépítését és falakkal való felosztását a következő
tulajdonos végezte.
14. kép
Josef Kentenich szülőháza
57
A nagymama két alkalommal segített dajkaként a gymnichi
várban: 1851-ben Wilhelm birodalmi grófnál, 1853-ban pedig
Dietrich Wolff Metternich grófnál.113
A nagyapa kis mennyiségben mezőgazdasági terményeket
adott el: pl. tojást, gyümölcsöt, zöldségfélét, krumplit, amiket
a szekerével szállított Kölnbe és a környékre. Egy ilyen
út során 1861 vagy 1862-ben Josef Kentenich nagyszülei egy
uradalmi házba szállítottak terményt, ahol a cselédlánynak
volt egy házasságon kívül született gyermeke.114 Ez a gyermek
volt Henriette Pauli (férjezett neve Greiss), akit a nagyszülők
a fiatalasszony kérésére – aki nem tudott gondoskodni
róla –, magukhoz vettek, és mint gyermeküket, felneveltek.115
J. Kentenich nagyapja Henriette-t az eküvője előtt örökösei
közé akarta fogadni, amit azonban a fia, Peter Josef elutasított.
Henriette egész életén át nagyon kötődött vele szinte egykorú
„nővéréhez”, Katharina Kentenichhez, akivel testvérként nőtt
fel, és az ő Josef fiához. 1885. november 15-én ment férjhez,
tehát nem élt már a házban, amikor Katharina Kentenich a
kisfiával ott lakott. Az akkor ötéves Henriette Esseren, akinek
az édesanyja116 meghalt a kislány születésekor, és a nagyszülőkön
kívül 1885-től már nem lakott a házban senki az anya
testvérei közül.
A nagyapa szigorú és becsületes jellem volt, aki nagy tekintélylyel
bírt a családban. Ő jelentette az apaképet mindkét uno-
113 Ezekben az években ő maga két fiát vesztette el kisgyermekkorában.
114 Ez és a következő információk Henriette Greiss fiától származnak,
amelyet az édesanyjának gyermekkoráról közöl. H. Greiss testvérként
nőtt fel Kentenich atya édesanyjával a nagyszülői házban. Vö. Albert
Greiss, Gesprächsnotizen von Schw. M. Josefine Hoischen. (ASM)
115 Családfa I. és VI. tábla.
116 Margarethe, Matthias és Anna Kentenich leánya. (Családfa: I. és IX.
tábla)
58
kája számára. Úgy tűnt, hogy nem félnek tőle, mert esténként
együtt tomboltak vele a szalmazsákokon, bújócskáztak az egész
házban, és szabadon kimondták, amit gondoltak.117
A nagyapa nem sokáig örülhetett Josef unokájának, mert meghalt
„tüdővizenyőben”118, ill. „mellhártyagyulladásban”119,
amikor a fiúcska még nem volt egészen hároméves. Hogy itt
esetleg a tüdőtuberkolózist vagy más betegséget elkendőző fogalomról
van-e szó, azt nem tudjuk. A nagymama egyedül maradt,
és késő öregkoráig gondoskodott a rábízottakról.
Őt jóságos és mélyen vallásos asszonynak írják le, aki különösen
szerette a Szűzanyát.120 Vannak rokonok121, akik emlékeznek
arra, hogy minden este szenteltvizes puszpáng ággal végigjárta
a ház helyiségeit, és áldást mondott – ez szokás volt régen
vidéki környezetben. Henriette Esser meséli, hogy a nagymama
„teljesen Istenbe gyökerezett asszony” és „nagyon szelíd”
volt. „Nem beszélhettünk hangosan, azt nem szerette. Nagyon
vallásos volt, és velünk, gyerekkel is imádkozott. Elé kellett
állnunk, és akkor egyszerű kis gyerekimákat kezdett tanítani
nekünk: »Kicsi Jézuska...«, »Őrangyalom«. Aztán a hitigazságokra
tanított bennünket, és a reggeli ima helyett kérdéseket
tett fel a katekizmusból: »Miért vagy a világon? Hány isteni
személy van?… Hogy hívják őket? Ki teremtett…, váltott
meg..., szentelt meg téged?… Hány szentség van?... Melyek
ezek?« Néha még nagyon álmosak voltunk. Akkor azt mondta:
117 Vö. H. Esser közlése, Gesprächsnotizen von Schw. M. Josefine Hoischen.
(ASM)
118 Vö. J. Kentenich adatai a pallottinusok felvételi kérdőívében. (ASM)
119 A halál oka a halotti anyakönyv alapján. (DS)
120 Vö. Peter Hesseler, J. Kentenich másodfokú unokatestvére és barátja,
valamint H. Esser, Gesprächsnotizen von Schw. M. Josefine Hoischen.
(ASM) Lásd Családfa: IV. tábla.
121 Vö. M. Geibel, B.-M. Erhard atya magnófelvétele, 1977. (ASP)
59
»Na, nem mondjátok rögtön?« Akkor álmosan és hosszan elnyújtva
válaszoltunk: »A hét szentség: a keresztség (a keresztséget
kellett érteni alatta)...«”122
Krumplihámozáskor a székre kiszúrt krumpliszemeket rakott
ki. A kérdésre, hogy miért teszi ezt, azt válaszolta: „Pszt! A
rózsafüzért imádkozom!”123
A nagymama és a kis Josef között harmonikus volt a viszony,
és kölcsönös jóindulat volt rá jellemző. Hesseler nevű szünidei
barátja megemlíti a visszaemlékezéseiben, hogy „Ő (Josef) jól
kijött a nagymamával. Az nem is szidta meg sose.”124 A jószí-
122 H. Esser, Gesprächsnotizen von Schw. M. Josefine Hoischen. (ASM)
123 H. Esser, Gesprächsnotizen von Schw. M. Josefine Hoischen. (ASM)
124 Peter Hesseler, Gesprächsnotizen von Schw. M. Josefine Hoischen.
(ASM)
15. kép
Anna Maria Blatzheim,
Josef Kentenich nagymamája
60
vű asszony rögtön a szívébe zárta a kicsit. Ezt mutatja néhány
apró esemény, amelyeket Henriette el tud mesélni: „Egyszer
bosszantottam Josefet. A disznóólnál állt, és azt mondta:
»Úgy, és tudd is meg, én kaptam egy tojást, te pedig nem!« Én
tovább voltam az iskolában, és ő már tízkor hazajött.”125
Szerény anyagi körülményeik ellenére a Kentenich nagyszülők
a saját gyermekeiken kívül összesen három gyereket vettek
magukhoz: a kis Henriette Paulit, Henriette Essert – aki
az unokájuk volt – és Josef unokájukat. Amikor 1896/97-ben
az egyik unoka, Gertrud Kranz126, aki testvére volt Henriette
Essernek, a családjával bajba került és hirtelen lakás nélkül
maradt, a nagymama, aki akkor még el tudta magát látni,
befogadta a saját házába az egész családot a négy kisgyerekkel.
127 Miután 1902-ben a Kranz család közvetlenül a nagymama
közelében új otthont talált, a nagymama néhány éven át
tőlük kapta az ételt. Aztán 1906-ban a legidősebb lányához,
Sibillához költözött Nörvenichbe128, ahol 90 évesen 1909. január
29-én – húsz nappal a legidősebb lánya halálos balesete
után – maga is meghalt. Unokájának, Josefnek 1910. évi pappá
szentelését már nem élhette meg. Hogy milyen erős volt a
nagymamának a Josefhez való kötődése, az az édesanya egyik
1926-ban írt leveléből derül ki, ahol fia és annak hivatása feletti
örömét fejezi ki, és ezt írja: „Hogy fognak Neked örülni a
nagyszüleid, és mennyit fognak Érted imádkozni!”129
125 H. Esser, Gesprächsnotizen von Schw. M. Josefine Hoischen. (ASM)
126 Szül. Esser, az elhunyt Margarethe leánya. (Családfa: IX. tábla)
127 Vö. M. Geibel, B.-M. Erhard atya magnófelvétele, 1977. (ASP, DS)
128 H. Alessandri atya kutatásai szerint, Kindheitsgeschichte. (ASP)
129 BM: 1926. X. 12. (ASM-DS)
61
A nagyszülők szociális-keresztény beállítottsága és a vallási
szokások – amelyeket a házban ápoltak130 –, formálták a kis
Josefet kisgyermekkorában: az emberi gondoskodásnak és segítségnyújtásnak,
a szegényekre és gyengékre való odafigyelésnek,
a mások számára való rendelkezésre állásnak, amely nem
riad vissza az áldozatoktól sem, a jellemerőnek, a jóságnak, a
hitnek és a Mária-tiszteletnek is mély gyökerei voltak a nagyszülői
házban. A keserves szegénység már korán hozzászoktatta
J. Kentenichet az igénytelen élethez.
Közvetlen hátteréhez és az őt gyermekkorában ért első benyomásokhoz
kapcsolódik az iskola is.
A falusi iskola
A gymnichi népiskolába 1885-ben összesen 385 tanuló járt.131
Az épület – amely a Fő utcán a plébánia és a tanácsháza közt
állt – négyszintes volt, minden szinten 2-2 osztályteremmel. A
nagy bejárati kapu egy belső udvarba vezetett, amelynek kijárata
a Kloster utcára nyílt. Az iskola bejárata fölött régi, gótikus
betűkkel írt tábla díszelgett:
„Ahelyett, hogy kelletlenül ültök itt,
és lustaságtól bánatosan izzadtok itt,
inkább hegyezzétek tüstént fületeket!
Mert amit itt szorgalmasan megtanultok,
az életetek fájának oltóvesszeje lesz.”132
130 Pl. evés után is hosszan imádkoztak, Szent Rókushoz is. A nagypapa
el akarta hagyni ezt a szokást. Amikor azonban elkapta a vérhast, újra
bevezette. H. Esser közlése, Gesprächsnotizen von Schw. M. Josefine
Hoischen. (ASM)
131 Hangzik az 1894. X. 30-i ellenőrző jelentés szerint, amely a „királyi kormányzat,
egyház és iskolaügyi osztályának részére” készült. (KAE)
132 Pater H. Alessandri, Kindheitsgeschichte, II D 3. (ASP)
62
16. kép
A gymnichi templom és az iskola, 1880
Mindazonáltal a gymnichi gyerekek képzésének a színvonala a
tanárhiány és a sok elmaradt tanítás miatt nem volt kielégítő.
A tanfelügyelő jelentése 1894-ben – amikor is a tanítás fél évig
szünetelt és Josef átkerült Oberhausenbe – a II. fiúosztálynál
komoly hiányosságokat állapít meg számtanban és írásban.133 A
tanterv szerint az alsó osztályban 22 tanóra van: délelőtt 8-11-
ig, délután 13-15 óráig; a 2-4. iskolai évben a hivatalos összes
óraszám 28. Az iskolai hatóságoktól állandóan jönnek a figyelmeztetések
a sok elmaradó óra miatt.134
A tanítók XIX. századi képzése semmi esetre sem hasonlítható
össze a maival. Az érdeklődő már 16 évesen látogathatta a
hároméves tanítóképzőt, letett egy vizsgát, először jelöltként
133 Vö. 1894. X. 30-i ellenőrző jelentés. (KAE)
134 Vö. A királyi kormányzat írásai Ayx báróhoz 1890. X. 11-én és 1891.
XI. 11-én. (KAE)
63
alkalmazták, majd két év után véglegesítették az állásában. A
tanítóképzőre a jelentkező magánúton vagy internátusban is
fölkészülhetett.
Az elvárások a jelentkezőkkel szemben a következők voltak:
betöltött 16. életév, himlőn átesett vagy be van oltva, egészséges
test; egészséges lélek, érthető német nyelvtudás, természetesen
ép elme, helyes ítélőképesség, jó emlékezőtehetség,
komoly szándék, hogy a hazának hasznára legyen. A jelentkezőnek
próbán kellett bebizonyítania őszinte istenfélelmét és
együttműködési készségét, az iskolai munkához elengedhetetlenül
szükséges türelmet, szelídséget és gyermekszeretetet.135
1891 húsvétján, öt és fél évesen íratták be az iskolába Josef
Kentenichet. Fél évvel később az iskolafelügyelet azonnali hatállyal
elbocsátotta állásából J. Zimmermannt, az iskola akkori
vezetőjét politikai nézetei miatt.136 A másik két – a mai viszonyokhoz
képest meglehetősen fiatal – tanítóról külön megjegyzik
az iratokban, hogy katonai szolgálatot teljesítettek és
„egy hadjáratban részt vettek”.137 Úgy tűnik, hogy a császári
időkben a tanítók poroszos-militáris előképzettsége fontos biztosítéka
volt a fegyelmezett és szigorú oktatásnak. Ezért aztán
nem szokatlan, hogy a tanerőket az iskolai idő közepén több
hetes katonai kiképzésre hívták be, és az iskolai tanítás szünetelt.
138
135 Franz Joes Faas, Hungerleider, Bildungsträger, Respektspersonen.
Stationen der Entwicklung des Lehrerstandes. Tafel, Griffel,
Rutenstock. 150 Jahre Eifeler Volksschulleben, kiad. Arbeitskreis
Eifeler Museen, Meckenheim 1989, 47-74. o., 51. o.
136 Vö. körzeti tanfelügyelő írása Busbach polgármesterhez 1891. IX. 10-
én. (KAE)
137 Vö. Reinhartz, Klinkhammer, Heckrath tanítók alkalmazása 1890. VI. 2.
és X. 7. (KAE)
138 Vö. 1894. X. 30-i ellenőrző jelentés. (KAE)
64
Ezek a tanítók persze – még az akkori viszonyokhoz képest is
– inkább voltak katonailag, mint pedagógiailag tehetségesek:
túlzott szigorúság és keménység jellemezte az iskolai hétköznapokat.
C. Schwarz tanítónő esetében azonban, aki nem szolgált
semelyik császári ezredben, hanem az első vegyes osztályt
– így aztán Josefet is – tanította, többször visszavonták az előléptetését
a „pedagógusi tehetség hiányában”.139 Betegsége miatt
– összesen kb. húsz alkalommal került betegállományba az
1889 és1894 közötti időszakban – gyakran elmaradt a tanítás.
A dokumentumok alapján több éve heveny tuberkulózisban
szenvedett, de ez nem volt köztudott.140 Ha újra feltűnt az iskolában,
hamarosan bepanaszolták. Több ízben is felelősségre
vonták bíróságilag „a fegyelmezési jog túllépése miatt”.141
Az akkoriban teljesen elfogadott, az iskolai rend érdekében
alkalmazott fegyelmezési eszközök használata oly mértékben
lépte túl Gymnichben és környékén az általános mértéket,
hogy báró von Ayx királyi tanácsos írásban indítványozza
Busbach polgármesternek, hogy az ő nevében vonja felelősségre
a tanítókat.142
Josef iskolatársainak elbeszélése szerint a tanítók nagyon könynyen
ragadtak botot.143 Így aztán nem lehet csodálkozni, hogy
Josef – Henriette unokanővére elmondása szerint – nem szívesen
ment iskolába. Az nem ismeretes, hogy ő is áldozata lett
volna az ilyesfajta fegyelmezésnek – Josef inkább jó teljesítményével
tűnt ki –, de ő is nap mint nap megélte az iskola nyomasztó
légkörét. Később a vallendari fiúinternátusban küzdött
139 Vö. 1882. II. 17-i és 1883. III. 6-i írások. (KAE)
140 Vö. 1889. XII. 15., 1890. VI. 3.,VI.21., 1890. VII. 6., 1890. VIII. 9.,
1891. VI. 9-i írások (többek között) (KAE)
141 Vö. 1881. III. 19-i írás. (KAE)
142 1886. V. 31-i és 1890. VIII. 19-i iratok. (KAE)
143 Egykori iskolatárs közlése, felvette Theo Abt atya, 1969. (ASM)
65
azért, hogy a botbüntetés megszűnjön, és ő maga sem tanárként,
sem spirituálisként nem élt fenyítési jogával. Ezt mindenekelőtt
a nevelő személyiségére tartotta ártalmasnak, aki a
„tehetetlenségét viszi át a botra… Ha elkezdek büntetni, ma
még talán mértékletesen teszem, de holnap abba a veszélybe
kerülök, hogy verőlegénnyé válok; az idegek felborzolódnak, a
gyerekek nem reagálnak, s mi lesz a hatás? Akkor aztán az ütéseket,
amelyek engem illetnének, a gyerekek kapják...”144
Otthon Josef gyorsan elintézte az iskolai feladatait, hogy hamar
mehessen játszani. Gymnich és környéke, akkor még létező
tájjellegű szép maar-vulkánjaival „a gyerekek paradicsoma
volt”, ahol szabadon fejlődhettek, és rengeteg játéklehetőséget
találtak.145
Vidéki élet és személyiségfejlődés
A falun belül Josef viszonylag gondtalanul és biztonságban
növekedett. Alapjában véve jó viszony fűzte a szülőfalujához.
Unokanővére, Henriette „teljesen normális gyermekkorról”
beszél.146 A származása körüli szégyenfoltról nem beszéltek
a gyerekek előtt. Josef rokonságában is kerülték ezt a témát,
hogy ne okozzanak fájdalmat a fiúnak.147 Henriette meséli,
hogy mint gyerekek, milyen tájékozatlanok voltak ez ügyben:
amikor Josef körülbelül 5 éves volt, azt kérdezte tőle rajnai
dialektusban: „Mondd csak, Jettchen, tulajdonképpen miért
mondod, hogy „nénikém” annak az asszonynak, akit én „anyának”
hívok?” Erre az akkor már 10 éves Henriette meghök-
144 J. Kentenich, 1951. VII. 8-i előadás. (ASM)
145 Vö. M. Weber, Erftstadt-Gymnich, 1984, 139. o.
146 Vö. H. Esser beszélgetése Theo Abt atyával, rögzítette H. Alessandri
atya, Kindheitsgeschichte, II D 2. (ASP)
147 Vö. Peter Hesseler, Gesprächsnotizen von Schw. M. Josefine Hoischen.
(ASM)
66
kenve válaszolta: „Ó, hát tulajdonképpen én sem tudom, Josef!”
148
Mint kisfiú, kifejlesztette magában a teljes öntudatosságot,
önállóságot, érvényesülési képességet: tudta, hogy mit akar, és
még inkább azt, hogy mit nem akar. Henriette elmeséli, hogyan
esett bele Josef egyszer bújócska közben a szomszédoknál
a pincekútba. A nagypapa odarohant, és gyorsan kihúzta
a kisfiút a vízből. A gyerek az esés következtében „szájzárat”
kapott, és csak feküdt mozdulatlanul. „Az odahívott nővér
tudta, hogy a fiú milyen ellenszenvvel viseltetik a gyermekmegőrző149
iránt, ezért ezt mondta: »Ha Josef újra egészséges
lesz, akkor eljön a megőrzőbe, és kap egy kis képecskét is!«
No, erre magához tért a gyerek, és vontatottan azt mondta:
»Nem megyek a megőrzőbe, és nem akarok képecskét sem.«
Nem szívesen ment a gyermekmegőrzőbe – kérlelhették, könyöröghettek
neki, hátratette a kezét, dacosan megállt, és azt
mondta: »Nem megyek a megőrzőbe!« És akkor már nem volt
mit tenni.150 Olykor az óvodába se lehetett elvinni.
A közelebbi rokonság, mint például az édesanya testvérei, akkor
már nem laktak Gymnichben: Sibilla nővére és annak férje,
Peter Josef, Josef keresztapja, 1862. évi házasságkötésüktől
fogva Nörvenichben élt. Franziska nővére 1872-ben ment
férjhez Kölnbe, a bátyja, Peter Josef 1880-tól Straßburgban,
Henriette Greiss pedig a férjével 1885-től Köln-Ehrenfeldben
lakott.
148 Vö. H. Esser, M. Hermia Schlichtmann nővér magnófelvétele, 1984.
(DS)
149 Óvoda közvetlenül a kolostornál, a Fő utcától jobbra, a gymnichi templom
mögött.
150 H. Esser, Gesprächsnotizen von Schw. M. Josefine Hoischen. (ASM)
67
A faluban azonban a szélesebb rokonság körében a kapcsolatoknak
egy olyan hálója létezett, „ahol mindenki összetartott”.
151 Így a gyerekek meglátogatták néha a nagypapa egyik
bátyját, akit „Öhm (Onkel) Bernhard”-nak szólítottak, és akitől
gyakran kaptak sajtos vajaskenyeret; vagy sok időt töltöttek
Sibilla és Hubert Blatzheimmel, a nagymama bátyjának a
fiával és lányával, akik nem házasodtak meg152, és együtt laktak
az iskola közelében a Kloster utcában, és akiket a gyerekek
szintén „nénikémnek” és „bácsikámnak” szólítottak. Ehhez a
családhoz153 tartozott még három lánytestvér, akik tanítónők
151 Vö. Peter Hesseler, Gesprächsnotizen von Schw. M. Josefine Hoischen.
(ASM)
152 Lásd Családfa II. tábla.
153 Lásd Családfa IV. tábla.
17. kép
Henriette Greiss, szül. Pauli,
J. Kentenich nagynénje
18. kép
Reiner Grass,
J. Kentenich nagybátyja
68
voltak, csak későn mentek férjhez, és akikkel Josef később tartotta
a kapcsolatot.154
Másodfokú unokatestvérek – akikről még később szót ejtünk
–, tartoztak a közeli barátai közé, akikkel sokat játszott a faluban
és annak környékén. Szeretett esőben az eresz alá állni, és
hagyni, hogy a víz addig csorogjon a fejére, amíg a nadrágszárán
alul ki nem folyik. Mint gyermeknek – néhány kortársával
ellentétben – nem kellett a mezőgazdasági munkákba bekapcsolódnia,
hanem szabadidejében bőségesen játszhatott.
19. kép
A gymnichi kastély és környéke
154 H. Esser információja, Gesprächsnotizen von Schw. M. Josefine Hoischen.
(ASM) Mindhárman rajta vannak azon a listán, amit az édesanya
ír össze, hogy kit akar J. Kentenich meghívni a papszentelésére 1910-
ben. Mindhármukat be is jelöli. (ASM)
69
20. kép
A gymnichi kastély a várárokkal
A kastély vizesárka nyáron a pecázás, télen pedig a jégakrobatika
terepe volt. E közben történt egyszer, hogy barátjával
együtt a vízbe estek.155 Az erdőkben bújócskáztak és kunyhót
építettek a gyerekek. A gyermeki fantázia határ nélkül szárnyalhatott.
Egyik barátja meséli róla: „Mindig mindenben
benne volt.”156 15 évesen is játszott, amikor a szünidőben
Ehrenbreitsteinből hazajött, még együtt golyózott kis unokahúgával,
Maria Kranzcal kint az udvaron.157
155 Vö. Peter Hesseler, Gesprächsnotizen von Schw. M. Josefine Hoischen.
(ASM)
156 Peter Hesseler, rögzítve H. Alessandri atyától, Kindheitsgeschichte, II
D 5. (ASP)
157 Vö. M. Geibel, B.-M. Erhard atya magnófelvétele, 1977, Családfa IX.
tábla.
70
Henriette felidéz egy esetet Josef iskolás korából, amire még
mindig teljesen pontosan emlékszik. „Lehetőleg rögtön megcsinálta
a házi feladatait, hogy mehessen játszani. Szombatonként
nem foglalkozott olyan lelkiismeretesen a palatábla
tisztogatásával. Összeszíjazta bőr iskolatáskáját, rám nézett,
mintha nem bízna meg bennem, és elfutott. Amikor már nem
volt ott, óvatosan kirakodtam a táskájából, és letöröltem a táblát.
Aztán nagy ijedten láttam, hogy a feladatot is letöröltem,
nekiültem hát, és újraírtam a betűket. Hétfőn reggel hívattak
a fiúiskolába. Nem tudtam, mit jelentsen ez. Amikor bementem
az osztályba, Josef a helyén állt. A tanár azt kérdezte,
hogy ki írta meg a feladatot. Bőgve mondtam: »Én írtam!« Erre
Josef azt mondta, de egészen hevesen: »Én írtam!« – »Nem, én
írtam.«” Később tisztázódott a dolog. Amikor egyedül voltak,
Josef erélyesen megkérdezte Henriette-et: „Jettchen, de hát
21. kép
Henriette Esser
a tanúságtétel időpontjában
71
csináltál valamit a palatáblámmal?” Akkor Henriette mindent
elmesélt neki, és még öreg korában is pontosan emlékezett,
hol álltak, milyen köténykét viselt, és hogy sírt, noha Josef
nem tett neki szemrehányást. Ebben az összefüggésben hangsúlyozza,
hogy bár öt évvel idősebb volt Josefnél, mindig egy
bizonyos „tiszteletet” érzett iránta.158
Hogy a rettegett és szigorú tanítónak ilyen határozottan ellentmondott,
abban nemcsak egészséges öntudata nyilvánult
meg, hanem saját, fejlett igazságszeretete is, ami nem mindig
könnyítette meg se a saját életét, se másokét. Becsületességéről
és igazságszeretetéről tanúskodik egy másik, még az iskolás
évek előttről származó epizód. Henriette meséli:
„Vasárnap a reggeli mise ideje alatt jól megraktam a kályhát.
Vigyáznom kellett a tűzre. Akkor jött le Josef hálóingben.
Mindig az édesanyja öltöztette föl. Ki akarta venni a parazsat,
és piszkálni kezdte a tüzet. Ezt nem akartam. Ezért aztán néhányat
ráhúztam a hátára, fájt is neki kegyetlenül. Azzal fenyegetett,
hogy megmondja az édesanyjának. Mondtam neki,
hogy ne tegye, és még egy képecskét is adok neki. Így is tettem,
és minden rendben volt. Kávézáskor egyszer csak elkezdett
sírni, és azt mondta: »Visszahozom a képecskédet, mégis
megmondom, hogy megvertél.«”159 Semmiképpen nem akarta
hagyni magát megvesztegetni, még szentképekkel sem, noha
nagyon szerette azokat.
A vallásos légkör, ami kiskorától fogva körülvette, hozzájárult
ahhoz, hogy már gyerekkorától kezdve pap akart lenni. De
158 Vö. H. Esser, Gesprächsnotizen von Schw. M. Josefine Hoischen.
(ASM)
159 Vö. H. Esser, Gesprächsnotizen von Schw. M. Josefine Hoischen.
(ASM)
72
nemcsak a vallásos környezet volt az, ami ebben őt megerősítette.
A vonzódást az Isten szolgálatában élt vallásos élethez és a
szüzességhez már gyermekkorától fogva magában hordozta,
ahogyan J. Kentenich maga mondja. Sose jutott eszébe, hogy
megházasodjon.160 Josef kisfiú korában is vallásos volt, minden
nap szentmisére járt, mondja egy gyerekkori barátja, de nem
sokat beszélt vallásos dolgokról.161
Kentenich atya maga mesél egyszer a hatvanas években korai
hivatásérzetéről – egy vidám beszélgetés során –, amikor egy
Milwaukee-i családnál vendégeskedik. A tágas nappali egyik
sarkánál volt egy kis kiugró rész. Ott állt Kentenich atya egy
lépcsőfokon, míg a többi vendég kissé lejjebb állt. Ez a helyzet
emlékeket idézett föl benne:
„Ahogy itt látom Önöket magam előtt, eszembe jut egy történet
kiskoromból. Négy-öt éves lehettem. Mi, gyerekek, együtt játszottunk.
Akkor felálltam – mint most – egy lépcsővel feljebb a
játszótársaimnál, és hangosan azt mondtam: »Most mindanynyian
figyeljetek ide! Ha nagy leszek, lelkipásztor leszek, és
prédikálni fogok: Ájtatos hallgatóim – (mindörökké) Amen.
Amit közte mondok, azt még nem tudom, azt még meg kell tanulnom.
«”162
160 J. Kentenich, válasz Alexander Menningen „Gründer und Gründung”
krónika formában írt tanulmányára, Milwaukee, 1955, 105. o. (ASM)
161 Vö. Peter Hesseler, lásd: Pater H. Alessandri, Kindheitsgeschichte, II D
5. (ASP)
162 J. Kentenich, 1961. karácsony előtt, írásban közölte A. Brath atya 1998.
XI. 13-án. J. Kentenich rokonai tanúsították a M. Josefine Hoischen
nővérrel való levelezésben, hogy már egészen kicsi fiúként többször kijelentette,
hogy pap akar lenni. Vö. Henry Altendorf (családfa: V. tábla)
1969. XII. 10-i levele. (ASM-DS)
73
Korán felfedezett vonzalma a papi hivatás iránt és vallásos hajlama
nyilvánul meg abban a kis, Máriához szóló imádságban,
amit saját maga fogalmazott, és ettől kezdve gyakran imádkozott:
„Üdvöz légy Mária! A Te tisztaságodért őrizd meg tisztán testemet
és lelkemet, nyisd előttem nagyra szívedet és fiad szívét!”
163 Hozzáfűzi: „Ez egy kis imádság, amit magam találtam
ki, amikor még kicsi voltam. Mindig letérdeltem, és ezt imádkoztam.”
164
Később kiegészíti az imát a következő mondatokkal:
„Kérj nekem mély önismeretet, az állhatatosság kegyelmét és
halálig tartó hűséget! Adj lelkeket, és minden mást vegyél el
magadnak.” És bevallja: „Úgy tűnik, mintha Isten eszerint nevelt
volna engem.”165
Ezekben a gymnichi években a védettség és biztonság légköre
biztosította a teret személyiségfejlődéséhez. Josef később is
nagyon kötődött szülőfalujához. Miután nyolcévesen árvaházba
került, háromszor próbált onnan megszökni. Honvágya volt.
Egyszer elég messzire jutott, és útközben az „Erft” után kérdezősködött,
amelynek egyik mellékága Gymnichen folyt keresz-
163 J. Kentenich, 1945. VII. 29-i előadás (ASM)
164 J. Kentenich, 1947. VII. 13-i előadás (ASM)
165 J. Kentenich, 1949. X. 10-i előadás (ASM), vö. J. Kentenich,
Antwort auf Gründer und Gründung, 1955:
„Egy fohászra gondolok, ami lassan alakult ki bennem, a kezdete viszszanyúlik
a gyermekkoromba… Nem nehéz felfedezni benne a gyökeret,
amiből később az egész család lelkisége kialakult és táplálkozott.”
Erről az imáról és jelentőségéről különböző alkalmakkor és időben beszél
J. Kentenich.
74
tül.166 Később is gyakran töltötte a szünidejét Gymnichben,
és 18 évesen onnan ír üdvözletet ehrenbreitsteini tanárának,
Mayer atyának:
„Újra jól vagyok egészségileg. Alig szívtam be a hazai levegőt
– már minden rendben volt... Hiszen a parasztok között feloldódik,
megnyugszik az ember.”167
Az otthon-élménynek Kentenich atya nagy jelentőséget tulajdonított:
„Egy csomó lelki szenvedély és lelki érték ébred föl bennünk, ha
a szülőhelyünkre gondolunk. Éppen ez az eredeti a szülőföldben:
a szülőhelyünkön lelki élményeink voltak.”168
Egész élete során elismeréssel adózott a „vidéken felnőtt emberek”
önálló véleményalkotásának és hamisítatlan eredetiségének.
169 Úgy gondolja, hogy ők nem olyan könnyen befolyásolhatóak,
nem lehet olyan könnyen becsapni őket, és így
folytatja:
„Általánosságban, azt hiszem, boldogok lehetünk, ha egy közösségben
ennyi eredeti jellem van. Velük lehet valamit kezdeni!
Másokon, miután egy kis lépést megtettek, lökni kell egyet.
166 Közli: H. Müser és Albert és Gertrud Greiss, Gesprächsnotizen von
Schw. M. Josefine Hoischen. (ASM)
167 J. Kentenich levele Gymnichből 1904. VIII. 11-én. (ASM)
168 J. Kentenich, Pädagogische Tagung 1951, lásd: Dass neue Menschen
werden. Eine pädagogische Religionspsychologie, Vallendar-Schönstatt
1978, 175. o.
169 Vö. J. Kentenich, Kindsein vor Gott, Priesterexerzitien 1937, feldolg.
G.-M. Boll és L. Penners, Vallendar-Schönstatt, 1979, 164. o.
75
Mindegyiküknek pesztonkára van szüksége. De az a közösség,
ahol sok pesztonkára van szükség, elég szegényes közösség.”170
Később Kentenich atya hangsúlyozta:
„Az első elképzelések és benyomások irányadóak a gyermek
egész életében.”171
A szülőfalutól és a falusi élettől való első búcsú 1891 decemberében
érkezett el, amikor Josef az édesanyjával Straßburgba
utazott a nagybátyjához, aki hirtelen elvesztette a feleségét, és
egyedül maradt három kisgyerekkel.
170 J. Kentenich, Kindsein vor Gott, 1937, 164. o.
171 J. Kentenich, Pädagogische Tagung, 1951, 187. o.
22. kép
Peter Jose Kentenich,
J. Kentenich nagybátyja
Straßburgból, második
feleségével, Viktóriával
76
Straßburg, a helyőrségi város
Straßburg egészen sajátos tapasztalat volt, már a vasúti utazás
is esemény volt. Ez a város, ahol hatévesen majdnem kilenc
hónapot élt Josef, jelentősen kitágította a fiú élményvilágát,
élményhorizontját.
Szülőfaluja határain túl, korán – olyan életkorban, amikor az
ember befogadó képessége nagy – megismerte a nagyvárosi
életet: jelentős méretű iskola (1040 tanuló), különböző nemzetiségű
emberek zsúfolt központja, kulturális sokszínűség,
sokféleség az élet- és gondolkodásmódban. Szűk utcák, de
nagy forgalmú, széles utak is, nagy házak, átlagosan négy-öt
emelet magasak.
23. kép
Városi élet Straßburgban
a századfordulón
77
Mivel Straßburgban sok régi épület megmaradt, jól rekonstruálható
az akkori városi élet. 1870 óta Straßburg, mint Elzász-
Lotaringia fővárosa, számos régi házával és késő középkori
műemlékével a német császárság és növekedésének egyfajta
„mintavárosa” lett.172 A XIX. század második feléből származó
képek és építészeti tervek szemléltetik, hogy Straßburg kulturálisan,
gazdaságilag és társadalmilag milyen feltörekvő város
volt.173
24. kép
Városi élet Straßburgban a századfordulón
A technikai haladás és a virágzó ipar teljesen új életmódot tett
lehetővé. Katonai zenekarok, felvonulások és parádék, nagyméretű
piacok európai választékkal, a nagy székesegyház (146
m magas) nagy hatást gyakoroltak Josefre. Ekkortájt tanulta
172 Vö. Annamaria Giusti, Strassburg, Florenz 1993, 4. o. (AMS)
173 Vö. Strasbourg. Panorama Monumental et Architectural des Origines
à 1914, G. Fossels e. a. Archiviste de la Ville Strasbourg, Strasbourg,
1984. (AMS)
78
az imát: „Segíts, Mária, itt az idő, segíts, irgalmasság anyja...”,
amit nagyon szeretett imádkozni, és Henriette-nek lelkesen
adott elő.174
Josef az édesanyjával a Sonnengasse 7-ben lakott, a mai Rue
du Maréchal Juin-on.
25. kép
A nagybácsi lakása Straßburgban
A nagybácsi itt bérelt a háromemeletes ház első emeletén egy
nagy lakást. A ház közvetlenül a katonai kórházzal és a vele
határos katonai területtel szemben állt, ahol mint kovács és
lakatos dolgozott. A lakónegyedet a kispolgári átlagszínvonal
jellemezte.175 Az iskolába vezető út, ahová Josef 1892 húsvétjától
járt, naponta bevitte őt a város központjába.176 A Szt.
174 Vö. H. Esser, in: H. Alessandri atya, Kindheitsgeschichte, II D 23.
(ASP)
175 A többi lakó: nyomdász, kőfaragó, tapétakészítő, napszámosnő, cipész,
2 napszámos, irodai alkalmazott, asztalos, a legtöbben családdal. Vö.
Straßburg címjegyzéke az 1892. évből. (AMS)
176 Egy 1895-ös várostérkép dokumentálja J. Kentenich iskolába vezető útját
és a lakónegyedet. (AMS)
79
Magdalena fiúiskola a mai napig általános iskolaként szolgál, és
homlokzatán látható a régről származó „École des Garçons”
felirat.177
A művelődéspolitikai helyzet történelmileg nézve Elzász-Lotaringiában
meglehetősen kedvező volt. Az analfabéták száma
már 1868-ban csupán a franciaországi átlagérték 1/7-1/9-e
volt.178
Straßburgban az iskolai helyzet néhány vonatkozásában jelentősen
különbözött a gymnichitől.179 1892-ben a katolikus Szt.
Magdalena iskola 14 tanteremből és egy óvodai teremből állt.
Gymnichtől eltérően itt már észlelhető volt némi reformpedagógiai
törekvés.180 Folyamatosan dolgoztak a tanítóképzésen,
hogy Elzász-Lotaringia semmiben ne maradjon el a többi
porosz iskolareform törekvésektől.181 Amikor Josef elhagyja az
iskolát, tanítója sajnálkozik, hogy „egy ilyen szorgalmas és intelligens
tanulót elveszít”.182
Straßburgban Josef megtapasztalja, hogy édesanyja mindig
otthon van a kis család körében. Amikor 1892 augusztusá-
177 A szerző kutatása Straßburgban. Mindkét épület megvolt még 1993-
ban. (DS)
178 Vö. Das Reichsland Elsass-Lothringen 1871-1918, II. kötet 2: Verfassung
und Verwaltung von Elsass-Lothringen, kiad. Wissenschaftliche Institut
des Elsass-Lothringen im Reich, an der Universität Frankfurt v. Georg
Wolfram, Berlin, 1937, 17. o. (AMS)
179 Vö. Dorothea M. Schlickmann, Die Idee von der wahren Freiheit.
Eine Studie zur Pädagogik Pater Josef Kentenich, Schönstatt-Vallendar,
2007, 168. o.
180 Vö. ehhez a részhez: Das Reichsland Elsass-Lothringen 1871-1918, II.
kötet, 50. o. (AMS)
181 Vö. Das Reichsland Elsass-Lothringen 1871-1918, II. kötet, 110. o.
(AMS)
182 Vö. H. Esser, In: Pater H. Alessandri, Kindheitsgeschichte II D 23 és
M. Hermia Schlichtmann nővér magnófelvétele, 1984. (DS)
80
ban a nagybácsi újraházasodik, az édesanya és Josef visszatér
Gymnichbe a nagyszülői házba.
Búcsú Gymnichtől
A nagymama idősebb lett, és szorongatóvá vált a család eltartásának
kérdése. Minden anyagi kérdés egyedül a fiatal édesanya
keresetétől függött. Ajánlottak neki egy állást a Guilleaume
családnál, ahol az újonnan berendezett házban a konyhát kellett
átvennie. Ez biztos állás volt, biztos jövedelemmel, viszont
reggeltől estig igénybe vette az idejét.183 Henriette éppen befejezte
az iskolát, és ő is a nagyszülői ház elhagyására készült,
úgy tervezték, hogy ő is elkíséri az anyát, hogy a háztartásvezetést
megtanulja.184 De mi lesz a kisfiúval?
Tanácstalanságában az anya gyóntató papjához, Savels atyához
fordul, akinek közvetítésével az állást megkapta. Az atya ismeri
a család körülményeit, és talán Josef szándékát is, hogy pap
legyen. „Egy ilyen gyerek nevelése nem a nagymama kezébe
való” – magyarázza az édesanyának.185 Gymnichben nem a legkedvezőbbek
ebben az évben az iskolázási lehetőségek: 1894
áprilisától őszig egyáltalán nincs tanítás a fiúiskolában.186 Arra
nincs pénz, hogy a fiút internátusba küldjék. De Savels plébánosnak
az oberhauseni árvaházzal való kapcsolatai révén tudomására
jut, hogy éppen 1894. április 9-én az intézmény megnyitja
saját iskoláját, a városból való tehetséges tanerőkkel.
183 Az édesanya későbbi levelei bizonyítják, hogy a munkanapja gyakran
csak 22.00 órakor fejeződött be.
184 Vö. H. Esser, Gesprächsnotizen von Schw. M. Josefine Hoischen.
(ASM)
185 Vö. H. Esser, Gesprächsnotizen von Schw. M. Josefine Hoischen.
(ASM)
186 Vö. Ellenőrző jelentés, 1894. X. 30. (KAE)
81
Ezt az árvaházat 1882-ben ő alapította. Eleinte az utcáról gyűjtötte
össze a gyerekeket, vagy a nála menedéket keresőket helyezte
el a plébánia épületében. Később építtette fel nekik az
árvaházat. A nővére – aki a házvezetőnője volt a plébánián –,
lett az újonnan felépült „Vincenzhaus” első vezetője. 1890-ben
belépett az arenbergi dominikánus nővérekhez. Ez a közösség
vette át a ház további gondozását és kezelését. A nővérek azon
fáradoztak, hogy árváik egy saját házi iskolát kapjanak, jó tanárokkal.
187 Ez aztán jó hely lenne Josef számára. Neveltetése
és taníttatása a jövőre nézve itt jobban biztosítottnak látszott,
mint Gymnichben. Savels atya itt ajánlott fel egy helyet az
anyának a fia számára.
Az édesanya vívódik. Hihetetlenül nehezére esik egyetlen
gyermekét odaadni. Majdnem egy évig tart, míg végleg dönt,
és követi gyóntatójának tanácsát. Sok évvel később, amikor
Kentenich atya szóba hozza ezt a folyamatot, még teljesen
nyilvánvalóan érződik szavaiból az anyai fájdalom iránti bensőséges
részvéte. Beszél az anyáról, aki „korábban viszonylag
jó körülmények közt élt, de hirtelen jött bajok arra kényszerítik,
hogy a gyermekét árvaházba küldje.”188 „Kedvezőtlen családi
körülmények” kényszerítik az anyát – mondja máshol –,
és hangsúlyozza az anya „szívfájdalmát és aggodalmát”.189 Az
okok leírása, mint például „szabálytalanságok”190, „félreértések”
és „sorscsapások”191, dokumentálják az árvaházba menetel
folyamatát, ami gyermekkorának fájdalmasan megszenvedett
tapasztalata volt.
187 Vö. Pia nővér levele a polgármesteri hivatalhoz, 1893. VII. 22. (SAO)
188 J. Kentenich, előadás 1932. IV. 3-án. (ASM)
189 J. Kentenich, előadás 1914. V. 3-án, in: F. Kastner, Unter dem Schutze
Mariens, 184. o.
190 J. Kentenich, előadás 1932. IV. 3-án. (ASM)
191 J. Kentenich, előadás 1950. III. 31-én. (ASM)
82
Amikor 1894. április 12-én az édesanyja és Henriette elviszi a
Szent Vincenz árvaházba, még inkább tudatosodik benne saját
helyzete, és annak következményei. Josefnek az otthonos
falut egy ismeretlen, nagy iparvárosra kell cserélnie, a falusi
nagycsalád biztonságát egy idegen nevelőintézetre. Az életkörülmények
változása óriási.
26. kép
A Szent Vince árvaház a századforduló táján
Azért a vágyáért, hogy pap legyen, Josefnek mindent hátra kell
hagynia, ami számára eddig kedves és drága volt.
83
II. OBERHAUSEN (1894-1899)
Oberhausen a századfordulón gyorsan fejlődő iparváros volt,
és az 1890-1900 közötti időszakban 17 000 fővel nőtt a lakossága.
1894-ben az összlakosság száma mintegy 27000-re
rúgott.1 Ez az elszegényedett munkásság számára sok szociális
problémával járt, ami különösen a gyerekeket érintette. Rengeteg
szociálisan rászoruló és félárva, házasságon kívül született
és elhagyott gyerek volt, akiket a Szt. Vincenz otthonhoz
hasonló házakban helyeztek el. A századforduló táján egy sor
hasonló karitatív-egyházi intézmény jött létre, amelyek valamelyest
enyhítették a társadalmi szükségállapotot.
Szt. Vincenz-ház, Oberhausen
Ekkortájt nagy volt a (társadalmi) nyomor Oberhausenben.
Az 1870. évi himlőjárványban egy hónap alatt átlagosan hatvanan
haltak meg csupán a Szent József plébánia körzetében.
A betegség, a gyorsan szaporodó népesség és a csekély szociális
biztonsággal rendelkező munkásosztály nyomora, valamint az
olykor embertelen munkakörülmények nyomasztóan hatottak
a városra és lakóira. Leginkább ebből a környezetből származtak
azok a gyerekek, akiket Savels atya pártfogásba vett. Eleinte
a plébánián gondozta a gyerekeket a nővére segítségével,
ám amikor elérték a 30-as létszámot, ez helyszűke miatt már
lehetetlenné vált. Végül sikerült rávennie a város polgárságát,
1 Vö. Oberhausener Heimatbuch, kiad. Oberhausen városa, feldolg. Wilhelm
Seipp, Oberhause, 1964, 229. o.
84
hogy építsenek egy gyermekotthont.2 Késztetésére3 jótékonysági
alapítványok és gyűjtések gondoskodtak az árvaház finanszírozásáról.
4
A nővérek révén azonban Savels atya tudja azt is, hogy időközben
az oberhauseniek lelkesedése mennyire megcsappant
az első időkhöz5 képest, amikor a polgárok nagy buzgalommal
maguk hordták össze a köveket az építkezéshez.6
Ő azonban mindezek ellenére fáradhatatlanul folytatta a kölni
Szent Apostolok plébánián is karitatív kezdeményezéseit, és
szociálisan érzékeny maradt, sajátosan megérezve a kor ínségét,
nem utolsó sorban az emberek erkölcsi szükségét, különösen
a nőkét.7 Hogy Katharina Kentenich nem csupán megértő
lelki vezetőre és gyóntatóra lelt Savels atyában, hanem biza-
2 Vö. Krónika: „Festschrift: 100 Jahre Vincenzhaus Oberhausen”, kiad.
az Arenbergi Dominikánus nővérek Kongregációja, Koblenz, 1982, 7. o.
Ezt a házat, mint az egyházi elöljáróság megbízottja, átadta a dominikánus
nővéreknek működtetésre és kezelésre.
3 Részletesebben Savels atyáról: D. Schlickmann, Studie zur Biographie,
2001, 159. o. és 439. o.
4 Vö.: Gladel, N., Caritas von Arenberge, Trier 1936, 80. o. (ADA),
vö.: Savels atya írásai az arenbergi dominikánus nővérek alapítójához
az árvaházzal kapcsolatban, 1898. május 12. (ADA) kivonatolva D.
Schlickmann, Studie zur Biographie, 2001, 162. o. 31. megj.
5 Vö. D. Schlickmann, Studie zur Biographie, 2001, 162. o.
6 Vö. Festschrift 100 Jahre Vincenzhaus, 10. o.
7 A szent Apostolok anyakönyve tükrözi ezt a problémát: minden 8-10.
gyermek házasságon kívül született. Az arenbergi dominikánus nővérek
segítségével Savels atya megalapította az „Agnetenstift”-et, ami több
szociális-karitatív intézményt foglalt magába: otthont egyedülálló nők,
tanulók és tanulólányok számára, egy „jótékonysági intézetet” fiatal
munkásnőknek; egy gyermekotthont elhagyott gyermekek részére; szegénykonyhát,
és ambuláns betegek kezelését végző rendelőt. „A többi
fennmaradó helyiségben egyedülálló női személyek kaphatnak elhelyezést”
– írja a plébánia krónikájában. Vö.: Pfarrchronik von St. Aposteln
Köln, 1904, 4. o. (PAAK)
85
lomra méltó és eszmék által vezérelt tanácsadóra is, ez kivehető
a pap életútjából és személyes szolgálattételéből.
Josef Kentenich is egyfajta papi példaképet látott Savels atyában,
főképp gyóntató atyai jelentőségében. 1915-ben bekövetkezett
haláláig levelezésben állt vele, amint ezt unokanővére,
Henriette tanúsítja.8
Az általa alapított házakban és azokon kívül azonban nem mindenki
gondolkodott olyan pozitívan a gondozottakról, mint
Savels atya. Az akkortájt általános felfogás, miszerint az „elzül-
8 H. Esser információi Toni-Maria Oesterle nővérnek Pater H. Alessandri,
Kindheitsgeschichte II E 10. (ASP) c. művében. Erről szóló dokumentumok
már nem fellelhetők. Kentenich atya személyes kapcsolatban
volt Savels atyával 1894-1913-ig, amikor édesanyját Kölnben meglátogatta,
ahol a Guilleaume és a von Wittgenstein-ház közel volt a plébániához.
27. kép
August Savels atya
86
lött” gyerekeket kemény fegyelemnek kell alávetni, átsüt még
az árvaház alapszabályán is.9
Gyorsan nőtt a szociálisan rászoruló lakók száma. Pia nővér, a
Vincenz-ház vezetője, kereken 300 gyerekre (csecsemőkortól
15 éves korig)10, 55 hadirokkant és idős emberre, és még 22
ún. gondozólányra viselt gondot. Rendkívüli munkaterhelés ez
a 38 ott működő domonkos nővérnek!11
A krónikák és Pia nővér máig megőrzött levelezése bizonyítja
azt a sok fáradozást, amit a főnöknő azért vállalt, hogy javítson
a gyermekek helyzetén és a ház állapotán, pl. a városi
képviselőkkel folytatott évekig tartó küzdelmet a sürgőssé vált
házbővítés ügyében.12 A nagyon korlátozott pénzügyi lehetőségek13
és a gyerekek nagy száma ahhoz a nevelési módszerhez
vezetett, amely nagyobb súlyt kellett, hogy tulajdonítson a
kollektív fegyelmezésnek, és kevés figyelmet tudott fordítani
a gyermekek egyéniségére és igényeire.
Az első benyomásokat, amelyek Josef Kentenichet és édesanyját
először érhették az árvaházban, hadd érzékeltessük a fenn-
9 Vö. Statuten für das St. Vincenzhaus der kath. Gemeinde Styrum-
Oberhausen, év nélkül, 1. o. (ADO) Az elöljárónő írása a kir. polgármesteri
hivatalhoz 1893. VII. 22-én: „A bizalmunkat nagyságodba helyezzük,
miszerint gondot fordít arra, hogy az alkalmazandó tanerők erkölcsi-vallási
szempontból megfelelők legyenek és tekintélyük is legyen, ami a mi
gyerekeinknek azért még fontosabb, mert züllöttek.” (SAO)
10 Az iskolaköteles gyermekek száma 146 a jegyzőkönyv szerint, melyet
Geile tanító (Marktschule) állított össze (SAO). A 300-as gyermek létszám
egy 1899. szeptemberi krónikabejegyzésből származik. (ADO)
11 Az 1902. évi Házkrónikából. (ADO)
12 Vö N. Gladel, Caritas von Arenberge, 80. o.
13 40 000 aranymárka hiteltartozás, 10 000-15 000 aranymárka folyó tartozás.
Paula nővér jelentése a St. Vincenz- és Leohausról. Oberhausen,
1902. VII. 23. (ADO)
87
28. kép
A Szent Vincenz árvaház a harmincas években
29. kép
Az árvaház hátsó fele
88
maradt képek és szövegek, az archivált dokumentumok és a
tanúk elbeszélései alapján.
Falak és magas kerítés veszi körül a nagy főépületet. A belső
udvarban egy csomó gyereket látunk, akik sorba vannak állítva,
és szerzetes nővérek felügyelnek rájuk. Fiúk és lányok két
külön játszóudvarban. Mezítláb vannak, szegényes, egyforma
ruhában. Csak vasár- és ünnepnapokon, télen és esőben vettek
fel facipőt. A gyerekek életkörülményeit a szegénység jellemezte.
Hús csak vasárnap volt.14
30. kép
Az árvaház belső udvara
14 Vö. E. Monnerjahn, Pater Joseph Kentenich, 31. o., Bővebbet az árvaházról:
D. Schlickmann, Die Idee von der wahren Freiheit, 179-204.
o.; D. Schlickmann, Studie zur Biographie, 2001, 155-183. o., III és IV.
függelékkel.
89
Az udvarban nincs se fa, se virág, a magas fal elválasztja őket
a normális polgári társadalom életétől.15 Néhány gyerek ácsorog
a ház vasrácsos bejárata előtt. A kapu fölött feltűnik Szent
Józsefnek, mint hatalmas védőszentnek és segítőnek a szobra,
karján a kis Jézussal, és a fatáblás bejárati ajtó mögött a látogatót
Pauli Szent Vincének, az árvák segítőjének és gyermekek
barátjának barátságos szobra fogadja.
15 Hogy mennyire megkövetelte ezt a szigorú szeparáltságot az oberhauseni
polgárság, azt mutatja az éveken át tartó állandó vita az iskola és a hatóságok
között: az árvagyerekeket a saját iskolájukban kell tanítani, szigorúan
elkülönítve az oberhauseni gyerekektől. Vö.: D. Schlickmann, Die
Idee von der wahren Freiheit. 186-190. o.
31. kép
Az árvaház bejárata
90
32. kép
A bejárati hall Pauli Szent Vince szobrával
Az épület sötétnek és szigorúnak látszik, teljesen Vilmos korabeli
stílusban épült. Csupasz, viszonylag dísztelen lépcsők
és folyosók, amelyek kövezete minden lépésnél visszhangzik,
meghatározva a ház belső képét. Mindenhol szigorú, de ápolt
rend uralkodik.
Egy pillantás az osztályteremre elárul valamit az iskolarendszerről:
A tanár elöl áll a katedránál, az akkor szokásos frontális
oktatási módszernek megfelelően. Egységes padsorok,
egyforma ruházat és hajviselet határozza meg a képet. Minden
gyerek egyszerre, egy irányba néz. Egyik se nevet. Némelyik
gyerek tekintetében a szemlélőnek feltűnik a komolyság és
bizonyos szomorúság. Szomorú a sorsuk: a legtöbben félárvák
vagy árvák, vagy „züllöttek”, ahogy a ház szabályzata nevezi
őket. Az apák munkanélküliek, betegek, alkoholisták vagy már
meghaltak, így az anyáknak kell megteremteniük a megélhetéshez
szükséges anyagiakat. 20 gyereknél a nyilvántartásban
91
a „szülő” rovatba az édesanya leánykori neve van beírva. Másoknál
az anya halt meg, és hagyott hátra sok kiskorú gyereket,
akikre az apa nem tud gondot viselni a 12-14 órás napi munka
mellett.
33. kép
Osztályterem tanárral és diákokkal
Egy pillantás a mosdóba és a hálóterembe nyilvánvalóvá teszi
a nincstelenséget: csak ágy ágy mellett, nincs egy éjjeli szekrényke,
nincs egy saját polc. A személyes tulajdonnak nem
volt hely tervezve, mert a gyerekek – ahogy a priornő hangsúlyozza
– „szegény emberek gyermekei”.16
16 Vö.: „Acta der Stadt-Verwaltung zu Oberhausen betr. Errichtung einer
katholische Volksschule für die Kinder des Vincenzhauses – Vincenzschule”,
1883-1929, 34. o. (SAO)
92
34. kép
Az árvaház fürdőszobája
35. kép
Az árvaház hálója
93
Mindezen idegenszerűség mellett J. Kentenich az árvaházban
találkozik valami ismerőssel is: majd minden sarokban megtalálható
egy szent képe, egy kereszt vagy egy szobor virággal. A
háznak vallásos a kultúrája, és ez közel áll a szívéhez. Ez bizonyos
életminőséget jelent, amit a gyerekek számára minden
korlátozás ellenére biztosítanak és közvetítenek.
36. kép
Az árvaház házi kápolnája elsőáldozó gyerekekkel
A vallásos légkörre a domonkos nővérek tudatosan nagy súlyt
fektetnek. És éppen a Mária-tisztelet az, amit az arenbergi dominikánus
nővérek különösen ápolnak17, és ez minden ridegség
ellenére a háznak meleg és személyes jelleget kölcsönöz.
17 Vö. Brauchtum und Feste im Dominikanischen Eigenoffizium.
94
37. kép: A házi kápolna a századfordulón
38. kép: Mária-szobor az árvaházban
95
A házi kápolna viszonylag alacsony, fehér stukkó boltívekkel.
A mellékoltárnál található egy szoborcsoport: Szent Domonkos
és Szent Katalin, középen trónol Mária, az Istenanya, karján
a gyermek Jézussal.18
Kulcsélmény
Azon a napon, 1894. április 12-én – a búcsúzás előtt – az édesanya
Joseffel együtt a házi kápolnába megy, és ennél a szobornál
keres vigasztalást. Fájdalmában Máriához fordul. Rábízza
felajánlás formájában a legkedvesebbet, amije van: a gyermekét.
Bizonyára hangosan imádkozott, mert Josef később is
pontosan emlékszik a szavaira. A fiú nagy belső éberséggel
fogja föl az eseményeket. A fájdalmas búcsúzás közben valami
végbemegy, ami olyan hatással van rá, hogy az elkövetkezendő
években vissza-visszatér erre a felajánlásra.19 A fájdalom nem
csak hogy különleges módon megnyitja Josefet a felajánlási
esemény befogadására, hanem mintegy háttérbe szorul a vallásos
élményhez képest.
Minden önvallomásában mint kulcsélmény szerepel ez az
1894. április 12-i Máriának való felajánlás, ami mély és hoszszan
tartó benyomást tett a lelkére, és egész életében foglalkoztatta
Josef Kentenichet. Első életrajzi megjegyzései erre
vonatkozóan egy előadás töredékes lábjegyzetében találhatók,
amit ifjú spirituálisként a kollégista tanítványainak írt.20 Nyilvánvalóan
ezt a felajánlást vette alapul egy megtapasztaláshoz,
18 A Mária-szobor a Pater-Kentenich-Hausban a Schönstatt hegyen,
Vallendarban található.
19 Így pl. 1913-ban, 1914-ben, 1932-ben, 1935-ben, 1950-ben, 1951-ben,
1955-ben, 1960-ban, 1963-ban.
20 Vö. J. Kentenich, F. Kastner, Unter dem Schutze Mariens, 141. o., 1.
megj.
96
amit feltétlenül tovább akar adni a fiúknak. Fél évvel később
részletesebben foglalkozik ezzel:
„Sok évvel ezelőtt láttam egy árvaház kápolnájában egy Istenanya
szobrot, nyakában aranyozott lánccal és kereszttel. A lánc
és a kereszt egy édesanya elsőáldozási emlékajándéka volt, aki
kedvezőtlen családi körülményei miatt kénytelen volt egyetlen
gyermekét árvaházban elhelyezni. Így ő maga már nem tudott
gyermekének édesanyja maradni. Mit is tegyen szívbéli félelmében
és aggodalmában? Odamegy, fogja az egyetlen értékes
gyermekkori emlékét, az elsőáldozási kis láncot, és az Istenanya
nyakába akasztja, azzal a bensőséges kéréssel: Neveld a
gyermekemet! Légy te teljesen az édesanyja! Teljesítsd helyettem
az anyai kötelességeket!”21
Beleélve magát a kis internátuslakó édesanyja utáni vágyakozásába,
így folytatja:
„Ez az esemény ne a szülői háztól való első, nehéz búcsúra emlékeztessen
bennünket.”
Amit J. Kentenich gyermekként ettől a naptól fogva mélyen a
szívébe vésett, az a meggyőződés, hogy az Istenanya az ő édesanyja.
Ezt a valóságot akarja továbbadni, amikor első nevelői
feladatát megkapja:
„Mária a mi anyánk! A mi igazi, valódi lelki, természetfölötti
anyánk, nem csupán nevelő-, vagy fogadott anyánk.”22
21 J. Kentenich, 1914. V. 3-i előadás, F. Kastner, Unter dem Schutze
Mariens, 184. o.
22 J. Kentenich, m: F. Kastner, Unter dem Schutze Mariens, 184. o.
97
Azt a tapasztalatot, hogy Mária átvette nevelésének felelősségét,
különböző alkalmakkor újra és újra kifejezésre juttatja: És
az édesanya kéri „egy anya szeretetével: ...Neked kell felnevelned
a gyermekemet.”23 Az anya odaajándékozza az „egyetlen
értékes emlékét”24, ill. „az egyetlen ékszert, amit birtokol”.25
Papszentelésének 25. évfordulóján megerősíti, hogy Mária
központi és nevelő szerepet töltött be az életében:
„Ő (Mária) személyesen formált és alakított kilencéves26 koromtól
fogva... Ha visszatekintek, azt mondhatom, hogy nem
ismerek egy embert sem, aki mélyrehatóbb befolyást gyakorolt
volna a fejlődésemre… Ha bármikor is személyesen kötődtem
volna valakihez, akkor ma nem mondhatnám ilyen biztosan,
hogy nevelésem egyedül az Istenanya műve volt, minden mélyreható
emberi befolyás nélkül. Tudom, hogy ezzel sokat mondok.”
27
Egy képet, amin egy kisfiú a szívét nyújtja az Istenanyának,
tőle meg a kis Jézustól pedig egy lángoló szívet kap vissza,
Kentenich atya úgy magyaráz, hogy ő ez a kisfiú, aki kilencévesen
„Máriának ajándékozta a szívét”, és „aki akkor a szívében
megkötötte a szeretetszövetséget az Istenanyával”.28 „Ezt
a titkot – magyarázza beszélgetőtársának – magában hordozta
1914. október 18-ig. Hogy mivé bontakozott ki, azt Ön is tud-
23 J. Kentenich, 1950. III. 31-i előadás (ASM)
24 J. Kentenich, 1914. V. 3-i előadás, lásd: F. Kastner, Unter dem Schutze
Mariens, 184. o.
25 J. Kentenich, 1950. III. 31-i előadás (ASM)
26 A felajánlás időpontjában J. Kentenich betöltötte a 8. évet és kilencedik
életévében volt.
27 J. Kentenich 1935. VIII. 11-ei előadás (ASM)
28 J. Kentenich, M. Christine Pauly nővér írásbeli közlése szerint. 1993.
XI. 27. (DS)
98
ja.”29 Ezzel a figyelemre méltó mondattal zárja személyes vallomását:
„Ez olyan mély élmény volt számomra, amit nem lehet
szavakba foglalni.”30
Milyen típusú élmény volt ez? A későbbi években úgy foglal
állást a „Máriának való felajánlással kapcsolatban…, ami belenyúlt
a 9 éves gyerek életébe, és az évek során hatással volt rá”:
„Nem szeretném még fellebbenteni a fátylat erről az eseményről.
Ha Máriának való felajánlásnak nevezzük, akkor hozzá
kell fűznünk, hogy olyannak kellett lennie, aminek egészen sajátosan
formáló hatása volt. Jövendő történészek majd könnye-
29 Uo.
30 Uo.
39. kép
Festett kép Irma Ulmertől
99
dén megállapítják, hogy tulajdonképpen az egész Schönstattmozgalom
csírázásra készen megalapozódott benne.”31
Más szavakkal: a jövőbeni Schönstatt érdekében Isten Mária
által már e korai eseményekben is működött. Menningen atya
– aki Kentenich atyának hosszú éveken át munkatársa volt –
már az alapító életében arról beszélt, hogy „túlvilági erő robbant
be a 9 éves gyerek életébe”.32
A Máriának való felajánlás nyilvánvalóan egy isteni titok alapján
nyugszik. Ezt bizonyítja egy előadás a felajánlásról, amelyben
Kentenich atya párhuzamba állítja az árvaház kápolnájában
történteket az Istennek való személyes odaadással:
„A megbízhatatlanságom immár a legmegbízhatóbb kezekben
nyugszik, amire csak gondolni lehet, anyai kezekben, és ez által
isteni kezekben.”33
Ebben a megtapasztalásban az Istenanya és hatása elválaszthatatlanul
összekapcsolódik Istennel. Ehhez 1955-ben Kentenich
atya a következő magyarázatot fűzi:
„Kizárólag az Istenanyától akartam függeni, és ebben megmaradni,
amennyire csak lehetséges. Az Istenanya itt természetesen
állandóan szimbólumként, és az Üdvözítővel, valamint a
háromszemélyű egy Istennel kapcsolatban akar előttünk állni.”34
31 J. Kentenich, Antwort auf Gründer und Gründung, 1955, 101. o.
(ASM)
32 Alexander Menningen, Die Denk- und Seinsstruktur des Gründers
entfaltet in der Frühgeschichte der Familie, előadássorozat: 1968. IV.
17-20-ig, 51. o. (ASM)
33 J. Kentenich, 1950. III. 31-i előadás (ASM)
34 J. Kentenich, Antwort auf Gründer und Gründung, 1955, 102. o.
(ASM)
100
Mária (azonban) nem csupán szimbólum lesz, hanem garancia
is arra, hogy Isten jelen van az életében. Amit a felajánlás során,
mint gyermek közvetlenül megtapasztal, később visszatekintve
ugyanebben a kontextusban így írja le:
„Az Istenanya valóban metszéspont e világ és a túlvilág között,
a természetes és a természetfeletti között.”35
Az Isten valósága által való megragadottság és a rá való összpontosítás
nem engedte többé szabadon a fiút. Ezt világítja
meg az az eset is, amit egy árvaházbéli dominikánus nővér mesél
el. Az ő csoportjában volt Josef Kentenich. Olyan 10-12
éves lehetett. A nővér egyszer büntetésből a mosdóhelyiségbe
küldte, hogy ott rakjon rendet. Ezért amikor túlságosan nagy
volt a csönd, utánanézett, hogy mi történik. „A fiúcska egy
padon térdelt, és olyan bensőségesen imádkozott, akár egy
szent.” A nővér nagyon megrendült attól, amit látott: „A fiú
nem is vette észre, hogy valaki bejött, hanem tovább imádkozott,
teljesen máshol volt” – meséli a nővér. „Nem merte megzavarni”,
és meghatottan „elosont”. Ettől kezdve nem tudta
megbüntetni. És tömören hozzáfűzi: „Hiszen az Istenhez való
kötődés bizonyára a korai gyerekévekbe nyúlik vissza!”36
Az ima alatt „teljesen máshol volt” – hangzik annak az állapotnak
a leírása, amely kifejezésre juttatja az „Istenhez való
kötődést”, és az Isten közelségének megtapasztalását, olyan istenközelséget,
amelyet Mária által kapott ajándékba.
35 Uo., 109. o. (ASM)
36 Eutropia nővér, arenbergi dominikánus nővér, 1969. A beszélgetés
1945-ben zajlott le, M. Hroswitha Jochheim nővértől lényegében
ugyanez írásban, Texas. (ASM-DS)
101
A Máriának való felajánlás nem misztikus élmény volt, nem
látomás, hanem szubjektív átélése annak a valóságnak, hogy az
Isten „egyedülállóan személyesen szeretet”.37
A felajánlásban Josef az Istenanya által olyan természetfölötti
élményt élt át, amely alapélmény marad számára, ám amiről a
pappá szenteléséig semmi írásbeli bizonyíték nem maradt hátra.
Mégis kíséri őt. Ezért nem is meglepő, hogy mint egyetemista38
és mint ifjú pap,39 újra felkeresi az árvaházat és annak
kápolnáját, ahol a Mária-szobor áll. Egyrészt tudatában van
annak, hogy az árvaház is egyengette útját a papság felé. Másrészt
ez az a hely, ahol olyan esemény történt, amit soha nem
felejtett el, és amiből kiindulva papi tevékenységének gyümölcsözőségét
magyarázza. „Ami lett, ami általam lett..., a drága
Istenanyának köszönöm.”40
Élet az árvaházban
A mély, vallásos élmény, amit a Máriának való felajánlás jelentett,
ennek ellenére nem szüntette meg egyszerűen sem a
konkrét emberi fájdalmat, sem azt a fájdalmat, amit a gyermeknek
az elválás okozott. Henriette jól emlékszik, hogyan
állt Josef az árvaház társalgójában a szekrénynél, és „sírt keservesen”
a búcsúzáskor. Teret kellett engedni az emberi természetnek,
hogy képes legyen megbirkózni a fájdalommal.
37 J. Kentenich, 1966. III. 15-i előadás, 19. o. (ASM)
38 18 évesen lefényképezteti magát az árvaház közvetlen közelében. Vö. az
1904-es eredeti fénykép hátán levő címmel.
39 Röviddel a papszentelés után – saját bevallása szerint – még egyszer
felkeresi az árvaházat, hogy ott, mint mondja, hálaadásul egy szentmisét
mondjon. Vö. M. Hildemara Kob nővér beszámolója egy Kentenich
atyával folytatott beszélgetésről, 1939-ből (DS)
40 J. Kentenich, 1935. VIII. 11-i előadás (ASM)
102
A kontraszt élménye a szülőfalu, Gymnich, és az új, idegen
környezet között jelentős volt. Josefnek mind a nagyszülői ház,
mind a falusi élet tulajdonképpen nagy szabadságot biztosított.
Ehhez volt hozzászokva, és ennek korlátozása miatt az árvaházban
bezárva érezte magát. Egy társa, Hermann Müser41, aki
később újságíró lett, soha nem tudott felszabadultan beszélni
az árvaházban átélt dolgokról, annyira nyomasztották az emlékek.
Az ő elmondása szerint Josef „mindig szabadságra készült”,
és a „kényszert nem tudta elviselni”.42 Ezért aztán az
egyoldalúan a fegyelemre, sőt vakfegyelemre beállított nevelési
rendszerben egy szabadságszerető ember „nehezen nevelhetőnek”
tűnik, ahogyan egy dominikánus nővér jellemezte őt.43
Josef ösztönösen kereste az utakat, hogy bensőleg, lelkileg szabad
térhez jusson. Intellektuális adottságai segítették ebben:
nagy buzgalommal vetette bele magát az iskolába és a tanulmányokba.
Erről tanúskodik a jó bizonyítvány44, de az árvaház
későbbi priornőjének kijelentése is, mely szerint „nagyon
élénk eszű gyerek” volt, és ő igyekezett támogatni a fiút.45
H. Müser visszaemlékezése szerint Josef, bár kistermetű volt,
már gyerekként is „egyéniség”. Néhányunkat maga köré gyűjtötte,
akik arra készültünk, hogy szellemi foglalkozást válaszszunk.
46
41 Ebből az időből H. Müser egyike azon keveseknek, akik tanúi voltak
J. Kentenich árvaházi éveinek.
42 H. Müser közlése, felvette M. Josefine Hoischen nővér (ASM)
43 M. Hildemara Kob nővér írásbeli beszámolója egy 1939-es beszélgetésről
egy akkori dominikánus nővérrel, akinek csoportjába J. Kentenich
tartozott az árvaházban. (DS)
44 Vö.: E. Monnerjahn, Pater Joseph Kentenich, 34. o.
45 Eutropia nővér, arenbergi dominikánus nővér, egy 1970. III. 8-i levélben
(ASM-DS)
46 Vö. H. Müser levele J. Kentenichhez 1918. XII. 2-án (DS)
103
Egyszer, amikor a legidősebbek elhagyhatták az árvaházat, ők,
a fiatalabbak a kerítésnél álltak, és utánuk néztek: „Akkor valaki
közülünk azt mondta: »Vajon mi is leszünk egyszer olyan
nagyok, mint ők?« Erre Josef azt mondta: »Egyáltalán nem
azon múlik, a fő az, hogy itt fent mid van!«, és a homlokára
bökött.”47
H. Müser azt is elmesélte, hogy Josef az árvaházban sok verset
költött, és vett egy „rímkönyvet”, hogy jobban megtanulja
a verselést. Az első versek, amelyeket tőle olvasott, mind a
szenvedésről szóltak.48 Ez az ő módszere, hogy megbirkózzon a
szenvedéssel: a fájdalmát versbe önti, és nyilvánvalóan az imában
is vigaszt és erőt talál.
Az árvaház és saját gyermekkori helyzete már korán arra készteti,
hogy elgondolkozzon a nevelésről:
„Gyermekkoromtól fogva mindig figyeltem, hogy tulajdonképpen
mi a nevelés, hogyan folyik a nevelés, és milyen sokféleképpen…
nevelnek. És azt mondtam magamnak: Ennek az egésznek
másképpen kell lennie, ezt így és így kell csinálni. Ennek
így és így kell lennie.”49
Egy másik helyen egyszer így magyaráz:
„Az sose kellett volna, az a módszer, ahogy engem neveltek, és
azt mondtam magamban: Nem, így nem szabad nevelni.”50
47 H. Müser közlése, felvette M. Josefine Hoischen nővér. (ASM)
48 Vö.: H. Müser közlése, felvette M. Josefine Hoischen nővér. (ASM)
49 J. Kentenich, 1950. II. 27-i előadás. (ASM)
50 J. Kentenich, 1941. februári előadás (ASM), vö.: pedagógiai elképzelésének
fejlődésével: D. Schlickmann, A valódi szabadság eszménye, 201. o.
104
Az árvaházi időszak alatt tisztázódnak és rögződnek a jövőre
vonatkozó tervei, amelyeket célratörően követ.
Elsőáldozása napján51, 1897. április 25-én, fehér vasárnap, a
kertben újra kijelenti édesanyjának, hogy valóban pap szeretne
lenni.
Nehéz helyzet. Az anya így válaszol: „Fiam, akkor rengeteget
kell imádkoznunk.”52 Tanácstalan, mert akkoriban hajadon mivolta
miatt a fia nem lehetett minden további nélkül pap.
51 A bérmálás szentségét aztán ugyanebben az évben, 1897. IX. 24-én
kapja meg J. Kentenich
52 H. Esser közlése. Gesprächsnotizen von Schw. M. Josefine Hoischen.
(ASM)
40. kép
Josef Kentenich
elsőáldozásának napján,
1897-ben
105
41. kép
J. Kentenich az édesanyjával az árvaház kertjében
Vívódik, hogy mit tegyen. Savels atyához fordul azzal a kérdéssel,
hogy ne házasodjon-e mégis össze a gyerek édesapjával,
hogy így törvényesítse a fiút. Savels atya lebeszéli róla. Ha
csak ez az egyetlen ok, nem lenne helyes házasságot kötni.53
De az atya talál egy másik utat. Hallott egy egészen új közösségről,
amely missziós társaságként az első házát alapította
Németországban: a pallottinusokról, akik a nevüket olasz alapítójukról,
Pallotti Vincéről kapták. Misszionáriusokat képez-
53 H. Esser közlése. Gesprächsnotizen von Schw. Toni-Maria Oesterle
(ASM) és a Schönstatti Mária-nővérek egykori elöljárójának (M.
Emanuele Seyfried) bizalmas közlése. (DS)
106
tek Kamerunba, mert volt ott egy missziós házuk. A német
hatóságok csak missziós társaságként engedélyezték nekik a
letelepedést. Az atyák az árvaházakba is elmentek, hogy megnyerjenek
fiúkat a papi, ill. missziós hivatásnak.54 Náluk Josef
a családi körülményei ellenére is pap lehetett. A pallottinusok
nem messze Koblenztől, Ehrenbreitsteinben vezettek egy fiúinternátust.
54 A limburgi pallottinusok levéltárosának, Helmut Mertens atyának az elmondása
alapján.
107
III. Pallottinus kollégium Ehrenbreitsteinben (1899-1904)
42. kép
Ehrenbreitstein a palottinus kollégiummal a második világháború előtt
43. kép
Az ehrenbreitsteini kollégium a századfordulón
108
1899. szeptember 23-án, a hivatalos iskolakezdés után 5 nappal
érkezett Josef Kentenich Ehrenbreitsteinbe. Savels atya
személyesen kísérte el őt a pallottinus kollégiumba, amelyet
néhány évvel korábban, 1893. december 8-án nyitottak
meg.1 Egy évvel korábban vették meg a pallottinusok a hoszszan
elnyúló épületegyüttest egy magánembertől, Reinhardt
igazságügyi tanácsostól. Az épület a Főutcán található, az
ehrenbreitsteini erődítmény alatt.
44. kép
Az ehrenbreitsteini kollégium a századfordulón.
Az udvar felöli épületszárnyak, oldalnézetben: a kápolna
Az internátus épülete akkor még nem volt túl nagy, de mintegy
60 diák lakott benne. Csak a szomszédos telek 1896. évi
megvásárlása tette lehetővé azt, hogy legalább néhány tornaeszközt
felállíthassanak.2
1 Vö. Hermann Skolaster, PSM in Limburg a. d. Lahn, Limburg, 1935,
69. o.
2 Vö. H. Skolaster, PSM in Limburg a. d. Lahn, Limburg, 1935, 71. o.
109
Savels atya bemutatkozott a fiúval együtt, elintézte a formaságokat,
kifizette az éves ellátásra a 200 aranymárkát.3 A
„Kérdőívet a jelentkező növendékről” idegen kéz4 töltötte ki
szeptember 22-én Oberhausenben, és Josef írta alá.5 Amikor
kérték, hogy írja le az önéletrajzát, ezt vonakodott megtenni,
mondván, hogy ezt nem követelhetik tőle, akkor inkább szerzetes
testvér lesz, és beteget ápol.6 Nyilvánvaló, hogy családi
keresztjére akart fátylat borítani. Az a határozottság, ahogy Josef
ezért kiállt, meglepő volt, de elfogadták. Jelentkezési iratai
közül tényleg a mai napig hiányzik az önéletrajz.7
Az oberhauseni árvaházhoz képest az ehrenbreitsteini kollégium
valódi fejlődés volt Josef számára, képzése és személyisége
szempontjából is. Az osztálylétszám lényegesen alacsonyabb és
átláthatóbb volt, a tanulók nagyobb figyelmet kaptak a nevelőjüktől,
és a gimnáziumi tananyag magasabb képzési szintet
követelt. Josef olyan fiúközösségre talált, akik ugyanazt a célt
akarták elérni, mint ő.
Egy leendő pallottinus atya képzési ideje általában 12 évig tartott.
Először az úgynevezett humán tárgyak oktatása folyt, ami
szorosan illeszkedett a városi gimnáziumok tanmenetéhez.8 Ennek
a szakasznak a lezárása után következett a kétéves noviciá-
3 Vö. a pallottinusok jelentkezési lapja (APL)
4 Savels atya kézírására sem hasonlít.
5 APL
6 Gertrud Platten közlése (J. Kentenich másodfokú unokatestvére).
(ASM) A jelentkezési lapon a „szülők neve és foglalkozása” alatt ez áll:
„Catharina Kentenich, szakácsnő egy úri háznál”.
7 H. Eickman atya levele (SAC, levéltáros) 1969. XI. 13-án M. Josefine
Hoischen nővérhez. (ASM)
8 Vö. H. Skolaster, PSM in Limburg, 200. o.
110
tus. A noviciátus második évében kezdődtek a 6 éves teológiai
és filozófiai tanulmányok.9
Az internátus
Ehrenbreitsteinben csodálatos parkok voltak, amelyek felvezettek
a várhegyre, ahogyan Alfons Weber atya, aki mint tanuló
1909-ben jött Ehrenbreitsteinbe, leírja.10 Emlékirataiban így
rögzíti: „Mi, tanulók, hét közben csak a nagy teraszt használhattuk.
De vasárnap és ünnepnap kimehettünk a tulajdonképpeni
parkba, ahonnan pompás kilátás nyílt Ehrenbreitsteinre
és Koblenzre.11”
Az internátus tulajdonképpen nem volt tipikus iskolaépület.
„Előkelő volt a Reinhardt-ház, lentről a kaputól kezdve, a
szép, sötéten tartott lépcsőkön felfele, egészen a tetejéig, ahol
az atyák szobái voltak. A Reinhardt-házhoz csatlakozott két
ugyanolyan magas egykori bérház. Ebben voltak a hálótermek,
néhány atya és testvér szobája. Azután következett a számunkra,
tanulók a számára romantikus, de a házirend megtartása
szempontjából a legnehezebb épület: a malom... Ez az öreg
malom azonban nekünk maga a gyerekparadicsom volt, ahol
élhettük a saját életünket, még ha ebben benne volt is a tévedések
és veszélyek lehetősége, mint magában az eredeti paradicsomban,
de ugyanakkor lehetőséget biztosított az egészséges,
fiatalos önállósodásra.”12
9 Vö. E. Monnerjahn, Pater Joseph Kentenich, 40., 45. o.
10 Vö. Don Alfonso Weber, Ein Lebensbild v. Pater Willy Schützeichel,
Schönstatt, 1969, 27. o. (APL)
11 Don Alfonso Weber, Lebensbild, 27. o. (APL)
12 Don Alfonso Weber, Lebensbild, 26. o. (APL)
111
1901-ben a három alsó osztályt „kihelyezték” a schönstatti
(Vallendar) „Öreg Házba”, amit akkor vásároltak meg. Ötven
diák Ehrenbreitsteinben maradt, közöttük Josef is. Iskolatársa,
Karl Schneider – aki a jelentkezéskor egy osztályba került vele
–, viszont Schönstattba került. Szívesen barátkozott volna Joseffel,
de elég hamar szétváltak útjaik, mert Josef a felvétele
után hamarosan egy osztállyal feljebb lépett.13
A felső négy évfolyam tanulásra a nagy termet használta, ami
pihenő- és díszteremként is szolgált. A. Weber még idős korában
is lelkesen mesél róla. „Mindenkinek volt egy saját pulpitusa.
A tanulási idő alatt az első órában ültünk, délutánonként
17-18 óráig, a második órában álltunk. A pulpitusok magassá-
13 Ehhez a fejezethez vö.: Karl Schneider, Meine Eindrücke und
Erinnerungen in Schönstatt: 1. Tanulóként 1901-1902, 2. Atyaként
1917-1920, leírva: 1948. (APL) Olvasható archív nyomtatvány: Heinrich
Hug, Vergangenheit einholen. Zum 18. Oktober 1914, Beiträge zur
Geschichte Schönstatts, I. kötet, 104. o.
45. kép
J. Kentenich és P. Mayer a kollégiumban, Ehrenbreitstein, 1902
112
gát prímán lehetett állítani, és bőven volt hely a könyvek és
füzetek elhelyezésére. A szellőzés is biztosítva volt. A terem
mindkét oldalán egész sor nagy ablak volt. Ez volt a legszebb
tanulószoba, amit a pallottinusoknál megismertem… Elöl volt
egy beépített színpad.
Pihenésképpen a tanulóteremből közvetlenül kimehettünk a
szabadba, egy belső udvarba, ami játszótér és sportpálya volt.
Mellette az erődítményhez csatlakozott a tornaterem. A nagy
tanulóterem fölött volt a kápolna. A karzat még abból az időből
származott, amikor a ház még a Reinhardt családé volt.”14
A lerövidített iskolaidő miatt a tanulási feltételek meglehetősen
kemények voltak. A ház krónikája megemlíti, hogy 1899-
től lehetőség nyílt „az egész német gimnáziumi tananyag elsajátítására”.
15 Ez kilenc év anyagát jelenti, amit itt hat év alatt
kellett megtanulni.
Josefnek az első tanévében (Sexta) hetente nyolc latinórája,
négy németórája, három aritmetika órája, három földrajzórája,
két hittanórája, egy természetismeret órája, (télen zoológia,
nyáron botanika), egy tornaórája, két énekórája, egy szépírás
órája, egy történelemórája volt.16 Fél év múlva, egy vizsga
után eggyel magasabb évfolyamba (Quinta) helyezték át, ahol
pótolnia kellett két-két órát földrajzból és történelemből.17
Quartától kezdve tovább emelkedett a heti penzum: matematikából
négy órára, tornából kettőre, bejött három francia, egy
görög írás óra, így a heti óraszám harmincnégyre emelkedett.
Tertiától kezdve ehhez még hozzájött négy görögóra, de a fran-
14 Don Alfonso Weber, Lebensbild, 25. o. (APL)
15 Vö. Ehrenbreitstein kézzel írt krónikája, 1899. IX. 23. (APL)
16 A sorrend a kézírásos jegyzéket követi. (APL)
17 Vö. Tantárgyak jegyzéke az I. és II. évfolyam számára, 1906. (APL)
113
ciaórák száma lecsökkent kettőre. A teljesítményt gyakran ellenőrizték.
Latinból hetente írtak dolgozatot. Matematikából,
németből, görögből, franciából havonta, a többi tárgyból csak
trimeszterenként.18
A tanári kart a rektor és további három atya alkotta, valamint
egy-két tanár a városból. A pallottinusok kameruni missziójába
állandóan újabb papokat kellett küldeni, ezért gyakori volt a
tanárváltás, ill. a tanárhiány. Néhány misszionárius (akik a trópusokról
tértek vissza, és akiket egészségügyi okokból helyeztek
az iskolai szolgálatba) hamarosan meg is halt trópusi betegsége
következtében.19 Így Josef öt iskolai éve alatt négy rektor
váltotta egymást.20 A képzés színvonala összességében nyilvánvalóan
nagyon jó volt. Egy sor egykori ehrenbreitsteini diák tanult
nagy sikerrel később állami egyetemeken.21 J. Kentenich
trimeszterenként kiállított bizonyítványaiban kezdettől fogva
jó és kitűnő érdemjegyeket találunk.22 Úgy tűnik, a magas követelmények
nem jelentettek számára nehézséget. Szigorú napirend
által próbálták segíteni a napi penzum teljesítését:
5.40: felkelés
6.00: reggeli ima és szentmise
6.30: beágyazás
6.45: reggeli
18 Vö. Tantárgyak jegyzéke (APL)
19 Így pl. 1901-ben a rektor, Ludwig Otto atya, aki még nem töltötte be
30. életévét, és a 27 éves tanár, Wagner atya. Vö. Ehrenbreitstein krónikája.
(APL) A pallottinus közösség a hiányzó oltóanyag és a klíma miatt
1890-1910-ig negyven fiatal atyát veszített el a misszióban. Vö. H.
Skolaster, PSM in Limburg, 37. o.
20 Friedrich Banken atya, 1900-tól Ludwig Otto atya, 1901-től Johann
Mayer atya, 1903 végétől Peter Resch atya. Vö. Chronik von
Ehrenbreitstein. (APL)
21 APL
22 Vö. E. Monnerjahn, Pater Joseph Kentenich, 35. o.
114
7.00: stúdium (tanulás)
8.00: tanítás
10.00: tízórai szünet, amelyben szabadon lehetett beszélgetni
10.30: stúdium
11.00: tanítás
12.00: szabadidő – szilencium
12.30: napközi imádság, utána ebéd, szabadidő
14.00: tanítás
16.00: kávészünet, szabadidő szilenciummal
17.00: stúdium
18.30: vacsora, szabadidő szilenciummal
19.00: rózsafüzér
20.45: esti ima, utána lefekvés
„Ima, munka, tanulás – ez volt a jelszó –, mindig és mindenkor”
– olvasható a ház 1898. évi krónikájában.23 A. Weber említést
tesz néhány változatosságról: „a pompás sétákról”24, a
krónikás pedig a „baráti körben eltöltött kedélyes órákról”, a
kis zenekarról, a téli lelkigyakorlatról, a karácsonyi ajándékba
kapott biliárdasztalról, a fizikai kísérleti eszközök beszerzéséről
(ami nagy vívmánynak számított), a mulatságos Mikulásestekről,
színházi előadásokról, a rektor atya névnapi ünnepségéről,
a Maria Laach-i kirándulásokról, a gyümölcsszüret
várva várt változatosságáról, a közös háztakarítási akciókról, és
a császár születésnapjára igazi »hazafias szellemben« rendezett
ünnepségre való limburgi utazásról.”25
23 Vö. Chronik Ehrenbreitstein (APL)
24 „Ehrenbreitstein pompás sétautakat kínált: Arenbergbe, Arzheimbe, az
Astersteinre, a Rajna mentén, át a Mühlentalon.” Don Alfonso Weber,
Ein Lebensbild, 28. o. (APL)
25 Vö. Chronik Ehrenbreitstein (APL)
115
Ehrenbreitsteinben Josef nem csak intellektuális adottságait
tudta kibontakoztatni és továbbképezni, hanem zenei hajlamát
is kipróbálhatta. Minden lehetséges alkalomra verseket
írt, színdarabokat szerzett, mint például a „Konradin, az utolsó
Hohenstaufer”26 című dráma. Zenei tehetségét látva a rektor
ösztönözni próbálta, hogy tanuljon zongorázni, de ezt ő visszautasította:
ha a többieknek nincs rá lehetőségük, akkor ő sem
akar.27
A tanárok pedagógiai adottságai igen különbözőek voltak. Az
egykori osztálytárs, Karl Schneider a matematika tanárukra
emlékezik, aki egyben a prefektusuk is volt: „B. atyától inkább
féltünk, mint szerettük. Sokan teljesen elvesztették az önbizalmukat
matematika órán, amikor ki kellett menniük a táblához.”
28 „A prefektus atya felügyelt bennünket a pihenéskor,
a hálószobában és a sétáláskor, és rendszeresen utasításokat
osztogatott.”29 Ezek az utasítások leginkább a tanítványok viselkedésére
vonatkozó szabályok voltak. A nevelési módszert a
Németországban akkor még nagyon friss pallottinus közösség a
jezsuitáktól vette át, a lelkigyakorlatokat a fiúknak egy kapucinus
atya tartotta.30 K. Schneider atya az emlékirataiban meg-
26 Vö. Karl Hoffman, „Erinnerungen an die Studienzeit P. Kentenichs und
die damaligen pallottinischen Verhältnisse”, írásban rögzítve 1956. IV.
29-én. (APL)
27 J. Kentenich saját elmondása alapján, in: Antwort auf Gründer und
Gründung, 1955, 106. o. (ASM) Mint második tanulót, aki kivételesen
folytathatta zongora tanulmányait, megemlíti ebben a szövegben Max
Größert.
28 K Schneider, Meine Eindrücke und Erinnerungen, 1948. (APL)
29 K Schneider, Meine Eindrücke und Erinnerungen, 1948. (APL) A prefektusok
felfogása a nevelésről általában hasonló volt. Vö. Erziehungswesen
der Steyler Missionare: Nikolaus Blum, Anweisungen für die
Erziehung in den Juvenaten der Gesellschaft des Göttlichen Wortes,
Missiondruckerei Steyl 1914, 6. o.
30 Vö. Ehrenbreitsteini krónika és Karl Hoffmann atya, Erinnerungen,
1956. (APL)
116
említi kisgimnazista éveinek szegényes viszonyait.31 A nevelést
összességében a „maihoz” viszonyítva „nagyon szigorúnak” nevezi,
ám hangsúlyozza, hogy mint tanulók, otthonosan és jól
érezték magukat. A későbbi misszionáriusi hivatásra való tekintettel
a missziós iskolák többségében a nevelést még bőven
a huszadik században is szigorú követelmények jellemezték.32
Az, hogy a fiúk elégedetlenek vagy általában boldogtalanok
lettek volna, nem derül ki az ehrenbreitsteini krónikák szövegéből.
J. Kentenich mindenesetre élvezte a humán tanulmányokat,
de – mint minden diák – örült a szünidőknek is.
Vakációk Gymnichben és Kölnben
Josef édesanyjával együtt Gymnichben, rokonoknál töltötte a
szünidőket, vagy néha azoknál az úri házaknál, ahol édesanyja
dolgozott. Ezeket a látogatásokat természetesen boldog várakozás
előzte meg. A jegyzetfüzetében 1903-ban a kölni vonatcsatlakozások
kiírása mellett játékosan két szó ismétlődik
egymás után: „szombat, vasárnap, szombat, vasárnap”, afeletti
örömét kifejezendő, hogy a közelgő hétvégén édesanyját
meglátogathatja. Másutt szép nagy betűkkel írja le anyja nevét
(„Catharina”) a jegyzetfüzetébe. Itt jegyzi fel azt is, mit nem
akar otthon felejteni: „kés, téli házicipő, jegyzetfüzet, írókönyvek,
fogkefe+por”. Megtalálhatók a könyvecskében még matematika
gyakorló feladatok és rokonok címei. Hogy mennyire
intenzíven foglalkozott a tanulnivalókkal még az iskolán kívül
31 Vö. K. Schneider, Meine Eindrücke und Erinnerungen, 1948. (APL)
32 Vö. N. Blum, Anweisungen für die Erziehung in den Juvenaten, 1914,
3. o., 8. o. (ASM)
117
is, mutatja a vakációra szánt napirend, amit 1902-1904 között
készített Kölnben:
6.45 felkelés
7.00-8.00 szentmise
8.15 kávé
8.30-9.30 frc. (francia)
9.30 reggeli
10.00-11.30 ol. (olasz)
11.30 ebéd
14.00 alvás
14.00-15.00 tör. (történelem)
15.00-16.00 görög
16.00-16.30 kávé
16.30-19.30 séta
19.30 vacsora
21.30 alvás”33
Olvasási szenvedélyét tükrözi egy könyvlista: nem kevesebb,
mint 75 különböző típusú mű címét sorolja fel a jegyzetfüzetében.
34
33 NB (ASM-DS)
34 Vö. J. Kentenich, NB 1902-1905. (ASM-DS)
46. kép
Peter Hesseler
tanúságtételének idejében
118
Ám Josef fiatalkorában nemcsak szorgalmas és vallásos volt,
hanem kapható volt bolondságokra és tréfákra is.
Peter Hesseler, akivel még gimnazista korában is gyakran
együtt töltötte a szünidőt, később mesélt még egyet s mást
közös csínyjeikről: egyszer a templomszolga fiával felmásztak a
templom hagymatornyába.
Az esperes észrevette, és bezárta mögöttük a torony ajtaját.
Lejövetelkor fülön akarta csípni őket, ezért az ajtó elé ült és
várakozott. Amikor azonban a három fiú észrevette, hogy valaki
bezárta az ajtót, és „veszély fenyeget”, visszamásztak a
templomhajó fölött a kórusig, ott egy nyíláson keresztül leereszkedtek
a szentély fölött az oltárépítményen, és a templom
ajtaján keresztül eltűntek.
47. kép
A Szt. Kunibert templom
tornya
119
48. kép
A gymnichi kastély
Egy másik alkalommal a várárok jégtábláin játszottak, és mindketten
beleestek a vízbe. Csuromvizesen elrohantak a nagynénihez,
hogy szárítsa meg őket – őket magukat, és külön a
ruhájukat – a kandallónál. Gyakran pecáztak a várárokban, ami
tulajdonképpen tilos volt, és együtt almát csentek, nem mintha
nem lett volna sajátjuk, hanem mert a lopott alma „jobban
ízlett”.35
Együtt nagy kirándulásokat is tettek Weiden bei Kölnbe, ahol
Josefnek egy nagynénje élt, sőt egyszer egészen Bonnig elmentek.
Josef szívesen túrázott, ahogyan Henriette unokanővére
meséli, és naptárokat árusított (valószínűleg a pallottinusok
missziós naptárát). Így találkozott egyszer egy zsidóval is. Az
eleinte elutasítóan viselkedett, de a beszélgetés folyamán ba-
35 Vö. Peter Hesseler, Gesprächsnotizen von Schw. M. Josefine Hoischen.
(ASM)
120
rátságosabb lett, sőt egy naptárt is vásárolt Joseftől, és végül
meghívta a fiút egy sütire.
A gymnichi vakációra néha eljött Peter Hesseler unokatetvére,
Thekla Sauren36 is Kölnből, és a nagybátyjánál, Hubert
Blatzheimnél, meg a nagynénjénél, Sibillánál lakott. Noha
Thekla mintegy nyolc évvel fiatalabb volt Josefnél, szívesen
kalandozott időnként a fiúkkal, mint például amikor a kert végében
levő patakot fogadásból átugrották, és a kislány matrózruhájában
mindenki mulatságára beleesett a vízbe.37
„Josef komoly volt, ugyanakkor vidám is – vélekedik Thekla.
– Egyszer térdzoknit vettem fel, emiatt egy kicsit feszélyezve
éreztem magam, ezért leültem a fűbe. Ő rögtön átlátott rajtam,
és nevetett, hogy nem akarok felállni.”38
Peter Hesseler húga39 még jól emlékszik, hogy Josef egyszer a
szünidőben Neunkirchen bei Rheinbachban volt. „Látom magam
előtt, ahogy a kertben sétál, és a breviáriumot imádkozza.
Gymnichben sosem találkoztam vele, de Kölnben a szüleimnél
igen… Egyszer édesanyám kívánságára a Népkertbe mentem
vele, és csónakáztunk. Komoly volt. Anyukám azt mesélte
nekünk, hogy Afrikába akar menni.”40
A rokonai nagyra értékelték Josefet, és látogatása nagy esemény
volt. Maria Geibel elmeséli, amikor egy évfolyamtársával
36 J. Kentenich nagymamája bátyjának volt egy unokája, Thekla Sauren,
Peter Hesseler unokatestvére, Családfa IV.
37 Vö. Thekla Sauren, Gesprächsnotizen von Schw. M. Hoischen. (ASM)
38 Thekla Sauren, Gesprächsnotizen von Schw. M. Hoischen. (ASM)
39 Mechthild Hellendahl, szül. Hesseler, később tanítónő, Családfa IV.
tábla.
40 Mechthild Hellendahl. Gesprächsnotizen von Schw. M. Hoischen.
(ASM)
121
látogatta meg őket: „Akkor már (tehát 1902 után) Spillében
laktunk. Anya azonnal elküldött egy üveg sörért.”41 Ekkoriban
az egyik rokonnál ünnepség volt. „A fiúk az ifjak egyletében
voltak. Meghívták a prézensüket, és őt (J. Kentenichet) ünnepelték,
mert éppen látogatóban volt.”42 Otthon aztán Josef
lelkesen mesélt róla. Amikor sajnálkozott, hogy nem könnyű
szegénynek lenni, ő is szívesen inna olykor egy üveg sört, az
édesanyja ezt mondta neki: „Igen, Josef, választhatsz, vagy az
egyik, vagy a másik. A tanulmányaid sokba kerülnek, a szivarral
és sörrel vissza kell fognod magad.” Erre elhatározta, hogy
soha többet nem fog dohányozni és inni, és Henriette-nek azt
mondta: „Könnyebb teljesen lemondani, mint csak egy kicsit.”
A későbbiekben, amikor idősebb lett, egyre inkább visszafogta
magát a rokonlátogatásokat és a szórakozást illetően is. „Sokan
úgy gondolták, hogy büszke. Örültek volna, ha meglátogatja
őket. De nem tette!”43 – tudósít Henriette erről az időszakról.
A szünidőkről J. Kentenich az erőd alatti Reinhardt-házba tért
vissza.
Benső fejlődés
A kevés írásos bizonyíték szerint Josef mindenért hálás volt,
amit az atyák a fiúkért tettek.44 Úgy tűnik, hogy Peter Mayer
atyával, aki vele együtt érkezett Ehrenbreitsteinbe 1899.
szeptember 23-án, korán kapcsolatba került. Mayer atya tanári
tevékenysége kezdetén prefektus volt, és ezzel ő volt a
41 M. Geibel, B.-M. Erhard atya magnófelvétele, 1977. (ASP, DS)
42 Ezt és a következő fejezetet vö. H. Esser, Gesprächsnotizen von Schw.
M. Josefine Hoischen. (ASM)
43 H. Esser, Gesprächsnotizen von Schw. M. Josefine Hoischen. (ASM)
44 J. Kentenich, Költemény Johann Mayer atyának, ajánlással, 1899. karácsony,
lásd alább.
122
felelős a fiúk külső fegyelmezéséért, később rektor-helyettes,
majd 1901-1903-ig az intézmény rektora lett.45 Josef 1899 karácsonyán
egy verset ajánlott tanárának „A bölcsek ajándéka”
címmel, amelynek kissé még ügyetlen sorait a következő szavakkal
kíséri:
„Ily módon fejezem ki köszönetemet mindazért a jóért, amit rövid
ittlétem alatt Öntől kaptam, különösen azért, hogy vigaszt
nyújtott nehéz körülményeim között. Isten fizesse meg! Naponta
fogok Önért imádkozni, hogy megkapja a szükséges erőt ahhoz,
hogy minket a helyes irányba tereljen és a jó útján megtartson,
és hogy hivatásbeli nehéz feladatai könnyebbé váljanak. Még
egyszer mindent megköszönve maradok hálás tanítványa és növendéke:
Jos. Kentenich.”46
Nyilvánvalóan Mayer atya, aki általában közkedvelt volt a diákok
között47, gyorsan elnyerte Josef bizalmát, és személyes
ügyeiben is segített neki. A tanár jó intuitív érzékű, tehetséges
pedagógus volt.48 „Mayer atya értett hozzá, hogy mindenkinek
mindene legyen”49 – olvasható az ehrenbreitsteini Krónikában.
Mayer atya névnapi ünnepségének bevezetőjében Josef
az „atyai szeretetet” dicséri, amellyel a tanár a növendékeit
elfogadja.50 Elképzelhető, hogy ennek a fiatal atyának a nevelői
kvalitása mint bizonyos jellembeli példakép szolgált Josef
számára. 1904-ben Josef mint jövendő novícius, a gymnichi
45 Vö. Ehrenbreitstein krónikája, 40. o., nekrológ Mayer atyáról, 1949. augusztus
4. (APL)
46 J. Kentenich, Gedicht an Pater Mayer, 1899. karácsony. (ASM)
47 Vö. K. Hoffmann, Erinnerungen,1956, Ehrenbreitstein krónikája (APL)
48 Nekrológjában írják 1949. VIII. 4-én: „Amikor az elöljárója észrevette a
fiatal atya nagy pedagógiai tehetségét, elküldte további tanulmányokra a
freiburgi egyetemre, ahol nagy sikerrel tanult 1904-1906 között” (APL)
49 Ehrenbreitstein krónikája (APL)
50 ASM
123
vakációból azt írja, hogy ha édesanyja nem figyelmezteti rá
még időben, elfelejtett volna írni neki. Visszatekintve az
ehrenbreitsteini évekre, így folytatja:
„Szívesen gondolok vissza az eltelt évekre. Fájdalmas érzés kerít
hatalmába, ha elképzelem, hogy most véget értek vagy véget
kellett, hogy érjenek a humán tanulmányok. Milyen szép
időszak volt ez! Vajon visszatér-e még valaha? Lehet, hogy a
felsőbb tanulmányok ugyanígy tetszenek majd. Legalábbis nagyon
szeretném.”51
Megemlíti, hogy személyes álma az is, hogy egyetemen tanulhasson.
52 A különböző ünnepekre írt köszöntők mellett Josef
14 évesen egy másik költeményét is a tanárának ajánlotta.
51 J. Kentenich, levél Mayer atyához, 1904. VIII. 11-én.
52 Uo.
49. kép
J. Kentenich a „Studienkolleg”-ben 1903-ban;
balról az 5. Mayer atya
124
„A szeretet hatalma”53 bepillantást enged lelkébe. A versírás
időpontjában, 1900 húsvétján, Josef éppen látogatóban volt az
édesanyjánál a kölni Guilleaume-házban, és egy vizsgára készült
a szünetben.54
A szeretet hatalma
Te szent, dicső, magasztos kötelék!
Ami boldoggá teszi ezt a földtekét!
Mi által könnyebbé válik a nehéz,
Ó, jöjj! Látogasd meg mindenki szívét!
Te szent, dicső, magasztos kötelék,
Áthidalod mindenki szívét!
Számodra nincs lehetetlen,
Hatalmas lesz a tehetetlen.
Vak vagy magaddal szemben,
Mások fürdenek szeretetedben,
Gyümölcsében a lemondásnak,
Áldozatos kitartásnak.
Az esti szellő lengedez,
Királynőnk, a nap lemegy,
A Mindenható így rendelte,
Töltse el szívünk a béke!
A nap a tengerbe merül!
Minket már sötétség vesz körül,
A fürge nyájak elnémulnak,
Hála Néked, gondoskodónak.
53 J. Kentenich, költemény Mayer atyának ajánlva, 1900. húsvét (ASM)
54 Valószínűleg ez az a vizsga, ami után egy osztályt átugrott.
125
Béke honol erre s arra,
Egy angyal száll házról házra,
Vigaszt hoz a szomorúnak,
Könnyét törli a sírónak.
Éjfélt üt a toronyóra,
Térjetek hát nyugovóra.
A Rajna mentén száll a hangja,
Fejét hajtja, aki hallja.
Az Úr s a szentek védelmében,
Édes álomba merülten
Halvány fények távolában
Alszanak Köln városában,
Színe-fénye Rajna partján
Messze leng ez öreg órán,
Folyó tükre csillog-villog,
Mormolja az igazságot.
És nézd! Ott az egyik házban
Szorgosan tanul egy fiúcska magában,
kezébe támasztva fejét
elalvás ellen küzdvén.
Álmodozva olykor messze néz,
És mormol maga elé: „Ó vezess
Istenem, Uram, végzetem!
Sorsomat kezedbe teszem,
És anyám kezébe is.
De nem! Ó nem! Ez nem lehet!
126
Tied vagyok ugyan Uram,
De lágyulj meg akaratodban!
E lépéstől kímélj meg,
Könyörgésem hallgasd meg!
Hassál anyám szándékára,
Ne legyek én bánatára,
Kívánságát, hogy pap legyek,
Teljesítnem nem lehet.
Erőszaknak nem engedek!
Utat, utat a könnyeknek!”
Istenem, kímélj meg ettől!
Válts meg inkább életemtől,
Ha hívásodat nem követem,
Mert szívemben úgy érezem,
Hogy nem erre rendeltettem.
Hallom, Uram, ahogy hívsz,
s követlek (bár oly nehéz):
szeretlek Téged, s növelem dicsőséged.
Mostantól hát arra törekszem,
Hogy anyám szándékát gyengítsem.
Engedd, Uram, hogy így tegyek,
S áldva Téged, dicsérjelek.
Ó, tenger! Ifjúságom álma!
Minden terv csupán e tenger habja?
Hátadon „akarok” billegni.
Apámat a betegségtől megmenteni.
127
De elég! Vár a kötelesség.
A vizsga holnap?! Biz’ nehéz!
Vége hát a szárnyalásnak,
S neki lát a tanulásnak.
J. Kentenich
Folyt. köv.
A szeretetet teszi az ifjú szerző a költemény tulajdonképpeni
témájává, annak a »szeretetnek hatalmát«, ami önzetlen. A
boldogságról elmélkedik, de a szenvedés nehézségeiről is, a
„szomorúságról”, „a könnyekről…, melyek kibuggyannak”. A
10. versszaktól láthatóan kiesik a versritmusból, amikor hevesebben
ecseteli saját problémáit.
Fél évvel azután, hogy Josef már az ehrenbreitsteini kollégiumban
van, újabb probléma merül föl jövendő hivatásával kapcsolatban.
Josef pap szeretne lenni, de számára eddig csak a
missziós társaságba való felvétellel nyílt meg a papsághoz vezető
út. Ez azt jelenti az anyának és fiának, hogy később örökre
Afrikába kell mennie misszionáriusnak. A költemény tükrözi
az elhivatottság érzését, de az anya habozását is, és a vele
folytatott küzdelmet. Vele, akinek „nem akar bánatára lenni”.
Josef nem érzi sajátjának sem a missziós hivatást, sem egy
másik, neki ajánlott hivatást: „Válts meg inkább életemtől, ha
hívásodat nem követem, mert szívemben úgy érezem, hogy nem
erre rendeltettem.” Az utalás a beteg apa megmentésére azzal a
reménnyel lehet összefüggésben, hogy az apja mégis törvényes
gyermekévé fogadja.55
55 Ezt a reménykedést azonban feladja J. Kentenich 1902-től. Az önéletrajzi
„Heimatlos” című versében már észrevehető az apa elutasítása,
hogy törvényesítse a fiát. Vö. J. Kentenich, 1902. IX. 15-i költemény.
(ASM-DS)
128
„A szeretet hatalma” c. költeményben olyan önéletrajzi elemek
találhatók, amelyek azt bizonyítják, mennyire megszenvedte
családi állapota rendezetlenségét, de mennyire feltétel
nélkül akarja követni az Isten hívását. A személyes küzdelemben
Mayer atyától kap biztatást.56 Kettős terhet cipel: apa nélkül
kell felnőnie, és születése szégyenfoltját – ami éppenséggel
a hivatása útjában álló akadály – elfogadnia.
Apátlanság és atyai küldetés
J. Kentenichnek apa nélkül kellett felnőnie. Egyrészt a gyermekség
megélésének betöltetlen vágya, másrészt saját édesapjának
az elutasítása, amennyiben az nem ismeri őt el gyermekének,
szenvedést okoz neki. Fájdalmát egy költeményben
fejezi ki, amit 16 éves korában egy ehrenbreitsteini hétvégén
vet papírra.
Otthontalanul
Elhagyva és magányosan
vándorolok a világban
Apámtól eltaszítottan
otthoni sátor nélkül.
Az anyai szeretettől
vas kezek elragadtak,
a hideg tömegben
állok idegenül.
Körös-körül békét látok.
Lelkes szó
56 Az 1899. karácsonyi, Mayer atyának szóló ajánlásban Josef köszönetet
mond „azért a vigaszért, amit a viszonyaim közt nekem adott”.
129
Dicséri a szülőt.
Én sírok és elmegyek.
A szívemet hidegség rágja,
Mert senki sem szeret.
Várom, hogy valaki ad-e
Nekem szeretetet. 1902. IX. 15.57
Josef nagyon vágyik a szülői védettségre, amit nagyon korán
elvesztett. A többiek a szünetről visszatérve lelkesen mesélnek
a szüleikről, neki pedig ez a családi boldogság sohasem
adatott meg. A sorokból kicseng az emberi vágy, amely egész
ifjúsága alatt betöltetlen marad. Úgy érzi, hogy „vas”, vagyis
idegen „kezek” az anyai szeretetet is „elragadták”. Édesanyja
még évekkel később is hangot ad egyik levelében afölötti
fájdalmának, hogy nem tudott igazi otthont biztosítani számára:
„Milyen boldog lennék – írja –, ha együtt lehetnénk (ő
és Henriette), de ez még nem lehetséges... Szeretnék anyai
módon gondoskodni róla (Henriette-ről). Hiszen mi hárman
összetartozunk. Ha csak rajtam állna, akkor mindhármunknak
lenne otthona.”58
J. Kentenich kisgyermekkorában megtapasztalta az otthont
és a szeretetet, és tudja, mi az, ami most hiányzik neki. Nem
fojtja el szenvedését és vágyait, hanem kifejezi, kiírja magából.
Egész életében hangsúlyozza, hogy ez a szeretet utáni vágy az
emberben valami nagy és értékes dolog, mert különleges módon
Istenhez tud vezetni, és éppen az emberi szeretet az az út,
57 J. Kentenich, GED 1902. IX. 15. (ASM-DS)
58 BM, 1917. I. 19. (ASM)
130
amelyen mélyebben és teljesebben megtaláljuk Isten szeretetét.
59
A későbbi években majd sok ember fordul hozzá, és azt fogja
tanácsolni nekik, hogy a személyes és családi szenvedéseiket,
legyenek azok bármifajták is, ne fojtsák el. Arra buzdítja őket,
hogy a lelki szenvedést beszéljék ki, ill. írják ki, és így a helyes
módon „szenvedjék ki” magukból.60 A szenvedés ilyesfajta
feldolgozásának és az élethez való ilyen hozzáállásnak az első
jeleit megfigyelhetjük saját korábbi életében, és ez tükröződik
vissza egyik további ifjúkori versében, amelyet néhány hónappal
később egy búskomor órában írt.
Gyermekszemek
Gyermek, teljes búskomorságba esve,
Én tehozzád menekültem, hogy
Szíved virágai, szemeid
Engem életre keltsenek.
Gyermekszemek, örömmel telve
Fogom ez isteni szikrát fel.
Gyermekszemek! Égi hangzás!
A legmélyebb mélység óceánja!
A tiszta szépség csodaműve!
59 Vö. Herbert King, „Liebe”, lásd: Schönstatt-Lexikon. Fakten-Ideen-
Leben. Szerk.: Herbert King, Lothar Penners, Gertrud Pollak, Herta
Schlosser, Joachim Schmiedl, Peter Wolf (= Internationales Josef-
Kentenich-Institut für Forschung und Lehre e. V.), Vallendar-Schönstatt
1996, 223-228. o., irodalomjegyzékkel
60 Vö. Dorothea Schlickmann, Leid – eine Spur Gottes? Anregungen zur
Leidbewältigungen aus dem Glauben, im: Lebendiges Zeugnis (61.
évf., 2006/1): Dem Gott des Leben auf der Spur. Beiträge zu einer
Gott-des-Lebens-Theologie, 43-50. o.
131
Az elvesztett nagyság örökrésze!
Gyermekszemek! Álmaimat vesztve
Általatok mégis újjászülethetek! 1903. II. 23.61
J. Kentenich már 17 évesen eltöpreng a gyermeklét csodálatos
voltáról, amit aztán sok évvel később a gyermekség ideáljában
hirdet meg. Ebben a költeményben éppen a gyermeki
természet az, amiben menedéket keres, és mint új kezdetben
reménykedik.
Ilyen „újjászületést” fog ajándékba kapni ő, és általa sokak, sajátos
küldetésének megvalósítása által. Egy 1937-es előadásban
mindenekelőtt azzal a kérdéssel a foglalkozik, hogy hogyan
lehet utólag megélni a gyermeklétet:
61 J. Kentenich, GED 1903. II. 23. (ASM-DS)
50. kép
J. Kentenich eredeti kézírása
132
„A hiányzó gyermekséget utólag is megélhetem egy erőteljes
atyaság által. Felteszem, hogy életemben soha, senkivel mély,
benső gyermeki kapcsolatban nem voltam. Most, papként, lehetőségem
nyílik arra, hogy hagyjam feléledni teljes atyai szeretetemet...
Saját magam miatt vagyok hát lelki vezető, vagy más
ok miatt tevékenykedem élő emberekért? Mit is tapasztalok
meg először? Gyermekséget. Nem magamon, hanem másokon.
Ez a gyermekség ébreszti föl bennem az atyaság szunnyadó
gazdagságát.”62
Ugyanebben az előadásban Kentenich atya közelebbről megvilágítja
azt a pszichológiai folyamatot, témakört, ami őt – mint
mondja 1937-ben – „már 20-30 éve” foglalkoztatja.63
„Nos, meg vagyok győződve arról, hogy a felfokozott atyai érzés
pótolni tudja személyiségemben a hiányzó gyermekséget. Miért?
Hadd mutassam most be azt az elméletet, amelyet így neveztem
el: az egymással megegyező tulajdonságok megismerésés
élményalapú összehasonlítása. Gyermekséget élek meg. Nem
a saját személyemben, hanem valaki másban... Most válik bennem
élővé, amint egy másik ember velem szemben gyermekké
válik. Nekem is így kell viszonyulnom a Mennyei Atyához.”64
62 J. Kentenich, Kindsein vor Gott, 1937, 90. o.
63 Vö. J. Kentenich, Kindsein vor Gott, 1937, 90. o.
64 J. Kentenich, Kindsein vor Gott, 1937., 91. o., Hasonló: „Lehetséges
az is, hogy amikor később a saját életemben atyai vagy anyai szeretetet
ajándékozok a vér szerinti vagy lelki gyerekeimnek, a gyermekséget
ezekben a gyerekekben életszerűen megtapasztalom. Két dolgot élek
meg egy időben: az élővé vált teremtő és túláradó atyaságot és anyaságot
magamban, ami a tudatalatti lelki életemig behatol, a másikban pedig
a gyermekséget. Így tudom magamban élményszerűen felébreszteni
a gyermekség ösztönét, és az örök Atyára átvinni.” J. Kentenich, Gott
mein Vater, 54. o., hasonló: J. Kentenich, Pädagogische Tagung 1951,
104. o.
133
Kentenich atya itt nem csak a saját gyermekkorában megélt
apaélmény személyes hiányának megoldási útját írja le, hanem
idővel felfedezi jövendő feladatának irányát is. Így magyaráz
ugyanebben az előadásban:
„Ha a gyermekség olyan fontos, mint ahogy erre utaltunk, és
ha igaz, hogy igen sokaknak hiányzik a gyermekség élménye,
akkor a nevelés egyik fő feladatának abból kell állnia, hogy
segítsen pótolni ezt.”65
Az apátlanság személyesen megtapasztalt fájdalmát úgy értelmezi,
mint Isten hívását későbbi „atyai küldetésére”. Az atyai
küldetést, és az ezzel összekapcsolódó, az Istennel szemben
megélt gyermekség lelkületét egyenesen a modern embernek
szóló üzenetként értelmezi. Nagy örömmel beszél az irgalmas
Atyaistenről, aki szereti gyermekét, „nem azért, mert a gyerek
jól viselkedik”, tökéletes, erényes és jó teljesítményt nyújt,
hanem „mert az Atya jó”.66 Az Isten önzetlen szeretete, amit
az emberek ajándékba kapnak, úgy, ahogyan azt Jézus a tékozló
fiúról szóló példabeszédében67 bemutatja, pasztorális tevékenységének
kedvenc témájává válik.
Az az Istenről alkotott atyakép, amelyet Kentenich atya hirdetett,
eltért az atyaságról alkotott szokásos kortárs elképzeléstől.
68 A patriarchális, tekintélyelvű császárság istenképe, amit
a vallásos nevelés is átvett, sokkal inkább az ellenőrző, szigorú
világbíró képét közvetítette, aki minden kis bűnt megjegyez és
megtorol. Akkoriban sok vallásos ember lelkét a bűnöktől való
65 J. Kentenich, Kindsein vor Gott, 1937, 90. o.
66 Vö. J. Kentenich, előadás 1966. VIII. 10-én, 196. o. (ASM)
67 Vö. Lk 15,11
68 Vö. Kortársi nevelési elképzelések leírása, lásd: D. Schlickmann, Die
Idee von der wahren Freiheit, 116. o.
134
páni félelem töltötte el. Honnan származott az új Atya-kép,
amelyet Kentenich atya hirdetett, és próbált megtestesíteni?
Ehhez nem elegendő néhány emberi találkozás egy-egy atyai
személyiséggel.
Minden jel arra mutat, hogy itt egy olyan kegyelmi indíttatásról
van szó, ami kilencéves korában történt Mária-felajánláshoz
nyúlik vissza. J. Kentenich kisgyermekkorától kezdve természetfeletti
szinten tapasztalja meg a gyermekségét Máriával
szemben, és ez az élmény egész életén át elkíséri.69
Az első, 1913-as hozzánk került feljegyzéseiben a Mária-felajánlásról
megállapítja:
„a) Belső válság – gyerekek: anya. Szent Teréz, amikor elveszítette
az édesanyját. Én. Oberhausen: kereszt.”70
Nagy Szent Teréz említése – aki 14 évesen édesanyja elvesztése
miatt lelki válságba kerül, majd megtapasztalja Mária segítségét
– nem lehet véletlen ebben az önéletrajzi írásban. A
harmincas években Kis Szent Teréz életrajzában Kentenich
69 „A lélek érintetlen maradt az idegen befolyással szemben, és az életem
nyitva volt tényleges tanítója, annak formáló ereje és tanító bölcsessége
számára. Itt az Istenanyára gondolok. Nem tegnap vagy tegnapelőtt foglalta
el ezt a helyet az életemben… Ez a folyamat visszavezethető kicsi
gyermekkoromig. Az Istenanyát tekintsük itt szimbólumnak és összekötőnek
az Üdvözítővel és a háromszemélyű Egyistennel.” J. Kentenich,
Antwort auf Gründer und Gründung, 1955, 102. o. (ASM)
70 J. Kentenich, lásd: F. Kastner, Unter dem Schutze Mariens, 142. o. A
„kereszt” szó arra az elsőáldozásra kapott keresztre vonatkozik, amit
az édesanyja a felajánláskor a Mária-szobor nyakába akasztott. Ebben a
jegyzetben Nagy Szent Terézre gondol, mert Kis Szent Terézt 1925-ben
avatták szentté. Utóbbi kétszer veszítette el édesanyját gyermekkorában:
ötévesen a valódit, 10 évesen a „pótmamáját”, legidősebb nővére
személyében, aki belépett a karmelitákhoz.
135
atya feltűnően aláhúzza a kislány életkorát: „tíz év és három
hónap”.71
Nagy és Kis Szent Teréz gyermekkori Mária-élményében, valamint
J. Kentenich gyermekkorában analógiát fedezhetünk föl:
az emberi határok megtapasztalása az anya elvesztése kapcsán,
és ezzel összefüggésben a mélyre ható vallásos élmény. Kis
Szent Teréz az önéletrajzában „a legboldogságosabb Szűzanya
elvarázsoló mosolyáról”72 mesél. Kentenich atya későbbi előadásaiban
Szent Teréznek ezt az élményét személyes Isten-tapasztalatnak
nevezi:
„Nyilvánvalónak kell lennie, hogy amit így fogalmazunk meg,
az lelkének alapélményévé vált: a mosolygó Istenanya, mint a
mosolygó örök Atyaisten szimbóluma. Mosolygó, jó szándékúan
mosolygó! Minden, ami jön, ami Istentől van, amit a keze bennünk
megérint, minden az egyedi, személyes szeretet kifejezése.
Bizony szép lenne, ha nekünk is lenne ilyen alapélményünk.
Idézzék föl, kérem, ezzel kapcsolatban a saját lelkük alapélményét.”
73
Azt, hogy az 1894. április 12-i Mária-felajánlás lelkének alapélménye
volt – Kis Szent Terézéhez hasonlóan –, J. Kentenich
sok kijelentésével bizonyítja. Mária, mint anya és nevelő teljesen
elfogadta őt. Döntő hatással volt Isten-képére. A fent
idézett előadásban így folytatja:
71 Vö. H. Petitot, Die heilige Theresia vom Kinde Jesu. Eine geistige Wiedergeburt,
kiad. D. W. Mut, Reimlingen, 1928, 140. o. (ASM)
72 Therese vom Kinde Jesu, Selbstbiographische Schriften, először az eredeti
szöveg, Einsiedeln (7. kiadás) 1974, 62. o.
73 J. Kentenich, 1966. III. 15-i előadás, 18. o. (ASM)
136
„Ez olyan karizma, amelyet az Istenanya nekünk itt a szentélyeiből
közvetíteni igyekszik. Milyen karizma? Ó, hiszen ez
az új Atya-kép, ez a végtelenül irgalmas atyai szeretet, ez a
végtelenül szerető Atyaisten. A mosolygó, felénk mosolyogva közeledő
Atyaisten, ez az az Atya-alak, aki nem tud mást tenni,
mint minket kimondhatatlanul szeretni. És ahogyan Kis Szent
Teréznél volt – ezt az előző előadásokban gyakran kiemeltem
–, ahogyan tehát ő az Istenanya mosolygó arcát szimbolikusan
értelmezi, mint az Atya mosolygó arcát és az egész túlvilági
valóságot.”74
Az Istenanya előtti gyermeklétben – életének korai, rejtett
éveiben megélt érési folyamata során – az Atya gyermekévé is
lesz; belenő egy önmagát rendkívül teremtő módon odaajándékozó
„paternitásba”. Ebből bontakozik ki az az anyai-atyai
szereteterő, amit már rögtön nevelői pályája kezdetén felajánl75
és odaajándékoz76 a kollégium tanulóinak.
„Ami aztán (a papszentelés után) bennem kicsírázott, az egy
mindent átölelő paternitás (atyaság) volt, ami végső soron
mindenütt a szolgáló szeretetben akart teremtő módon tevékeny
lenni, de ami ugyanakkor az által kelt életre és adódott tovább,
akivel kapcsolatba kerültem. Majdnem hogy azt mondanám:
minden, ami elfojtott szeretet-erőként bennem élt, átalakult
74 J. Kentenich, 1966. III. 15-i előadás, 19. o. (ASM)
75 „Teljesen rendelkezésetekre bocsátom magamat, mindazt, ami vagyok,
és amim van: tudásomat és nem tudásomat, képességeimet és gyengeségeimet,
de mindenekelőtt a szívemet.” J. Kentenich előadása 1912. X.
27-én, lásd: Schönstatt. Die Gründungsurkunden, Vallendar-Schönstatt
(6. kiadás), 1989, 11. o.
76 Egykori tanítványa, Alexander Menningen atya így nyilatkozik később
erről az időszakáról: „Ha ez nem lett volna, ha a spirituális személyében
– egyszerűen így kell kifejeznem – nem lett volna anyánk, lemorzsolódtunk
és odébbálltunk volna.” A. Menningen, Előadássorozat, 1968, 171.
o. (ASM)
137
atyai szeretetté, és megöntözte az általam bejárt földterület legmesszebb
eső sarkát is.”77
Az Úristen nem hétköznapi úton vezette J. Kentenichet, ami
kezdettől fogva sok szenvedéssel járt. Az apahiány együtt járt
még egy kereszttel: azzal a teherrel, hogy házasságon kívül született.
Kereszt és életkezdet
Kentenich atya keveset beszélt a családi viszonyairól. Kevés
forrás maradt ránk ezzel kapcsolatban. Ezek alapján a családi
kereszthez való hozzáállásában egy fejlődési folyamatot figyelhetünk
meg.
Nem lehet tudni, hogy mikor szembesült Josef először törvénytelen
születésével. A gymnichi iskolai jelentkezési lapok
már nincsenek meg78; a faluban tudtak róla, de Josef nem volt
egyedi eset.79 Noha akkortájt a gyerekek előtt ilyen témáról
sohasem beszéltek, mert társadalmilag általánosan tabunak
számított, nem kizárható, hogy éppen az érzékeny gyerekek
ösztönösen mégis korán megérezték, ha származásuk körül
valami homály volt. Josef Henriette-hez intézett kérdése –
iskolába kerülése idején –, hogy a kislány miért nagynéninek
szólítja az ő édesanyját, amikor pedig ő anyának hívja, rávilágít
arra, hogy akkoriban a gyerekek mennyire nem ismerhették a
családi kapcsolatok hátterét.
77 J. Kentenich, Antwort auf Gründer und Gründung, 1955, 107. o.
(ASM)
78 Straßburgban a jelentkezési lapot az édesanya és a nagybácsi, mint
törvényes gondviselő írta alá, így ott erről nem tudtak. Bejegyzés az
„1892/93. évben iskolaköteles gyermekek listája a Szt. Magdolna Fiúiskolában”,
Straßburg (ASM)
79 1880-1885 között Gymnichben ő a huszadik eset.
138
Az árvaházba kerülése után – amit J. Kentenich a „belső válság”
80 kifejezéssel írt le – egyre inkább tudatosult benne családi
helyzete. Ám hogy pontosan hogyan tudta meg, az nyitott
kérdés marad. Josef számára mindenesetre ekkor kezdődött
egy nagyon fájdalmas időszak, mert összekapcsolódott családi
helyzetével az a tény, hogy mindentől, amit szeretett, el kellett
válnia.
Elsősorban akkor, amikor Josef értesült a papi hivatása útjában
álló akadályról, megkezdődött egy szenvedéssel teli út,
amely erőteljesen tudatosította benne a születési körülményei
miatt fennálló korlátait. Az út olyan nehéz volt, hogy
Ehrenbreitsteinbe való jelentkezésekor nem volt hajlandó az
önéletrajzát leírni.
Az általában visszahúzódó fiú nyilvánvalóan Ehrenbreitsteinbe
érkezése után nem sokkal tanácsot és vigaszt keresett Mayer
atyánál a körülményei miatt. Gimnazistaként a fájdalmat és
emberi vágyait versekben írta ki magából. A „Hontalan” című
verse megmutatja, milyen fájdalmasan élte át helyzetét ezekben
az években.
Egyetemista éveiben, és a papságra való felkészülés ideje alatt
J. Kentenichnek fokozatosan megváltozik belső hozzáállása
ehhez a fájdalomhoz. Egyetemistaként Életrendjében ezt a bejegyzést
találjuk, mint alázatra való törekvésének egyik alapját:
„Gondolj a születésedre!”81 Az, hogy írásban emlékezteti magát
születése szégyenfoltjára, jelez egy bizonyos belső távolságot
is, amely ezzel kapcsolatban kialakult benne az évek során.
80 J. Kentenich, lásd: F. Kastner, Unter dem Schutze Mariens, 142. o.
81 Vö. J. Kentenich, LO (ASM)
139
A perlekedés évei után egyre inkább eljut a belső függetlenséghez,
amit egy még meglévő vizsgadolgozat is bizonyít. Erről
a témáról szól: „A rendhagyó esetek fogalma, hatása és
felosztása. Az irregularitások ex defectu et delicto.”82 A dolgozatban
úgy kezeli a házasságon kívüli születést mint a papság
akadályát, mintha neki személyesen semmi köze nem lenne
a témához. A dolgozat tájékoztatást ad az akkori egyházjogi
helyzetről és megvilágítja, miért elegendő felmentésül az
alacsonyabb szentségek előkészítéséhez egy plébániahivatali
levél. Gymnich illetékes pásztora, Christian Josef Savelsberg
plébános J. Kentenich esetében ezt a tanúsítványt állította
ki 1904-ben: „A család (Kentenich) jó és tiszteletreméltó, az
anya valószínűleg csábítás hatására esett bűnbe, ezért felmentés
által a szabálytalanság megszüntethető. Petrus Josephus
ideje nagy részét Kölnben töltötte, és ott nevelődött. Néhány
hete itt időzik a faluban, és megmutatkozik erkölcsössége,
úgyhogy itt jó hírben áll.”83
A magasabb szintű szenteléshez a diszpenzációt – világítja
meg Josef dolgozatában – az Apostoli Szentszéktől, vagy
a pallottinusok római generálisától kellett beszerezni. A
pallottinusok közösségében ebben a vonatkozásban az általános
egyházi jog volt érvényben.84 1907-ben J. Kentenich megkapja
az írásbeli diszpenzációt, ami eltörli a törvénytelen szár-
82 J. Kentenich, Vizsgadolgozat, 1909. V. 28. (ASM)
83 A latin eredeti szöveg hiteles másolata az ASM-ben. Ez a bizonyítvány
a pallottinus novíciátusba való bekerüléshez kellett. Vö.: „Unsere
Konstitutionen”, Kongregation der Pallottiner, Limburg 1904, 18, 19. §
(APL)
84 Egyházjogi határozat erről: „Ez a típusú akadály (defectum natalium)
eltávolítható d) a professio religiosa, azaz egy rendben való ünnepélyes
fogadalomtétel esetén. A rendbe való belépést úgy tekintjük, mint
lelki újjászületést, ami a testit orvosolja.” Franz Heiner. Katholisches
Kirchenrecht, I. kötet: Die Verfassung der Kirche nebst allgemeiner
und spezieller Einleitung, Paderborn (5. javított kiadás), 1909, 153. o.
140
mazása miatti akadályt, és hivatalosan legitim származásúnak
mondja ki.85
Novíciusként J. Kentenich a következőket jegyzi be Életrendjében:
„Ne panaszkodj senkinek, ne beszélj szenvedéseidről, hacsak
nem bizalmad bizonyságául szólsz erről valakinek, vagy elöljáróidnak
azért, hogy lehetővé tedd, hogy jobban tudjanak vezetni
téged. Mindkét esetben tedd ezt túlzás és részvét elvárása
nélkül.”86
Személyes fájdalmának elhallgatása ezek szerint önnevelési elhatározásának
kifejeződése volt, és személyiségének védelmét
jelentette.
Fiatal spirituálisként megtudja az unokanővérétől, hogy kollégiumi
tanítványai Gymnichben is árusítják az MTA-újságot.87
Erre kissé zavartan azt mondta: „Ó, akkor mindent meg fognak
tudni.” Henriette így válaszolt: „Josef, nem fognak többet
megtudni, mint amennyit a Jóisten akar, hogy megtudjanak.
„Akkor ránézett – szól a tudósítás –, megkönnyebbült, és
örömmel azt mondta: „Igen, Jettchen, igazad van.” Ebben az
85 Az 1904-es pallottinus szabályzatban ehhez a témához: „18. Az Apostoli
Szentszék és a generális kifejezett engedélye nélkül nem szabad a
társaságba felvenni: 1) aki házasságon kívül született és ezt előírásszerűen
nem törvényesítették... 20. A 18. pontban felsorolt akadályok miatt
sem az Apostoli Szentszéktől nem kell diszpenzációt kérni, sem a 19.
pontban felsorolt akadályokra nem kell diszpenzációt kiadni, ha a jelölt
nem rendelkezik olyan tulajdonságokkal, amelyek őt a társaság céljaira
különösképpen hasznossá teszik.” Konstitutionen der Pallottiner, 1904,
7. o. (APL)
86 J. Kentenich, LO, Grundsatz 37. (ASM)
87 Ez és a következő bekezdés H. Essertől, Tonbandbericht von Schw.
Hermia Schlichtmann, 1984 (DS)
141
életszakaszban Kentenich atya a Gondviselés fényében látja
családja szégyenfoltját.
Ebben a fényben látta és őrizte Kentenich atya sok, benne
megbízó ember sorsának titkát egy életen át. „Lelkek titkait”
és „családi titkokat”, leginkább a közvetlen családét, a másik
ember személyisége méltóságának megőrzése miatt különösképpen
meg akarta óvni.88 A személyes szenvedést Istentől kapott
kitüntetésnek tekintette, ami titokkal teli:
„A szenvedés az élet teljessége, és mert az élet teljessége, hallgatás
és titok fátylát borítjuk rá. Ezért nem beszélünk róla sokat.
A legmélyebb életforrásoknak titokzatosan elfátyolozottaknak
kell maradniuk.”89
A szenvedést életforrásnak tekinteni: szokatlan értelmezése a
szenvedésnek, de őskeresztényi.
Alexander Menningen – J. Kentenich hajdani tanítványa és
hosszú éveken át társa – egy beszélgetést említ a spirituális
atyával egy előadással kapcsolatban, ami a fiúk jobb felvilágosítását
kívánta szolgálni. Amikor Kentenich atya a „házasságon
kívüli” szót kimondta, Alexander Menningen úgy vélte,
hogy az ilyen gyereknek nagyon nehéz lehet az életben. Ezt
Kentenich atya is megerősítette.90 Ebből a reakcióból persze
nem lehet arra következtetni, hogy Kentenich atya csak a saját
sorsára gondolt.
88 Vö.: pl. J. Kentenich: Lelkigyakorlatok 1928. IX. 16-22., 198. o. (ASM)
89 J. Kentenich, Előadások 1933. III. 4-11., 260. o. (ASM)
90 Vö. G. Carmona atya, Auf den Spuren, dátum nélkül, 13. o. (ASP)
142
Gyakran érintette előadásaiban a családi szenvedés témáját, és
segített másoknak elérni a szenvedéssel teli családi sorsokkal
szemben a belső szabadságot:
„Az értékskálámon vannak olyan dolgok, amelyeket fölöttébb
szégyellni valónak, beszennyezőnek tartok. Mik is ezek? Tegyük
fel, a születésemhez folt tapad a családi történetemben. Én igazán
nem tehetek róla. A félelem, hogy valaki felfedezheti ezt
a foltot, mennyire nyugtalaníthat bennünket! Vagy pl. a fivér
vagy az apa börtönben ült. Vagy a családban valaki iszákos.
Okosnak kell most lenniük! Mindezek a dolgok fájdalmat okoznak
lelki szinten. Mikor leszek görcsös ezektől? Ha a lelkemben
nyugtalan vagyok, hogy valaki tudomást szerez róla.”91
A húszas92 – de még erősebben az ötvenes – években Kentenich
atya maga is megtapasztalta, ahogy házasságon kívüli születését
nyilvánosságra hozták, és vádként használták fel személye
és küldetése ellen. Ezáltal jutott el az írásbeli önvallomásig,
amelyből kitűnik személyes hozzáállása törvénytelen származásához.
Egymástól függetlenül több pap is beszámol Kentenich atyának
a tény közszájon forgó magyarázatáról. Így Josef Fischer atya
leírja neki, hogy Josef Finster atya is „egészen le van sújtva attól,
amit Önről széltében-hosszában beszélnek, mindazoktól a
rágalmazó véleményektől, amelyeket Önről beszélnek... Hogy
a lányanyák és gyermekeik könnyen megtelnek kisebbrendűségi
komplexussal, és hogy ezért mondta mindig Önnek az
édesanyja: Josef, küzdj, légy erős, ne hagyd magad legyőzni! És
hogy innen származik az Ön akaratereje, önfejűsége. Kompen-
91 J. Kentenich, előadás 1940. VI. 26-án, 171. o. (ASM)
92 Heinrich Hug atya kutatásai szerint ekkor már elterjedt volt a
pallottinusok között ez a tény. Írásbeli közlés 2007. IV. 24-én (DS)
143
zációk!... És akkor pszichológiai és naturalista feltételezésekbe
bocsátkoznak az Ön személyét és beteg lelkiéletét illetően.”93
Ugyanaznap Finster atya is küld egy hosszú levelet Kentenich
atyának, amiben többek között ez olvasható: „Amikor mindezek
a magyarázat-kísérletek nem vezettek eredményre, elkezdték
az Ön származását vizsgálni, és nyilvánosságra hozni.
Ebből a szempontból most pszichoanalitikus vizsgálatnak is
alávetik Önt! Az atya-elvet94 összefüggésbe hozzák az Oidipusz-
komplexussal… Hogy az Ön származásának foltja ne terhelje
az egész művet, ezért Önt, mint alapítót… mindenhonnan
el akarják távolítani. Mert nagyon is érthető, milyen kínos,
hogy egy ilyen valakit alapítónknak kell nevezni. A boldoggá
avatással is ugyanez a helyzet. Ilyen embereket csak nem lehet
boldoggá avatni! – Rég ismert pedagógiai alapelv, hogy házasságon
kívül születetteket nem lehet nevelői pozícióba engedni,
mert valamilyen lelki defektusuk van, és a nevelésben csak
bajt okoznak.”95
A részben több oldalra kiterjedő rágalmakat Kentenich atya
másnap válaszolja meg egy levélben, amit Rudolf Winzinger
atyához ír, akitől hasonló híreket kapott:
„Újra nagyon köszönöm a X. 1-jén és 13-án kelt leveleit, különösen
a feltétel nélküli nyíltságot… Amit Ön a második levélben
ír, több okból örömet okoz nekem. Először is, a ténynek
önmagában van egy mélyebb értelme. Isten bölcsessége megadta
azt a kegyelmet, hogy minden mélyebb emberi befolyástól
függetlenül nőjek fel. Mindig csak az Istenanya vezetett, őt tud-
93 Fischer atya levele Kentenich atyához, 1952. X. 15-én (ASM)
94 Vö. Rudolf Weigand magyarázata, „atya-elv”, lásd: Schönstatt-lexikon,
1996, 405. o.
95 Finster atya levele Kentenich atyához, 1952. X. 15. (ASM)
144
tam és éreztem nevelőmnek. Ennek így kellett lennie. Különben
lehetetlen lett volna, vagy legalábbis nagyon nehéz, egyedülállóként
az új közösségben élő új ember ideáljához... egy életen át
ragaszkodni és érte küzdeni. Isten minden embert bölcs tervei
szerint vezet. Hálás vagyok a nekem jutott sorsért, és büszke
vagyok rá. Ez a régi törvények egyik modern formája, melynek
alapján Isten eszközei általában a belső és külső magányosság
sivatagából jönnek. A második okom az örömre, hogy Ön is tud
ezekről a dolgokról. Tőlem az egész világ tudhat róla, de mivel
ahhoz vagyok szokva, hogy a nyitott ajtó törvényéhez igazodjam,
a kezdeményezést átadom az Istennek. A jövőben is így fogok
tenni. Önnek is ezt módszert ajánlom. Ám nem félelemből,
mert akkor kár keletkezhet. Ezért nem kell félnie, legkevésbé a
nővéreinkkel kapcsolatban. Mint eddig mindig, az ellenkezőjét
fogják elérni azok a kísérletek, melyektől Ön tart.”96
Aztán Kentenich atya elmagyarázza azt az elvet, amely szerint
cselekszik, és azt, hogy miért nem gondolja úgy, hogy személyes
családi történetét minden további nélkül terjesztenie kellene:
„Egyszerűen elvből cselekszem így. Itt is érvényes: ordo essendi
est ordo agendi (létrend = cselekvésrend). Az objektív létrendhez
hozzátartozik az egészséges mértékű diszkréció is, amíg
Isten fel nem lebbenti a fátylat titokzatos elgondolásairól. Ez
megtörténhet ma vagy holnapután, vagy csak sokkal később.”97
Kentenich atyának nincs se kisebbségi érzése, se nem tagadja
a tényeket, és nem is kínos neki, hogy mások is tudnak róla.98
96 Kentenich atya levele Winzinger atyához 1952. X. 16-án (ASM)
97 Kentenich atya levele Winzinger atyához 1952. X. 16-án (ASM)
98 Pl. M. Hildemara Kob nővér közlése 1993. X. 22-én egy 1939-es beszélgetésről
Kentenich atyával (DS), továbbá: M. Sighilde Kühner nő145
A közlést az isteni gondviseléstől teszi függővé. Nem gondolja,
hogy törvénytelen születése és apátlansága miatt használhatatlan
lenne, éppen ellenkezőleg, ez ahhoz a meggyőződéshez vezeti,
hogy e mögött Isten kiválasztási stratégiája rejtőzik, ami
őt nagy örömre és hálára jogosítja föl, és kimondottan atyai
küldetésére predesztinálja.
Élete folyamán különbözőféleképpen érinti azt a témát, hogy
házasságon kívül született, azzal a céllal, hogy ezt közölje a
Schönstatt-családdal.99 Ezt már a Josef Fischer atyához írt levelében
is kifejezi:
„Tulajdonképpen nekem kellett volna a fátylat magamról fellebbenteni.
Akkor még kézzelfoghatóbb lenne az Ön számára
a mű természetfölötti jellege, küldetésem sajátossága és az erre
való egyértelmű felkészítés. Bármily szívesen tenném – nem tettem
soha életemben –, és bármennyire is joga lenne megtudnia
hűsége miatt Önnek és a többieknek: előbb Istennek kell még
egyértelműbben megnyilatkoznia. Sokatmondó utalást talál a
P. Winzingerhez írt levelemben.”100
Nem azért hallgat, mert kínos lenne neki vagy személyesen
megterhelné, hanem azért, mert a „fátyol” fellebbentésével
életének isteni titkáról és küldetéséről is a nyilvánosságra kerülne
valami, ám ehhez Istennek a gondviselés törvénye szerint
egyértelmű jelet kell adnia. Ilyen jelet azonban életében
nem kapott.
vér közlése (írásban rögzített magnófelvétel 1998. IX. 28-án) egy 1948-
as, Kentenich atyával történt beszélgetésről. (DS)
99 A. Menningen atya, E. Monnerjahn atya és a J. Kentenichhez közelebb
álló Mária-nővérek magánközlései. J. Kentenich gyakrabban említi metaforaként:
elhúzni a fátylat az 1894. április 12-i eseményről. (DS)
100 Kentenich atya levele Fischer atyához 1952. X. 20-án. (ASM)
146
Atyai küldetésének növekvő tudatosodásával azt is egyre inkább
felismeri, hogy az isteni kiválasztás éppen a „defectum
natalium” (hibás születés)101 ténye által történt.
Ez a tény egész életében végigkíséri, de személyiségének érlelődése
során nem teherként vagy feldolgozatlan sebként éli
meg, hanem mint az életében jelenvaló Isten bizonyítékát.
Semmiképp nem ez az egyetlen oka azonban a Winzinger atyához
írt levélben idézett „külső és belső magányosság” sivatagi
éveinek.
A „sivatagi évek” kezdete
1902 ősze és 1903 tavasza közt Josef egy sor önéletrajzi verset
írt. A „Hontalan” című versében a biztos családi háttér hiánya
mellett nyilvánvalóvá válik magányosságának még egy másik
formája is, a meg nem értettség.102
101 Egy Kentenich atyához szóló levélben, amit a titkárnője, M. Aloysa
Waack nővér felolvas, és amiben Eugenie Mahringer kifejti Elisabeth
Dirr gondolatát, azt, hogy Kentenich atya útja „születésétől, sőt már
születése előtt a nagyon nagy megaláztatás útja volt”, és nem lehet másképp,
mint hogy követői – tehát ő maga (Elisabeth) is – a megaláztatás
útján együtt tart vele. Ezt a szakaszt kommentálja J. Kentenich a felolvasáskor
jelen levő Menningen atyának, a „defectus natalium” megjegyzéssel,
hogy hangsúlyozza az állítás hitelességét, mert Elisabeth ebben az
időpontban még nem tudott J. Kentenich házasságon kívüli születéséről,
vö. Eugenie Mahringer levele Kentenich atyához, 1966. VI. 15-én.
(ASM) Szájhagyomány, amire A. Menningen atya hivatkozik, idézve egy
levél szövegét, a „kereszt élethossziglan”, és ezt a szót úgy értelmezi,
hogy Kentenich atya törvénytelen születésének nehéz keresztjét egész
élete során hordozta. Vö. H. Alessandri atya, Kindheitsgeschichte, II E
47,3. (ASP)
102 J. Kentenich, GED 1902. IX. 15., továbbá „Im kalten Gewühle
mißkannt.” (ASM-DS)
147
A következő versek szemléltetik a fiatalkorban nem ritkán előforduló
érzelmi és gondolati ingadozás folyamatát, valamit az
úgynevezett „világfájdalmat” is, ahogyan azt a századfordulón
irodalmilag sokrétűen tárgyalta. Támaszt csak a természetfölöttiben
talál. A transzcendencia felé való fordulását jól mutatja
a „Csillagokhoz” című verse. A versben megfogalmazza
vágyódását az állandóság és az örök, a távolság és a fény, az
Isten után:
Csillagok, csillagok, égi folyók,
Mily nagyok, fennköltek, szépek vagytok,
Nézzetek le a fényes magasból
A természetre, mi szunnyadó.
Csillagok, csillagok, ó, mily szívesen
Lebegek veletek a messzeségbe.
51. kép
J. Kentenich 1903-ban
az osztálytársaival
(Nagyított kivágás)
148
Mindent, mit az éjszaka elrejt,
S az emberiségben nyomort kelt,
Amit az Istenség nektek felfed,
Felriasztjátok kegyesen.
Csillagok, csillagok, ó, mily szívesen
Lebegek veletek a messzeségbe.
Csillagok, csillagok, változatlan
Tanúi ifjonti hódolatomnak
Tanúi öregkorom bűnének,
Ti ismeritek jövendő sorsomat;
Csillagok, csillagok, ó, milyen szívesen
Lebegek veletek a messzeségbe.
Csillagos ég! Csodálatos pompa!
Felfelé vonz a vágyódás
Csillagjárásod után,
El innen az élet éjéből.
Csillagok, csillagok, ó, milyen szívesen
Lebegek veletek a messzeségbe. 03. II. 22.103
Éppen egy farsangi hétvége az – mely a legtöbb Rajna-vidéki
ember számára vidám esemény –, amikor Josef ezeket az
inkább melankolikus gondolatokat leírta. Néhány napon belül
négy verset ír: A csillagokhoz, a Gyermekszemek, Az ibolya
(cím nélkül), és Az álom címűeket. Éppen korai verseiben
mutatkozik meg az érzelmek hullámzása, a személyiség
küzdelme a tartás és biztonság keresésében. A költeményeket
időrendben követve felfedezhetjük, az egyre radikálisabb természetfölötti
felé fordulást.
103 J. Kentenich, GED, 1903. II. 22. (ASM-DS)
149
A harmadik trimeszterben, 1903. július 30-ai dátummal találhatunk
egy bizonyítványbejegyzést Josef Kentenichről, amelyből
sejthetjük, hogy nem minden tanár mutatott megértést
iránta: „A tanuló gyakran gőgös és fennhéjázó személyiségnek
bizonyult.”104
Ilyennek tűnt! Büszke, arrogáns, megközelíthetetlen. Éppenséggel
nem mindig vonzó se a tanárok, se az osztálytársak
szemében. Nem igazán lehetett közel kerülni hozzá, ráadásul
mint rendkívül tehetséges diák, amúgy is egy kicsit el volt szigetelődve.
Ő maga is beszél erről az „elzárkózó és zárkózottságra”
105 való hajlamáról. Ez a vonás egyre inkább erősödött
benne.
„A mély szellemi és lelki sivatagban való felnevelkedés”106 nagyon
mélyreható tapasztalat kellett hogy legyen J. Kentenich
számára, több mint csupán a kamaszkori magányosság érzése.
Későbbi önvallomásai különböző időkből ennek a magányának
hangsúlyozásában megegyeznek.107
„Visszatekintve teljes múltamra, be kell vallanom, hogy ha emberekről,
különféle tanárokról vagy nevelőkről van szó, alapos
lelkiismeretvizsgálat mellett sem tudnék senkit… néven nevezni,
akik jelentős befolyást gyakoroltak volna szellemi és lelki
fejlődésemre.”108
104 E. Monnerjahn, Pater Joseph Kentenich, 36. o.
105 J. Kentenich, Antwort auf Gründer und Gründung, 1955, 107. o.
(ASM)
106 J. Kentenich, Apologia pro vita mea, 1960, 129. o. (ASM)
107 Vö. levél Josef Fischernek, 1916; előadások: 1914, 1926, 1929, 1932,
1935, 1950, 1955, 1957/58, 1960, 1963.
108 J. Kentenich, Apologia pro vita mea, 1960, 127. o. (ASM)
150
Kentenich atya viszonylag korán felismeri mindannak az értelmét,
amit fiatal éveiben megszenvedett. Spirituálisként,
1916-ban írja a következőket Josef Fischer prefektusnak, saját
magányosságának leírását, és annak megvallását követően,
hogy lelki vezetője „nem értette meg”:
„Ha nem szenvedtem volna meg ezt az egyáltalán nem átlagos
szellemi fejlődést, nem lehettem volna azzá Számotokra, amivé
állásomnál fogva lennem kell Számotokra, és amivé lenni törekszem.”
109
Saját fájdalmas tapasztalatainak lapját úgyszólván megfordítja,
és mások számára gyümölcsözővé teszi:
„Ha… azt látom, milyen sok ember vált otthontalanná, ez elementáris
erőt ébresztene bennem arra, hogy egész szeretetemet
az emberek rendelkezésére bocsássam. Talán szabad tennem
Önöknek egy vallomást: ez volt számomra az egyik hajtóerő,
amely a pappá szentelésre ösztönzött: hogy minden erőmet az
emberek rendelkezésére bocsássam. Hominem non habeo, ez
történt velem. Innen jött az erős indíttatás: az, ami veled történt,
lehetőleg ne történjék meg többé mással, és ebből nő ki
az erő, hogy egyszerűen lemondjak önmagamról. Belső otthont
akarunk kínálni mások számára, amikor a saját szívünk is otthon
után kiált.”110
A noviciátus megkezdésével magányosságának élménye sűrűsödik
és erősödik. Az emberi magányossághoz a következő
években külső nehézségek és belső küzdelmek társulnak,
amelyeket később „Ifjúkori harcok”111 néven foglal össze. Ezek
109 Kentenich atya levele Josef Fischerhez, 1916. XII. 11-én. (ASM)
110 J. Kentenich, előadás 1946. XI. 23-án. (ASM)
111 Vö. IV. fejezet.
151
saját bevallása szerint „matematikai pontossággal” a noviciátussal
kezdődtek, kiterjedtek az egyetemi évekre, beleértve
súlyos tbc betegségének idejét.112
A következő fejezetben járjunk utána ezen harcok külső nyomainak
és kezdeteinek, míg a rákövetkező fejezetben megpróbáljuk
rekonstruálni a belső folyamatokat, amennyire a források
lehetővé teszik.
112 Vö. uo.

153
IV. LIMBURGI ÉVEK (1904-1910)
52. kép
A limburgi missziós ház, 1900
A német pallottinus tartomány 1898-ban újonnan épített
anyaháza Limburg an Lahn püspöki székhely szélén feküdt. Ez
volt az a hely, ahol J. Kentenich az elkövetkezendő éveket töltötte,
papi hivatására készülve. Papi képzése magában foglalt 6
év teológia és filozófia tanulmányt, ami a noviciátus második
évében kezdődött, és a papszentelés után fél évvel fejeződött
be.
A novíciusnevelés
Egy hosszabb Gymnichben töltött szünet után Kentenich testvér
1904. szeptember 24-én kezdte meg noviciátusát, amit a
szerzetesközösségek általános gyakorlata szerint messzemenő154
53. kép
J. Kentenich közvetlenül a noviciátusba való belépése előtt
en a visszavonultság jellemzett.1 A novíciusmester 1903 óta
Peter Girke atya volt, és Johannes Bayer2 atya állt mellette
mint sozius (kísérő).
1 Vö. „Unsere Konstitutionen.” Kongregation der Pallottiner, Limburg,
1904, 40. sz., 12. o. (APL) „41. Az elöljárón kívül senki sem léphet be a
novíciátusba a novíciusmester engedélye nélkül.”
2 Közelebbit Bayer atya későbbi hozzáállásáról az új mozgalomhoz, vö. H.
Hug, Vergangenheit einholen, 3. kötet, 161. o.
155
A noviciátus célja az volt, hogy bevezetést nyújtson az alapító
szellemiségébe, és hogy a rendtagot tökéletességre nevelje.
Ehhez a pallottinusok Alapszabályzata számított irányadónak,
ami 1904-ben jelent meg először német nyelven, és amit a novíciusok
kézhez is kaptak a noviciátus kezdetén.3 Karl Hoffmann
atya írja: „Amikor 1905-ben beléptem a noviciátusba,
Josef Kentenich volt a prefektusunk. Hamarosan Konrad Mohr
váltotta őt... A noviciátust néhány évvel korábban Michael
Kolb atya szervezte meg. Mivel nekünk még itt Németországban
nem voltak igazi hagyományaink, a szervezést Hermann
Nix, az ismert jezsuita atya segítette. De emellett törekedtek
arra is, hogy a pallottinus noviciátusnak egyedi karaktere legyen.
Kolb atya ezen fáradozott. Noha a mi időnkben ő már
a limburgi ház rektora volt, amelyben a mi noviciátusunk is
helyet kapott, mégis szívesen jött át esténként pihenésképp
hozzánk, novíciusokhoz, hogy meséljen nekünk a pallottinus
dolgokról, vagy felolvasson a Pallottiból. Még pontosan emlékszem
egy ilyen olvasmányra, ami Vinzenz Pallotti úgynevezett
lelki naplójából származott, és alapítónk végtelenség-misztikáját
ismertette meg velünk.”4
A pallottinusok erősen kötődtek a mariológiához is. Az első
noviciátusi évben a novíciusoknak bemutatták Grignion von
Montfortot (†1716) és műveit: „Az igazi Mária-tisztelet”, a
„Mária titka” és az úgynevezett „grignioni szeretet-cselekedet”
címűeket.5 J. Kentenich kijegyzetelt Bayer atya összeállításából
néhány gondolatot, ami személyesen megérintette:
3 Vö. Konstitutionen der Pallottiner, 1904, 13. o. (APL)
4 K. Hoffmann, Erinnerungen, 1956. (APL), hasonlók Kentenich atya levelében,
amit Heinrich Köster atyának írt 1955. I. 17-én. (ASM)
5 Vö. E. Monnerjahn, Pater Joseph Kentenich, 43. o.
156
„Mit szenteltünk Máriának? 1.) A testünket, minden érzékszervével
és tagjával együtt: a szemet, fület, szájat, orrot, kezet,
lábat, érzékelést; 2.) a lelket, minden erejével, vagyis az értelmet
és az akaratot; 3.) minden külső javainkat; 4.) minden
belső értékünket, azaz érdemeinket, erényeinket, jócselekedeteinket…
Mit jelent az, hogy magamat teljesen a drága Istenanyának
szentelem, neki teljesen átadom, elkötelezem, hogy a
szolgálatába állok...? Azt jelenti: hagyom, hogy teljesen Mária
lelke vezessen.”6
Az Alapszabályzat hetente többször volt az oktatás tárgya.
Többek között ez állt benne: „Az első évet teljesen a vallásos
lélek képzésének, a Szabályzat tanulmányozásának és begyakorlásának,
az imának, az erények elsajátításának és gyakorlásának,
a szenvedélyeken való uralkodásnak és a hibák leküzdésének
kell szentelni.”7 Ennek megfelelően a novíciusképzésre
az ellenőrzés, szabályozás és korrigálás volt jellemző.8 A hagyományos
rendi nevelés az alázatosság erényét a büntetés és
megalázás eszközével igyekezett erősíteni.9
A havi „konferenciák” és a novíciusmester instrukciói, amelyek
a novíciusok viselkedését voltak hivatottak szabályozni,
közelebbi bepillantást engednek a noviciátus pedagógiai bün-
6 J. Kentenich, lásd: E. Monnerjahn, Pater Joseph Kentenich, 44. o.
7 Konstitutionen der Pallottiner, 1904, 38. sz., 11. o. (APL)
8 Vö. Konstitutionen der Pallotttiner, 1904, 55. sz., 15. o., ahol megjegyzik,
hogy a sozius a novíciusmestert a munkájában támogatja annak utasításai
szerint, és a novíciusok magaviseletére állandóan figyel.” (APL)
9 „A novíciusok számára a novíciusmester által elrendelt gyakorlatokon
kívül előírás még: …5) be kell vonni őket a szokásos munkákba és megalázó
tennivalókba. A büntetéseket, amiket a szabályzat megszegéséért
vagy más vétségért kiszabnak rájuk, valamint az önmegtagadás és alázat
gyakorlatait, a lelki életben való fejlődés iránti vággyal kell elfogadni és
megtenni.” Konstitutionen der Pallottiner, 1904, 45. és 47. sz., 13. o.
(APL)
157
54. kép
A novíciusmester utasításaiból, J. Kentenich jegyzete gyorsírással:
„1905. január 8-i konferencia”
158
tetés-végrehajtó módszereibe. 1904 őszétől 1905. december
31-ig J. Kentenich novícius gyorsírásban jegyzetelte le ezeket
a „konferenciákat”, amelyek 1905 májusától egy ún. Culpával10
is összekapcsolódtak. Az instrukciók csaknem kizárólag a
novícius külső magatartására koncentráltak. Nézzünk néhány
példát az 1905. január 8-i jegyzetből, mire fektettek nagy
hangsúlyt: az egzakt pontosságra, még a „pihenés idején is öt
percen belül mindenkinek meg kell jelennie”, és a „zsolozsma”
precíz észben tartására. „A kápolnában a gyülekezéskor nem
szabad port verni”, valamint „akik először érkeznek, az utolsó
helyeket foglalják el”11, hogy a többiek könnyebben térdet
hajthassanak. „A szentáldozáshoz senki sem járulhat piszkos
cipőben.”
Nem maradt ki a szigorú szabályozás alól az élet egyetlen
területe sem: utalnak rá, hogy a „cellában” „egyesek rosszul
ágyaznak meg”, és hogy „nem szabad lyukat hagyni a szalmazsákban”.
A „fogkefék rendje”, a „mosdó tisztítása”, és egyéb
rendelkezések, mint pl.: „a függönyöket nem szabad túl erősen
húzni…, fogat nem a lefolyónál, hanem a cellában kell mosni”
stb.12
A már szinte katonai rendelkezések folytatódnak az egymással
való külső érintkezés meghatározásában is. J. Kentenich lejegyzi:
„A felettes novíciusokat… üdvözölnöm kell. Egyszerű
fejet hajtani. Az alárendelteknek kell először köszönni. Azokat,
akiknek valamilyen beosztásuk van, a címükkel együtt…
kell megszólítani… rektor atya.” Az útmutatás szerint a novíciusok
csak a novíciusmester engedélyével kaphatnak feladatot,
figyelmeztetést, hogy a szilenciumot „még jobban tartsák
10 Nyilvános önvizsgálat.
11 Mivel a limburgi házi kápolnabejárata oldalt volt, ez az utasítás érthető.
12 J. Kentenich jegyzetei, NB 1902-1905. (ASM-DS)
159
be”, és utasítást, „hogy fölöslegesen nem beszélünk. Nem túl
hangosan (stb.).”13
A belső viselkedést ezek az utasítások kevéssé érintik, csak a
végén van egy utalás a „tiszteletre méltó alapító tiszteletére”,
az ő példája szerint kellene megélni az „1) Istenszeretetet, és a
2) felebaráti szeretetet”.14
A fiatal Kentenich testvér törekedett arra, hogy jó novícius legyen,
ahogy ezt a személyes feljegyzéseiből kivehetjük.15 Pontosan
feljegyez minden instrukciót, lelkigyakorlatos előadást,
minden olyan momentumot, amely valamiképpen ráhangol a
lelki megújulásra. Az archívumkezelő szerint egyik pallottinus
hagyatékában sem találtak olyan részletes és kimerítő feljegyzéseket,
mint amilyenek Kentenich atya novícius és egyetemista
éveiből fennmaradtak. Radikálisan és egyértelműen egy
célhoz igazodott: szent akart lenni, és minden eszközt, amit a
társaság ehhez neki felkínált, fel akart használni. Mindazonáltal
akadtak nehézségek a noviciátus kezdetekor.
Először is novíciusmesterét, akit „beszűkültség és túlzott aggodalmaskodás”
16 jellemzett, nyilvánvalóan nem találta megfelelő
tanácsadónak. Az akkori rektor, Michael Kolb atya így
13 J. Kentenich jegyzetei, NB 1902-1905 (ASM-DS)
14 Uo.
15 Vö. Lebensordnung és részletes lejegyzetelés a: havi instrukciók, a novíciusmester
és kísérőjének, Bayer atyának az intelmei (ASM-DS)
16 Vö. K. Hoffmann, Erinnerungen, 1956 (APL) Egy pallottinus testvér
jellemzése, beszélgetés 2000. II. 29-én Helmut Mertens atyával,
a limburgi archívum levéltárosával, hasonlóan beszélgetés G.-M. Boll
atyával 2000. X. 29-én. (DS) Girke atya valószínűleg ún. „Peter-frász”-
ban szenvedett, utalás az erős, sőt beteges pszichikai megterhelésre. K.
Hoffmann atya mondja, hogy a novíciusmester „rendkívül lelkiismeretes”
volt, „később idegesen túlbuzgó” és a novíciusok elé magas „követelményeket”
állított. Uo.
160
emlékszik: „A noviciátus ideje alatt… Kentenich testvér különösen
a bizalmába avatott, s ezért a novíciusmester engedélyével
többször jött hozzám a dolgaival.”17
Az ilyen, a noviciátuson kívül eső kapcsolatfelvétel engedélyezése
különleges indokokkal volt lehetséges és nem volt magától
értetődő.18 Hogy az inkább visszahúzódó J. Kentenich
mégis ezt kérte, azt bizonyítja, hogy ezek a „dolgok” nem apróságok
voltak.
A novíciusmester és Kolb atya sem volt mindig azonos véleményen.
Például egyszer Girke atya úgy vélte, hogy jobb, ha a fiatal
Kentenich novícius egy nyilvános ünnepségen19 nem mond
verset. Kolb atya így tudósít erről, s egyben a J. Kentenichhel
való első találkozásáról: „A nagy ünnepi programban szerepelt
egy vers J. Kentenichtől. Amennyire emlékszem, ő maga írta a
költeményt. Amikor sor került a versre, az előadó nem jelent
meg a pódiumon. Meglehetősen hosszú szünet következett.
Mint rektor, nem tudtam, hogy mi történt, s amikor megkérdeztem,
hogy miért nem jön a novícius, meglepetésemre azt
a választ kaptam, hogy a novíciusmesternek fenntartásai vannak
annak vonatkozásában, hogy engedjen-e fellépni egy friss
novíciust. Ez már nekem egy kicsit sok volt, s mivel a helyzet
gyors intézkedést igényelt, hatalmi szóval rendelkeztem, hogy
17 Michael Kolb atya, Erinnerungen: 51 Jahre Werkzeug in der Hand der
Mutter, Schönstatt, 1942. VI. 21-én kéziratként leírva. (ASM) Teljes
nyomtatásban: H. Hug, Vergangenheit einholen, 1. kötet, 61-103. o.
18 Konstitutionen der Pallottiner, 1904, 14. o.: „49. A novíciusmester engedélye
nélkül a novíciusok senkivel nem beszélhetnek. Az engedélyt
ehhez csak valódi szükségesség vagy hasznosság alapján adjuk meg. 50.
A társaság többi tagjával csak a templomban vagy az oratóriumban a közös
vallási gyakorlatokon és a közös asztalnál lehet együtt lenni, házon
kívül sem szabad őket kísérni.” (APL)
19 A Szeplőtelen fogantatás dogmájának 50 éves ünnepléséről volt szó,
1904-ben
161
a testvér jöjjön azonnal a szónoki emelvényre. Így is történt, és
a fiatal testvérnek minden előkészület nélkül kellett előadnia
a versét. Olyan lelkesedéssel és tűzzel szavalt, amilyet később
sosem tapasztaltam nála. Az eset megmutatta nekem, hogy
van valami ebben a fiatalemberben.”20
J. Kentenich önállóságra való hajlama és szabadságvágya, viselkedése,
mellyel többször bizonyította, hogy „a saját útját
járja”21 és a novíciusmester szinte beteges beszűkültsége nyilvánvalóan
nem illettek össze. Bizonyos feszültség volt a novíciusnevelés
– előírásokból megismert – általános elképzelése,
valamint J. Kentenich formalizmussal szemben fennálló természetes
védekezése között. Ha összehasonlítást teszünk első
saját „Instrukcióival”, amelyeket 1912. X. 27-én adott tanítványainak,
akkor kitűnik, hogy mennyire más dolgokat tart
pedagógiailag hangsúlyosnak22 Kentenich atya, és a nevelési
vitában való különbségek nyilvánvalóvá teszik, hogy itt – pedagógiai
szempontból – egész világok ütköztek össze.23
J. Kentenich novíciusnak nem volt igazodási pontja és bizonyossága
azt a kérdést illetően, hogy vajon azok a belső nehézségek,
amelyek az ezzel a nevelési módszerrel kapcsolatos
konfliktusok miatt támadtak, nem pusztán saját személyiségének
hiányosságaiból fakadnak. Ezért először is önmagát vonta
kérdőre. A limburgi időkből származó összes önneveléssel kapcsolatos
személyes feljegyzése arra utal, hogy azon fáradozott,
hogyan alakítsa és javítsa saját magát. A hagyományos novíciusneveléssel
azonban minden – alkalmazkodásra és aláren-
20 M. Kolb atya, Erinnerungen, 1942 (ASM)
21 K. Hoffmann novíciustárs megjegyzése, Erinnerungen, 1956. (APL)
22 J. Kentenich, előadás 1912. X. 27-én, lásd: F. Kastner, Unter dem
Schutze Mariens, 15-20. o.
23 Vö. D. Schlickmann, Die Idee von der wahren Freiheit, Schönstatt-
Vallendar, 2007.
162
deltségre való – igyekezete ellenére sem tudott mit kezdeni.
Szalézi Szent Ferencnél keresett és talált fogódzót:
„Mindig is tetszett nekem Szalézi Szent Ferenc. Ő volt a kedvenc
szentem. A noviciátusban nem tudtam beletörődni az ott
felkínált aszketikus gondolatmenetekbe. Ekkor nála találtam
menedéket.”24
Ha vetünk egy pillantást későbbi életére, láthatjuk, hogy alapvető
személyiség- és gondolkodásstruktúrája, valamint az akkoriban
megszokott novíciusnevelés között szükségképpen keletkezett
ez a bizonyos feszültség, és hogy ekkor már elkezdett
érlelődni benne egy új típusú rend és az alapítói karizma.25
Ellentétes álláspontja különösen akkor szembetűnő, ha megfigyeljük,
hogy J. Kentenich milyen erősen emelte ki a szabadságot
éppen a novíciusneveléssel kapcsolatban.
„Abszolút szabadság és önállóság – ez az én kedvenc eszmém.
Azt hiszem, ezt meg is oszthatom Önökkel. Kevés embert találnak,
aki ennyire szereti a szabadságot, mint én, és meghagyja
azt másoknak is.”26
24 J. Kentenich, 1928. IX. 20-i előadás, 265. o. (ASM)
25 Kolb atyáról írja Kentenich atya a későbbi években: „És vele (Kolb
atyával) szemben kezdettől fogva felettébb önálló álláspontra helyezkedtem.
Ő tulajdonképpen mindig jóakarattal viszonyult a műhöz
(Schönstatthoz). Az az ember, aki a provinciát szerzetesrend jellegűre
formálta, 1919-től elvált ettől a kedvenc elgondolásától és Schönstattot
elfogadta teljes eredetiségében.” J. Kentenich 1955. I. 17-én Köster
atyához írt levelében, 9. o. (ASM)
26 J. Kentenich szavai, 1964, lásd: J. Kentenich, Ein Durchblick in Texten,
1. kötet: In Freiheit ganz Mensch sein. Kiad. Herbert King, Vallendar-
Schönstatt, 1998, 255. o.
163
Egyszer fiatal teológusok tapasztalatcseréje alkalmával így magyarázta
pedagógiai művét a szabadság szemszögéből:
„Ha novíciusmester vagyok, és rendelkezem azzal a képességgel,
hogy egy kisebb vagy nagyobb közösséget felvillanyozzak...,
akkor ez az egész nagyrészt szuggesztió, ami hamarosan össze
is roppan. Aggodalomra adhat okot, hogy ha valakit hirtelen
felvillanyoz valami, vagy ha valamit ráerőltetnek, az a későbbiekben
nem lesz rá tartós hatással. Én is megtapasztaltam ezt
azok között, akikkel együtt nőttem fel: Olyanok, akik a noviciátusban
ellenkeztek, később gyakran a legjobbak lettek, míg
azok, akik hamar együttműködést tanúsítottak, sokszor korán
kimerültek és összeroppantak.”27
Saját intézeteinek noviciátusát illetően újra és újra arra buzdított,
hogy a novíciusokat neveljék egyediségük kibontakoztatására,
önálló döntések meghozatalára, amelyek belülről fakadnak,
és távol állnak minden lélektelen formalizmustól és üres
utánzástól.28
J. Kentenich noviciátusának idején írt Életrend c. művének néhány
része tükrözi a benne lévő feszültséget, egyrészt a szent
életvitelre való radikális törekvést és komolyságot, miközben
igyekszik alkalmazkodni az aszketikus rendi hagyományokhoz,
másrészt az arra való törekvést, hogy helyt adjon a benne feltörő
újdonságnak és egyediségnek, ugyanakkor elegendő teret
engedjen az emberi természet egészséges igényeinek is.
27 J. Kentenich, lásd: Pater Josef Kentenich an seine pars motrix, 2. kötet,
beszélgetés 1964. XI. 20-án Thomas Hag és Hans Kulgemeyer atyával,
146. o. (ASP)
28 Vö. J. Kentenich, előadás 1948. XI. 20-án, Chile (ASM)
164
Az „életrend”
A noviciátusban szokás volt egy részletes életrendet felállítani
a személyes törekvésekre és a jövendő papi életre vonatkozóan.
Ez egyfajta erénytükör kellett, hogy legyen az egyéni magatartásra
vonatkozóan, hasonlatos a hercegtükörhöz, amit a
középkorból, a hercegek neveléséből ismerünk: a fiatal herceg
később népét jó és szent uralkodóként volt köteles szolgálni,
így ennek megfelelően erényesen kellett nevelkednie, ill. így
kellett őt nevelni.
Ehhez a – minden palottinus pap számára – szükséges életrendhez
a novíciusmester soziusa (kísérője) írt útmutatót
„Kiindulópontok az életrend kialakításához” címmel.29 Ennek
bevezetőjében, amit J. Kentenich részletesen kijegyzetelt,
mindenekelőtt az Életrend alapjai vannak megfogalmazva:
„Egy pallottinusnak olyan embernek kell lennie, aki megbízható
keresztényi és apostoli erényekkel és életelvvel bír, különben
bizonytalan utakon fog járni. Az ilyen nem is férfi, hanem
szélkakas, pipogya alak, aki arra fordul, amerre a szél fújja. A
keresztény alapelvek30 azok a kijelentések, amelyek szerint
berendezi egész életét az ember, amelyek minden cselekedetedet,
egész magatartásodat meg kell, hogy határozzák, hogy
elérhesd az Isten által meghatározott célt… Az igaz és szent
alapelvek az Istentől származnak és hozzá vezetnek, a tévesek
és rosszak az ördögtől vagy a világtól, és az ördöghöz visznek.”31
Egy kicsi, feketébe kötött könyvecskében rögzíti J. Kentenich
latin nyomtatott betűkkel személyes életrendjének 105 pont-
29 Johannes Bayer sozius atya, Anhaltspunkte für die Lebensordnung, J.
Kentenich jegyzete, 1904. (ASM)
30 Eredetiben rövidítve.
31 Eredetiben rövidítve.
165
ját.32 A legelső oldalon a könyvecske egész tartalmát magába
foglaló, saját maga által kiválasztott mottó áll szép, szabályos
írással: „Sic loquimi et sic facite, sicut per legem libertatis
incipientes iudicari = Úgy beszéljetek és úgy cselekedjetek,
mint akik fölött majd a szabadság törvénye szerint ítélkeznek.”
(Jak 2,12) Vagyis ne az utolsó ítélet, ne is a kárhozat – ahogyan
Bayer atya33 bevezetője említette –, hanem a szabadság legyen
a mértékadó. A személyes instrukciókat a következő megjegyzéssel
fejezi be: „Ne tartsd magad hozzá rabszolga módjára,
és szentgyónáskor csak egy-egy részt olvass el belőle.”34 Ez az
utolsó mondat szintén eltér a novícius-kísérő tanácsától, mely
szerint gyakran olvassák végig az életrendet.35
32 Az eredeti az ASM-ben.
33 Vö. J. Bayer sozius atya, Anhaltspunkte zur Lebensordnung, 1904.
(ASM)
34 J. Kentenich, LO 1904. (ASM)
35 Vö. J. Bayer sozius atya, Anhaltspunkte zur Lebensordnung, 1904.
(ASM)
166
55. kép
Részlet J. Kentenich életrendjének eredetijéből
167
A következő oldalakon J. Kentenich tömör és radikális bevezetője
következik:
„Isten az én kiindulópontom; Isten a célom. Ő kell, hogy életem
vezércsillaga, és minden elképzelésem középpontja legyen. Minden
elmúlik, csak mi maradunk meg: Ő, a teremtőm, és én, a
teremtménye. Mindketten megmaradunk az örökkévalóságban:
vagy egymással egyesülve, vagy egymástól elválasztva… Tehát
minden földi küzdelmem és törekvésem célja az Istennel való
egyesülés kell, hogy legyen, vagyis az isteni akarattal való azonosulás.
Ennek az erénynek az elérésében segítsenek engem a
következő alapelvek.”36
Ez életének nyilvánvaló célja: eggyé válni Isten akaratával. Az
e célhoz vezető utat J. Kentenich Jézus felszólításával írja le,
amelyben arra hív bennünket, hogy kövessük őt, és amelyet
ezekkel az alapigékkel vezet be37:
„Jézus Krisztus, aki engem meghív:
Aki követni akar engem,
tagadja meg önmagát,
vegye fel keresztjét, és
kövessen engem.”38
E vezérgondolat szerint alakítja ki a fő fejezeteket: „abneget”
(1. fej.), önmagad megtagadása, azaz ellentmondás az
önzésnek, „tollat” (2. fej.) lefordítva a kereszted felvétele, és
végül „sequatur” (3. fej.), vagyis követés. Az „abneget, tollat
und sequatur” igéket alappéldaként megtaláljuk Pallotti Vin-
36 J. Kentenich, LO 1904. (ASM)
37 Az LO eredeti szövegében latinul: Qui vult venire post me, abneget
semetipsum, tollat crucem suam et sequatur me.
38 Vö. Mt 16,24; Mk 8,34.
168
ce életrajzában is.39 J. Kentenich bizonyára jól ismerte Pallotti
Vince életrajzát40, mivel a párhuzamok életrendjének első felében
feltűnőek. Néhány helyen összességében emlékeztet a
jezsuita aszkézisre, Szalézi Szent Ferencre41 és Kempis Tamás
„Krisztus követésére”.42
Az Életrend első fejezetét [1-26. pont] erősen inspirálta
Pallotti Vince és szent élete.43 A „külső” önneveléséhez J. Kentenich
– hasonlóan V. Pallottihoz – az érzékeket veszi sorra:
megfegyelmezni a szemet, a nyelvet, az ízlelést, a tapintást,
a szaglást. A „bensőhöz” sorolja a fantáziát, az értelmet és az
akaratot.
A második fejezetben [27-41. pont] kezdődik a már sajátosabb
felfogású rész. Itt a novícius felsorol 3 egyénileg kiválasztott
pontot, hogyan akarja megvalósítani a Keresztkövetést: „tökéletes
kötelességteljesítéssel”, „türelemmel” és „szelídséggel”.
A harmadik rész [42-105.] azután magában foglalja a „hittel”
és „szeretettel” kapcsolatos alapelveket és szándékokat,
úgymint „alázat”, „szegénység”, „tisztaság”, „engedelmesség”,
„átalakulás Isten jelenlétében”, „a szent Alapszabályzat tanulmányozása”
és „az Életrend” [105.]. A „reményt” a későbbi
bejegyzésekre tartogatta, amelyek azonban soha nem születtek
meg.
39 Vö. L. Niderberger, Leben und Wirken des Vinzenz Pallotti, 1900, 311.
o.
40 K. Hoffmann közli: „Már 1900-ban megjelent Leonz Niderberger életrajza
az alapítóról.” Ugyanő, Erinnerungen, 1956. (APL, DS)
41 Szalézi Szent Ferenc, Philotea oder Anleitung zu einem wahrhaft frommen
Leben, 1608, átdolg. Hugo Pfeil, Limburg, 1927.
42 Thomas von Kempen, Die vier Bücher von der Nachfolge Christi,
feldolg. Joh. Droste SJ, Kevelaer, 1937
43 Utalás, lásd: D. Schlickmann, Studie zur Biographie, 2001, 240-245. o.
169
A novíciuskísérő által javasolt fő pontokat J. Kentenich máshogy
rendezi, vagy nem veszi figyelembe, az érzékek önnevelését
és önfegyelmét, ahogyan akkoriban a klasszikus aszkézisben
„elfojtás” gyűjtőfogalom alatt tárgyalták, viszont teljes
egészében beleveszi.
Az első rész messzemenően az aszketikus hagyomány akkoriban
használatos szemléletmódját tükrözi: az „önmegsemmisítés”
44 (értsd önmegtagadás) címszó alatt megfelelően kiválasztott
aszketikus javaslatok vannak, amelyek közül néhányat
J. Kentenich később teljesen elhagyott, mert túlságosan szigorú,
aprólékos szabályozást tartalmaztak.45
Így határozza meg a szem megfegyelmezését: „a szemnek az
utcán engedélyezett távolság 20, a házban 5-7 lépés”.46 Összehasonlítva
Pallotti Vince életrajzával, ez azt jelenti: „A szemmel
szerződést kötött, hogy mindig lesütve tartja, nehogy a
pillantása hiú és csábító tárgyakhoz ragadjon.”47
44 Az önmegtagadás (önmegsemmisítésnek is fordítva) jézusi értelemben
nem jelent mást, mint önátadást Isten akaratának. Latinból való korabeli
fordításról van szó, ma egy kicsit máshogy fogalmazunk. A fogalmak
különbözők lehetnek, de a tartalom azonos: Jézus követéséről van szó,
az erős önszeretettől, önzéstől való megválás a nagyobb Isten- és felebaráti
szeretet kedvéért.
45 „A mi novíciusnevelésünk teljesen más beállítottságú.” Némely „szerzetest
rögtön a formára nevelnek. Megmondják nekik, hogy milyen legyen
a szem, a kéz stb. Még centiméterre is lemérik. Mi pedig először a lelket
akarjuk, aztán a formát.” J. Kentenich, Chile, előadás 1948. XI. 20-án,
nem szerkesztett. (ASM)
46 J. Kentenich, LO [3]. (ASM).
47 L. Niderberger, Leben und Wirken des Vinzenz Pallotti, 287. o. J. Kente
nich írja: „[5.] Csak akkor beszélj, ha szükséges, vagy hasznos… [7.]
Amit el tudsz halasztani a pihenés idejére, ne mondd a hallgatás idején.
[8.] A szilencium idején szükséges mondanivalódat kevés szóval, halk
hangon mondd el”. Vinzenz Pallottiról: „Mindig figyelt rá, hogy se a saját
idődet, se másokét felesleges beszéddel ne pazarold. Egyébként is
170
Néhány eredeti szövegből vett részlet következik, amelyekhez
aszkézisét ösztönzendő J. Kentenich a későbbiekben is tartotta
magát.
Az ízlelésre vonatkozó önneveléshez ezt írja J. Kentenich:
„[9.] Minden étkezés előtt légy jó szándékú, s eközben törekedj
egy kis észrevétlen lemondásra.
[11.] Az étkezéseken kívül ne fogyassz semmit. Egy esetleges
ilyen irányú engedélyt ne használj tovább, mint szükséges,
megadott időben újítsd meg.
[12.] Edd, amit eléd raknak, és ne követelj jobbat.”48
A fantázia neveléséhez azt írja:
„[19.] Menekülj minden haszontalan és idegen képzelődéstől,
és gazdagítsd a fantáziádat jó, a különleges jófeltételednek
megfelelő képekkel.”
Az értelemhez ezt jegyzi fel:
takarékoskodott a szavakkal, és mindig fojtott hangon beszélt... A hallgatást
úgy tekintette, mint házai vallásos kifejezési formájának lelkét.
Nem ejtett ki a száján egy értéktelen szót sem.” L. Niderberger, Leben
und Wirken des Vinzenz Pallotti, 267. o.
48 J. Kentenich, LO. (ASM) A szaglás is az önnevelés tárgya Pallotti Vincénél.
Mivel magát – a szegényekkel és betegekkel való érintkezés miatt
– tudatosan arra nevelte, hogy a rossz szagokat jól el tudja viselni,
nem meglepő, hogy a fiatal novíciusnál is megtalálható hasonló szándék:
„[16.] Ne hagyd, hogy a rossz szagok a kötelességed teljesítésében akadályozzanak”.
J. Kentenich, LO. (ASM)
171
„[20.] Hogy megóvd az értelmed a tudatlanságtól, imádkozz,
és próbáld buzgó tanulással a hivatásodhoz szükséges tudást
minél tökéletesebben elsajátítani, és a dolgok mély és őszinte
mérlegelését gyakorolni.”
Az akarat formálásához többek között ezt írja:
„[23.] Mindaz, ami nem Isten, az semmi legyen neked (Szalézi
Szent Ferenc)…
[25.] Semmire se vágyni, semmit se visszautasítani (Szalézi
Szent Ferenc).
[26.] Tedd mindenben – ha nem káros vagy bűnös – mások
akaratát.”49
A későbbi években Kentenich atya módosította az Életrendjében
leírt aszketikus szabályokat, mindenekelőtt a szeretet
központi értékére figyelmeztetve, noha 20 évvel később is hasonló
fogalmakat használ, mint novíciusként.50
49 Ez az alapelv is erősen emlékeztet Pallotti Vincére. Vö. L. Niderberger,
Leben und Wirken des Vinzenz Pallotti, 305. o.
50 1927-ben pl. az érzékek önneveléséről beszél. „Mindig a legfontosabb
marad a szeretet növekedése a megfeszített Istenember iránt. Fontos
azonban, hogy ez személyes szeretet legyen, személynek a személy iránt
érzett szeretete. És minél szenvedélyesebb a szeretet, annál több erőt kap
a lélek, hogy az ösztönök, a test veszélyei ellen fellépjen. Ez a szeretet
hajt engem az elfojtásra, lemondásra. Elfojtás, lemondás – kemény szavak.
Elfojtani, nem megfojtani kell, mert a testnek is van létjogosultsága.
Miért kell az érzékeinket elfojtani? Mert az érzék olyan vad, olyan állati
lett, mert ezek az ösztönök a személyes bűnök által még tovább erősödnek.
Ezért kell elfojtanom minden tilos dologban. De ez nem elegendő.
Mi van a szemmel? Ez is érzék. Mit akarok? A léleknek kell uralkodnia
a testen, tehát a szememen is… Meg kell tanulnom, hogy a szemtől megvonjak
valamit, ami önmagában jogos, hogy a lélek erőt kapjon, kiteljesedjen,
és a test fölött uralkodni tudjon.” J. Kentenich, előadás 1927.
172
A „tökéletes kötelességteljesítés” címszó alatt az „alapelvet” latinul
jegyezte fel: „[27.] mindig az értelmet követve”, „[28.]
az időt jól kihasználva”, és „[29.] a legsürgősebbet először elintézni”.
A következő részlet az Életrendből alaposabb bepillantást enged
a novícius egész törekvésébe, ami hellyel-közzel egyedi
elemeket is tartalmaz:
„[34.] Kövesd emberi ráhatástól függetlenül a kötelességedet
és azt, amit jónak és értelmesnek tartasz, méghozzá okosan és
szeretettel.
[35.] Mindig kérdezd meg magadtól, hogyan cselekedne és ítélne
az isteni Üdvözítő, a legszentebb Szűz, Szalézi Szent Ferenc,
és a tiszteletreméltó Alapító.
[36.] Minden fontos cselekedet és válasz előtt röviden hívd segítségül
a Szentlelket.”
A „türelmet” J. Kentenich „a nehézségek csendes hordozása” a
„beszédben” és az „elviselendő igazságtalanságokban” tanúsított
„szelídség” által akarja gyakorolni.
J. Kentenich teljes Életrendjének több mint egyharmadát a
szeretet témájának szenteli. A „felebaráti szeretet” különösen
fontos neki. Ezzel kapcsolatban többek között rögzíti (néhány
példa):
IX. 25-én, 105. o. (ASM). A következőkben minden egyes érzékszervet
sorra vesz: „Az érzékek megsemmisítése: szem, fül, ízlelés, érzelem”. Kiemelés
a szerzőtől. A személyes szeretet fogalmához lásd: Herbert King,
Marianische Bundesspiritualität. Ein Kentenich-Lesebuch, Schönstatt-
Vallendar, 1994, 83. o.
173
„[51.] Utasítsd el határozottan magadtól a felebarát megvetését,
minden téves ítéletet, hamis gyanút és irigységet.
[52.] Ha felebarátod kellemetlen helyzetbe kerül, a szeretet kötelez
rá, hogy legalább lélekben légy részvéttel iránta.
[53.] Állandóan képzeld magad felebarátod helyébe, és őt a
tiédbe.
[54.] Soha ne engedj meg magadnak olyan tréfát, ami érinthet
valakit a környezetedből.
[55.] Ne mondj olyasmit valaki távollétében, amit a jelenlétében
nem mondanál.
[56.] Vegyél mindenkit a védelmedbe, akiről a jelenlétedben
rosszat mondanak. Ha a cselekedetet nem is lehet megbocsátani,
legalább a szándék meglegyen rá.
[57.] Véleménykülönbség esetén mondd el megalapozott nézetedet
kb. háromszor, hogy részt vegyél a beszélgetésben. De ha
a kérdésnek gyakorlati jelentősége is van, akkor ezen kívül később
(néhány óra múlva) próbáld meg ellenfeled figyelmét még
egyszer szeretettel felhívni a tévedésére.
[58.] Aki téged megbánt…, az iránt próbálj kivételes szeretetet
és rokonszenvet mutatni.
[59.] Ha elöljáró vagy, akkor beosztásod miatt köteles vagy
a hibát elkövetőket helyreigazítani, ha azonban a hibát elkövetőkkel
azonos pozícióban vagy, akkor a szeretet kötelez erre,
amennyiben eredményben reménykedhetsz. Ha nem így van,
akkor értesíts titokban legalább valakit azok közül, akik se174
gíthetnek a hibát leküzdeni; először egy azonos állásút, akinek
befolyása van a hibát elkövetőre, és csak azután az elöljárót,
feltéve, hogy fontos okok miatt nem azonnal az elöljáróhoz tanácsos
fordulni.”
A „Lelki buzgóság tettei”-hez ezt írja J. Kentenich:
„[74.] Tekintsd azt a napot elveszettnek, amelyiken nem cselekedtél
jót felebarátoddal. (Az alábbi pontok gyorsírással következnek:)
[75.] Mindig figyelj az illemszabályokra.
[76.] Imádkozz és buzdíts imára azért, hogy az egész világ
megtérjen Jézus szentséges szívéhez...
[78.] A bűnösökkel való törődés legyen a kedvenc elfoglaltságod.
[79.] Próbálj mindent megtanulni, ami erre alkalmasabbá
tesz. Ne hagyd magad elriasztani ettől a sikertelenség miatt.”
Különösen az emberek közötti kapcsolatokat, az elöljárókkal
és testvérekkel való viszonyt tárgyalja részletesen.
J. Kentenich a tehetségével, de a gondolkodásában és cselekedeteiben
megmutatkozó önállóságával és határozottságával
is megütközést keltett.51 A „büszkeség” és „fölényesség” témaköréhez
fűzött önkritikus megjegyzésekben ezért az alázatnak
gyakran különleges jelentőséget tulajdonít:
51 Saját utalások Menningen atyával szemben, és Karl Hoffmann atya közlése
nyomán.
175
„[80.] Sose tárd fel vezető szereped egy jócselekedetben, és még
kevésbé hivatkozz a tehetségedre és egyéb előnyeidre.
[81.] Ha megdicsérnek, akkor legalább bensőleg alázkodj meg.
[82.] Csak az elöljáróiddal beszélj a hibáidról, nehézségeidről,
kivéve, ha fel akarsz vidítani másokat azok elmondásával.
[83.] Viseld örömmel, vagy legalábbis türelemmel a megaláztatásokat,
helyreigazításokat, bántalmakat, és megvetést, bárhonnan
is érnek (gyorsírással:) és alázkodj meg minden… (?)
[84.] Ha a világ nem talál benned kifogásolnivalót, nem vagy
Krisztus hű szolgája.
[85.] Havonta elmélkedj az önismeretről.”
Az alapelveket még néhány elv és szándék követi, amelyeket
J. Kentenich nyilvánvalóan később fűzött az előbbiekhez.52
„Mint papnak, minden törekvésemnek az alázat elérésére kell
irányulnia, mert
1.) A büszkeség a fő hibám,
2.) Az elbukás lehetőségei gyakoriak és nagyok lesznek.”
Egy hosszabb bekezdés az elöljárókkal szemben tanúsított viselkedésről
és magatartásról sejteni engedi, hogy a közösségi
életben már szert tett némi ez irányú tapasztalatra. Fényt
derít a novíciusoknak az akkori novíciusmesterrel kapcsolatos
52 Hogy mikor írta J. Kentenich a kiegészítéseket Életrendjéhez, az bizonytalan.
A stílus és íráskép hasonlít az 1908-as és 1909-es feljegyzésekhez.
176
nehézségeire is, ahogyan azt ők továbbadták.53 J. Kentenich kifejti:
„I. Az elöljárókkal szemben
a) Hiába, mindenképpen tőlük függök.
b) A velük való harmónia adja meg nekem az oly fontos hivatásszeretetet,
és támogatja az egészséget, tehetséget, jellemformálást,
és az állhatatosság kegyelmét.
c) Keserűséget érezni a közösségi élet során támadt nézeteltérések
miatt, egységre törekedni a legdacosabb elemekkel, magamat
minden javak megvetésének eszközévé tenni, roppant
módon fékezni a tettvágyat, és erősen kétségbe vonni állhatatosságomat.
d) Mit izgat téged az elöljárók cselekvési módja, miután már
elmondtad a véleményedet. A felelősséget nem te viseled.
e) Egy közösség boldogulásához hozzátartozik a feltétlen alárendeltség…,
pl. gondolj a katonaságra. Engedelmesség.
f) Véleménykülönbségek esetén légy rendkívül finom és óvatos.
Tégy úgy, mintha kioktatást várnál, nem pedig te akarnál kioktatni
másokat.”
A további fejtegetésekben J. Kentenich leírja alapelveit azok
szociális következményeinek szemszögéből. A későbbi kiegészítésekből
kiderül, hogy Életrendjét komolyan vette, és
53 Vö. A. Menningen atya leírása Girke novíciusmesterről, és arról, ahogy
őt a novíciusok nevetségessé tették. Bár ebben J. Kentenich semmiképpen
nem vett részt. Vö. H. Hug atya kutatásai. (ASP)
177
elmélkedett rajta. Kibővítette például „II. Embertársakkal,
különösképpen a rendtársakkal szemben” című, az alázat megerősítéséről
szóló alapelvét.
„[80.] Sose tárd fel vezető szereped egy jócselekedetben, és még
kevésbé hivatkozz a tehetségedre és egyéb előnyeidre” ezzel a
kiegészítéssel: „se közvetlen, se közvetett módon”, és így indokolja:
„mert:
1.) Amiből neked több jutott, mint másoknak – pl. értelem és
fantázia –, az ugyanolyan mértékben veszélyes zátony is lehet
számodra: az értelem élessége a hittel szemben; a fantázia
élénksége az erkölccsel szemben.
2.) Mások ugyanezeket a tulajdonságokat jóval nagyobb mértékben
birtokolják.
3.) Annál inkább hiányzik belőled a célirányos akaratnevelés
és a megfelelő érintkezési formák, olyan tulajdonságok, amelyek
a papi munka eredményessége szempontjából ugyanolyan
nagy jelentőségűek, mint az értelem és a fantázia.
4.) Közvetlen vagy közvetett öntömjénezésed történhet akár
olyanok előtt, akik képességeik és sikereik szempontjából feletted,
akár olyanok előtt, akik veled egy szinten, vagy alattad
állnak. Az első esetben sajnálni fognak, a másodikban irigységgel
és rosszakarattal szemlélnek, a harmadikban az érintett
személyek érdekeivel való szembenállásod miatt elveszíted a
megértést – különösen ha a rendtársaidról van szó –, és magányossá
válsz.
178
5.) Gondolj a születésedre.
A felsorolt okok többé-kevésbé vonatkoznak az 54. sz.54 alapelv
megerősítésére is. Még ha egy kicsit éles is a kifejezés. – Tény,
hogy az a hajlamom, hogy sok mindent nevetségessé tegyek, jellememnek
igen kellemetlen vonása. Milyen romboló hatással
van a közösségi életre, kiváltképpen, ha a szükséges diszkréció
hiányzik. Ezért kell az 54. sz.-hoz hozzáfűzni az 54a-t: Óvakodj
szerzetes testvéreid teljesítményének ócsárlásától (!). Modus
procedendi.”
És leírja, hogyan akar eljárni: „dicsérd meg a jót a teljesítményben.”
„Szelíd feddés stb.” és megindokolja:
„(alfa) Tudod a saját tapasztalatodból, milyen keserűséget okoz
a leplezetlen intés. (béta) A jezsuiták pont így tesznek, amikor
kritikát fogalmaznak meg. (gamma) Ez felel meg példaképed,
Szalézi Szent Ferenc szellemének.”55
Kentenich atya a későbbi években sem válik meg az Életrendben
lefektetett aszketikus alapelvektől, de nagyobb hangsúlyt
fektet a szeretet pedagógiai-pszichológiai vonatkozására, mint
minden önnevelési törekvés középpontjára.
„A mi egész aszkézisünk és pedagógiánk kifejezetten szeretetpedagógia…
Nálunk kezdettől fogva a szeretet áll előtérben…
Az elv: mindent szeretetből, mindent a szeretet által, mindent a
szeretetért…, a szeretet a központi mozgatórugó.”56
54 „Ne engedj meg magadnak soha olyan tréfát, ami érinthet valakit a környezetedből.”
55 J. Kentenich, LO, kiegészítés. (ASM)
56 J. Kentenich, előadás 1966. V. 25-én, 118. o. (ASM)
179
A „Szent Ignác-i lelkigyakorlatok” – magyarázza –, még ha
a megtérés lépcsőfokainak végcéljaként szemlélik is a szeretetet,
„mint jezsuita pedagógia leghosszabb távon kivételes
módon éppen az egyes cselekedetek saját törvényű indítékait
hangsúlyozza”. A „végső törvény szerinti indíték”, vagyis a szeretet,
a schönstatti pedagógiában viszont „mindig tudatosan az
előtérben áll”.57
A noviciátus első éve eltelik, és a novíciusoknak kezdődik az
egyetem. Egyes dolgok könnyebbé válhatnak hát J. Kentenich
számára: az új tantárgyak szellemileg többet kínálnak, és az állandó
önreflexió és az aszkézissel való foglakozás kissé a háttérbe
szorul. Az egyetemi tanulmányok megkezdésével azonban
sűrűsödnek azok a problémák, amelyek már a noviciátusban
jelentkeztek, most pedig még sokasodnak is.
56. kép
Missziósház Limburgban, 1900
57 Vö. J. Kentenich, előadás 1966. V. 25-én, 118. o. (ASM), vö. ebben
a kontextusban a teljes szeretet témájához: Herbert King, Marianische
Bundesspiritualität, 78. o.
180
Az egyetemi évek
Amikor J. Kentenich 1905 szeptemberében elkezdte egyetemi
tanulmányait, Limburgban 27 filozófia és 23 teológia
szakos egyetemista tanult.58 J. Kentenich az egyetemi tanulmányai
során hallgatott logikát, metafizikát, természetfilozófiát,
egyháztörténelmet, bibliaismeretet, exegézist, retorikát,
homília-tant.59 Másodévtől hetente nyolc filozófiaóra jött még
mindehhez.
57. kép
Az egykori előadóterem Limburgban
A még meglévő latin nyelvű vizsgaanyag-listák és J. Kentenich
1904 és 1910 között írt vizsgadolgozatainak segítségével meg-
58 Vö. E. Monnerjahn, Pater Joseph Kentenich, 45. o.; Hermann Skolaster,
Unter dem Schutze der Apostelkönigin. Emlékkönyv a Limburg a.
d. Lahn-i palottinusok Mária templomának 1927. október 2-i szentelésére,
Limburg, 1928, 56. o. (APL)
59 Vö. Studien-Conferenzen im Collegio P. S. M. Limburg, 1905. október
14-én. (APL)
181
lehetősen pontosan lehet rekonstruálni a hivatalos vizsgaanyagot.
A tanrend alapján figyelembe vették a modern szellemi
áramlatokat, mint például az ateizmust és más – a katolikus
tanítással szemben álló – kortörténeti ellenvetéseket, mint
például a teremtéstörténet kétségbe vonását az evolúciós elmélet
alapján, ezt azonban mint „tarthatatlant” elvetették.60
A követelményszint igen magas volt: egy ordinárius vezetése
alatt három további vizsgáztató előtt évente minden tárgyból
szóbeli vizsgát kellett tenni.61 Havonta több vizsgadolgozatot
kellett írni 2 év anyagához.62 J. Kentenich dolgozatai – mind
latin nyelven írva – bizonyítják, hogy milyen intenzíven foglalkozott
tanulmányaival.63 Néhány, az egyetemi évekből megmaradt
könyvét – némelyik meglehetősen tekintélyes terjedelmű
– az elejétől a végéig áttanulmányozta, és ceruzával latin nyelven
írt kommentárt hozzá.64
„A theologia morali” vizsgadolgozatban J. Kentenich például
azokat a morálteológiai eseteket elemzi, amelyeket a kispapoknak
a gyóntatásra felkészítendő tanítottak. Egy ilyen dolgozatban
(1909. június 30.) a példaként felhozott morálteológiai
házassági akadályt kellett megvitatni. J. Kentenich az
esetet kánonjogilag és morálteológiailag is kielemzi a házasság
60 Vö. Materia Examinis 1908 (APL), továbbá: pl. Materia Examinis
1909. (APL)
61 Vö. Studienkonferenz, 1905. VII. 27. (APL)
62 Vö. Materia Examinis 1905, 1907, 1908. (APL)
63 Így indokolja például egy professzor az 1-es osztályzatot latinul: „Nem
minden tartozik a feladathoz. Egyébként nagy gonddal kidolgozott
munka.” Vö. J. Kentenich, vizsgadolgozat 1909. III. 27-én, a következő
témában: Duas in Chr. profimetur naturas integras, distinctas et
inconfusas. (ASM)
64 Pl. H. Hurter SJ, Theologiae Specialis. Pars altera complectens,
Tractatus Tres, I. és II. kötet, Oeniponte, 1903; H. Noldini SJ., De
Principiis Theologiae Moralis, Oeniponte, 1906. (ASM)
182
katolikus alapfelfogása szerint, és magyarázatához irodalomjegyzéket
és különböző zsinati határozatokat mellékel. Egyes
részeket olyan részletességgel elemez, hogy professzora áthúzza,
és azzal a megjegyzéssel látja el, hogy „elegendőek az (eddigi)
indokok”.65
58. kép
Részlet J. Kentenich egyik vizsgadolgozatából
65 Vö. Vizsgadolgozat, 1909. VI. 30. (ASM)
183
J. Kentenich morálteológiai vizsgadolgozatainak jellemzője
egyrészt a kompromisszum nélküli egyértelműség a tárgyi
megítélés vonatkozásában, tehát ami a bűn objektivitását illeti,
másrészt a személyeknek és emberi körülményeknek –
amelyek a bűn szubjektív oldalára világítanak rá – az enyhébb
morális megítélése. Így aztán előfordult, hogy amikor olyan
jellegű feladatot kapott, amelyben egy sor súlyos bűn volt
felsorolva, J. Kentenich állásfoglalása nem minden esetben
egyezett meg véleményező professzoraiéval. Logikus indoklási
precizitása miatt viszont általában a legjobb osztályzatokat érdemli
ki. A filozófiában hasonló a helyzet.
Limburgban rendszeresen tartottak úgynevezett vitanapokat.
Egy professzor elnöklete mellett egy hallgató téziseket állított
fel, amelyeket érveléssel kellett megvédenie általában
három „támadó” (opponens) ellenében. Ezek a viták, amelyeken
az egész ház részt vett, többnyire reggel 8.30-tól délig,
majd 14.30-tól estig tartottak. Évente egy-három alkalommal
kerültek megrendezésre, és az egyetemi élet nagy eseményének
számítottak. J. Kentenich négy ilyen vitanapon volt aktív
résztvevő.66 Ezek tematikusan az egyházhoz, a pápához, a
tanítóhivatal tévedhetetlenségéhez és az élet eredetéhez való
viszonyulás tézisei körül forogtak. J. Kentenich a dogmatikai
és morálteológiai téziseknél kapott opponensi szerepet.
66 „Theses Defendendae In Disputatione: Die 27. Martii 1906: Ex
Philosophia: De Universalibus, Defendet: Fr. Kentenich Josephus.”
„Die 21. Decembris 1906: De Vite Organica… Arguent: mane: Fr.
Capitain Iohannes u Fr. Berberich Franciscus, vespere: Fr. Kentenich
Josephus.” „Die 15. Maii 1908: Ex Theologica Dogmatica: Arguent:
mane: Fr. Hendricus Voss, vespere: Fr. Joseph Faerber, Fr. Joseph
Kentenich.” „Die 1. Februarii 1909: Ex Biblico. »Die Irrtumslosigkeit
der hl. Schrift nach der alten und neukritischen Schule« – de quo
dissertationem instituet: Fr. Joseph Kentenich.” (APL)
184
Metafizikai hajlama különösen sokat jelentett a filozófiánál.
Rögtön a tanulmányai kezdetén egy olyan problémával kerül
szembe, amely személyes érintettsége miatt erősen foglalkoztatja,
és amivel ezután intenzíven foglalkozik: az igazság keresése,
klasszikusan definiálva pedig „az értelem és a dolgok
összhangja”.67 Az első érintési pontok elsősorban abból adódnak,
amit a tanterv előír:
A hallgatóknak 1906-ban írásbeli vizsgát javasoltak, amelyben
be kellett mutatni és meg kellett vitatni a filozófusoknak az
egyetemességről vallott különböző nézeteit. Az „egyetemesség-
vita” filozófiai problémája tulajdonképpen az a kérdés leegyszerűsítve,
hogy a kézzelfogható dolgok léteznek-e csupán,
vagy létezik valóság a gondolatainkon kívül is?68
Még ebben az évben a nyilvános vitanapra a „De Universalibus”
témájához J. Kentenich téziseket állít fel a skolasztika és a
kanti felvetés konfliktusáról, és megvédi azokat. A vita anyagában
figyelembe veszi az új idők ellenvetéseit, messze túllépve
a megadott tananyagon.69 Hogyan tudta mindezt megismerni?
A hivatalos vizsgatételek alapján az igazság-kérdést, ahogyan
azt az újkori filozófia szemléli, a filozófiatörténet tantárgyban
csak érintőlegesen tárgyalták. A Limburgi Egyetemi Könyvtárban
sincs 1904-ben egyetlen mű sem Kanttól, sem Hegeltől,
67 Vö. Materia Examinis 1904, Logik 17. sz., Philosophia I. Jahr. (APL)
Aquinói Szent Tamás definíciója, De ver, STh I q 16: „Veritas est
adaequatio rei et intellectus.”
68 Vö. D. Schlickmann, Studie zur Biographie, 2001, részletesebben 306.
o., J. Kentenich tanulmányaiból véve: Albert Stöckle, Grundzüge der
Philosophie, 1. kötet: Theoretische Philosophie, Mainz 1892, id. kiad.
1910, 107. és 112. o. (Limburger Studienbibliothek von 1904 = LSB)
69 Vö. Disputation, 1906. III. 27. (APL)
185
sem más újkori filozófustól. Ezek a szerzők akkor még indexen
voltak.70
Mindazonáltal Franz Berendt atya személyében Josefnek már
rögtön az egyetemi tanulmányai kezdetén olyan oktatója volt,
aki a tantervébe felvette az újkori irányzatokat, köztük szociológiai
szemszögből Marx és Hegel munkásságát is. J. Kentenich
később hangsúlyozta, hogy milyen nagy befolyással volt ez a
tanára gondolkodásának kiszélesedésére.71
Ezen kívül önálló olvasmányain keresztül, melyre Berendt
ösztönözte hallgatóit, közelebbről foglalkozhatott az újkori
problematikával.72 A kortárs és „újabb” filozófiákhoz további
hozzáférést biztosítottak számára a másodlagos irodalomban
fellelhető meglehetősen hosszú idézetek és fejtegetések.73 A
Limburgi Egyetemi Könyvtár néhány könyvében bőségesen
próbálták az újkori szellemi áramlatokat, mint téveszméket
70 Vö. Joseph Hollweck, Das kirchliche Bücherverbot. Ein Commentar
zur Constitution Leo’s XIII., „Officiorum ac munerum”, Mainz (2. jav.
kiad.) 1897, 31. o. (LSB)
71 Vö. E. Monnerjahn, Pater Joseph Kentenich, 47. o.; vö. továbbá H.
Hug, Vergangenheit einholen, I. kötet, 356. o.
72 A fiatal frátereknek lehetőségük volt könyvet rendelni, amiből J. Kentenich
szokást csinált. Helmut Mertens, Limburg levéltárosának információja
szerint.
73 Hagyatékában találunk ebből az időszakból olyan műveket, amiket
J. Ken tenich behatóan tanulmányozott, ahogy a kiemeléseken látszik:
pl. Franz Sawicki, Das Problem der Persönlichkeit und des Übermenschen,
Paderborn, 1909, többek között Nietzsche, Hegel, Kant,
Carlyle, Key, Ibsenről szóló fejezetek; vagy C. Willems, Institutiones
Philosophicae, Continens Logicam, Criticam, Ontologicam, Treveris
1906, a 2. fejezet: De Idealismo, itt részletesen van szó: Fichte, Hegel,
Schopenhauer, Wundt, Herbart munkásságáról; továbbá C. Williems,
Philosophia Moralis, Treveris, 1908.
186
megcáfolni.74 A hosszú, hitvédelmi tanulmányok bizonyítják,
hogy a századfordulón a filozófiai és teológiai irodalom milyen
súlyt tulajdonított az újkori filozófiáknak, és mennyire tartottak
ezeknek a filozófusoknak a hitre gyakorolt hatásától.75
A skolasztika – ahogyan azt részben Limburgban is oktatták
– megkísérelte, amennyire lehetséges volt, az egyházi tanítást
összhangba hozni a filozófiai értelemmel. Nagyon racionálisan
járt el, egyik istenérvet sorakoztatta fel a másik után az
új áramlatok megcáfolására.76 A skolasztikus bizalom az intellektus
erejében mindenekelőtt abban nyilvánult meg, „hogy az
ontológikus istenérvet, mint meggyőzőt elfogadta”.77
74 Vö. Limburgi Egyetemi Könyvtár, 1904: Joh. Nepomuk Paul
Olschinger, Speculative Entwicklung der Hauptsysteme der neueren
Philosophie von Descartes bis Hegel, II. kötet, Schaffhausen 1854, 926
oldal; Albert Stöckl, Geschichte der neueren Philosophie von Baco und
Cartesius bis zur Gegenwart, II. kötet, Mainz 1883, 638 oldal, ugyanő,
Lehrbuch der Geschichte der Philosophie, Mainz, 1875, 751-945. o.;
ugyanő, Der Materialismus geprüft in seinen Lehrsätzen und deren
Consequenzen, Mainz, 1877; Fries, Kritik der erkennenden Vernunft,
I. kötet, 347 oldal, (borítója hiányzik); Franz Anton Staudemaier,
Darstellung und Kritik des Hegelschen Systems. Aus dem Standpunkte
der christlichen Philosophie, Mainz 1844, 874 oldal; Max Limbourg,
Kant’s kategorischer Imperativ, Wien, 1894; Friedrich Ast, Grundriß
der Geschichte der Philosophie, Landshut, 1825; Duboc, Das Leben
ohne Gott, (borítója hiányzik); Paul Hafner, Der Materialismus in der
Culturgeschichte, Mainz 1865, 385 oldal. (LSB)
75 Pl. F. A. Staudemaier, Darstellung und Kritik des Hegelschen Systems,
1844; A. Stöckl, Der Materialismus, 1877; Die Philosophie der Vorzeit,
vertheidigt von Joseph Kleutgen, Innsbruck, 1878, I. és II. kötet; Engelbert
Lorenz Fischer, Der Triumph der Christlichen Philosophie gegenüber
der antichristlichen Weltanschauung am Ende des XIX. Jahrhunderts,
Mainz, 1900. (LSB)
76 Vö. Christoph Helferich, Geschichte der Philosophie. Von den Anfängen
bis zur Gegenwart und Östliches Denken, Stuttgart, 1986, 65. o.;
vö. J. Kentenich vizsgadolgozata 1907. III. 23. (ASM)
77 Vö. Ch. Helferich, Geschichte der Philosophie, 67. o.
187
1907. március 23-án J. Kentenich filozófiai vizsgadolgozatot ír
a következő témában: Az istenérvek gyűjteménye és kifejtése.
78 Tizennégy, kézzel írt A/4-es oldalon az istenérvek sokaságát
sorakoztatja fel, amelyek részben Aquinói Szent Tamás öt
klasszikus istenérvére támaszkodnak.79 A dolgozatból kitűnik,
hogy mit tartottak Limburgban fontosnak: érvek láncolatával
bizonyítékokat bemutatni Isten létezése és a kinyilatkoztatás
igazsága mellett.80 „A spekulatív ateizmushoz eljutni – ezt a
nézetet kellett képviselnie a vizsgázónak – az embernek tulajdonképpen
lehetetlen.”81 De mi van akkor, ha mégis lehetséges?
Kentenich testvér egyre inkább beleássa magát a könyveibe.82
A legtöbb előadáson és szemináriumon, amin részt vesz, azt
az álláspontot képviselik, hogy „minden esetleges gondolati bizonytalanságot
meg lehet semmisíteni vagy le lehet győzni egy
akarati tettel”.83 „A skolasztika szerint a filozófia és egyáltalán
78 „Thesis: Recenseantur et delinientur argumenta pro existentia Dei.”
79 Vö. Aquinói Szt. Tamás, Summa Theologica I, Gottes Dasein und
Wesen, Katholischen Akademikerverband, Salzburg, Leipzig, 1934, Qu.
2 és 3, 44-49. o.
80 Vö. Paul Haffner, Grundlinien der Aufgabe der Philosophie, Mainz,
1881, 185. o.; Alfons Lehmen, Lehrbuch der Philosophie auf aristotelisch-
scholastischer Grundlage, 1. kötet: Logik, Kritik und Ontologie,
Freiburg (3. bővített kiadás), 1909; Franz Hettinger, Lehrbuch der
Fundamental-Theologie oder Apologetik, Freiburg, 1888, 782. o.; Albert
Stöckle, Grundriß der Religionsphilosophie, Mainz, 1872; August Nicolas,
Philosophische Studien über das Christentum, Paderborn, 1857;
Joseph Kleutgen, Die Philosophie der Vorzeit vertheidigt von J. Kleutgen,
1. és 2. kötet, Münster, 1860, 1863 (LSB)
81 Materia Examinis 1906 (APL), vö. Materia Examinis 1907. (APL)
82 „Sokat tanultam, gyakran éjszakába nyúlóan. Minden lehetségest elolvastam,
de nem lettem érettebb”. J. Kentenich, Lelkivezető kurzus,
1926, 50. o. (APL)
83 Vö. Materia Examinis 1904, filozófia, 1. év. (APL)
188
a tudomány alapfeltevése, hogy az igazság valami önmagában
maradandó, változatlan és abszolút érvényes, és ezért minden
értelem, amely ugyanazt a dolgot helyesen ragadja meg, lényegében
ugyanazt a bölcsességet ugyancsak igazságnak ismeri
el.”84
Immanuel Kant azonban – mint az újkori gondolkozás képviselője
– megingatta a skolasztikának az emberi értelem objektív
megbízhatóságába vetett bizalmát azon tézise által, „hogy a
dolgok »lényegét« egyáltalán nem vagyunk képesek megismerni,
hanem ismereteink csupán a megtapasztalható jelenségekre
korlátozódnak”.85
Egy racionális jellegű, apologetikus beállítottságú teológia –
ahogyan azt a legmesszebbmenőkig Limburgban is tanították86
– ütközött össze az újkori kritikus gondolkodással, amely megrengette
ezt az optimizmust, amennyiben Kant kritikája végső
soron aláásta az összes istenérvet mint bizonyíthatatlant.87
J. Kentenich felismerte ennek a kihívásnak a komolyságát.88
Az újkori filozófiai eszméknek, amelyekbe tanulmányai során
beleütközött, közös nevezője az abszolútum egyre nagyobb
tért nyerő elvesztése a relatív javára, és a megismerés-biztonság
növekvő mértékű elvesztése: A világ csupán olyan, ami-
84 Alfons Lehmen, Lehrbuch der Philosophie, 1909, 270. o. (LSB)
85 Vö. Engelbert Lorenz Fischer, Die Grundfragen der Erkenntnistheorie.
Kritik der bisherigen Erkenntnistheoretischen Standpunkte und
Grundlegung des kritischen Realismus, Mainz, 1887, 28. o. (LSB)
86 Lásd vizsgaanyag-listák. (APL)
87 Vö. Ch. Helferich, Geschichte der Philosophie, 190. o.
88 Vö. Kentenich atya kommentárja G.-M. Boll atyának, amikor az ifjúkori
küzdelmeiről beszélgettek Milwaukee-ban, 1959, 1961, lásd alább.
189
lyennek éppen tűnik nekünk, s hogy valóban olyan-e, azt nem
tudjuk megmondani.89
Az akkori Limburgi Egyetemi Könyvtár irodalmának egy része
megvilágítja az újkori szellemi áramlatokkal való beható foglalkozás
által, hogy a kortárs teológia mennyire támadva érezte
magát ezen filozófiáktól. Ez részben megmagyarázza a vitatkozó
érvelési módot is a modern feltevésekkel szemben.90
Egyetemi évei alatt gyakran került sor szellemi (elvi) vitára
J. Kentenich és professzorai között. Hoffmann atya így ír
erről: „Filozófiában és teológiában mindig egy évvel alattuk
(J. Kentenich és K. Mohr) jártam. Az előbbi igen önálló kritikával
állt az előadott anyaghoz. Alkalomadtán határozottan elő
is tudta adni a kétségeit. Ezáltal szeretett egyik-másik tanárnak
kényelmetlenséget is okozni.”91
J. Kentenich szándéka (jófeltétele) az 1909-es magánfeljegyzéseiben:
„Az előadásokon teljesen felfüggesztem a saját véleményemet,
és jobban tartom is magamat egyszerűen a professzor
nézetéhez”92, alátámasztja, hogy közte és professzorai
között adódtak véleménykülönbségek, amelyeket ő enyhíteni
igyekszik.
89 Vö. Wilhelm Gottlieb Tennemann, Grundriss der Geschichte der Philosophie
für den akademischen Unterricht, feld. A. Wendt, Leipzig,
1825, 423-513. o. Ebben Kantot „második Szókratésznak” nevezi (424.
o.). (LSB)
90 Vö. P. Haffner, Grundlinien der Aufgabe der Philosophie, 185. o. A
tankönyv szerzője, P. Haffner ezt írja Immanuel Kantról: „Idióta, ha az
objektív igazságot, amely eredete, tárgya és célja a megismerésnek, tagadja.”
Uo. 227. o. (LSB)
91 K. Hoffmann, Erinnerungen, 1956. (APL)
92 J. Kentenich, Naplóbejegyzés, 1909. február. (ASM-DS)
190
Egyszer később egy Günther M. Boll atyával folytatott beszélgetésben
megemlíti: „Minden professzor félt tőlem.”93 Nagyon
kritikus egyetemista volt, és többnyire hátul jobbra az utolsó
sorokban ült. Mihelyt a professzorok befejezték az előadást,
rögtön arrafelé néztek, hogy vajon milyen ellenvetés érkezik
már megint J. Kentenichtől. Környezete – a professzorai és a
diáktársai – számára nyilvánvalóan kissé idegen volt, akit könynyen
félre lehetett érteni.
Tehetsége természetszerűen tovább növeli a közte és diáktársai
között lévő távolságot. Noha J. Kentenichet a noviciátus
kezdetén prefektussá választják, az egyetemi évek alatt erősödik
személyes visszafogottsága és bizonyos kapcsolathiánya.
Az elkülönüléséről, külső magatartásának és benső beállítottságának
önállóságáról így ír egyetemi társa, Karl Hoffmann:
„Hogy mennyire a maga útját járta, kiderül az alábbiakból.
Kolb rektor atya vasárnap esténként az önkéntesen összejövő
egyetemistáknak egyfajta lelki konzultációt tartott. Kentenich
testvér végül már nem ment el. Mikor megkérdezték az okát,
ezt válaszolta: »Mert azt, ami egy ilyen beszélgetés célja lenne,
vagyis a kölcsönös véleménycserét, gyakorlatilag nem érik
el. Hiszen szinte csak Kolb atya beszél.« Mi, többiek ezt nem
bántuk, hanem tetszett a dolog, mert Kolb atya többnyire inspiráló
dolgokról, példákról, gondolatokról vagy eseményekről
beszélt.”94
Az igazság utáni vágya ezekben az években kihat a professzoraival
való kapcsolatára is. J. Kentenich így jellemzi ezt 1955-ben:
93 J. Kentenich beszélgetése G.-M. Boll atyával Milwaukee-ban (1959 és
1960), az utóbbi 2000. IV. 18-án közli, és az meghatalmaz az írásbeli
rögzítésre.
94 K. Hoffmann, Erinnerungen, 1956 (APL)
191
59. kép
J. Kentenich bizonyítványa, 1906. júl. 21.
192
„Ez az igazság-fanatizmusom olyan hajtóerővé vált, ami minden
cselekedetemet meghatározta, s ami a professzorokkal való
érintkezés során a belső igazságvágytól hajtva nem ritkán a tapintat
határát is átlépte.”95
Egy nyilvános vitanapon, amely nagy valószínűséggel 1908.
május 15-én96 került megrendezésre, éppen ezzel a személyiségjegyével
keltett nagy megütközést. A vita tárgya alapvető
fontosságú volt. Az egyház tanítóhivatalának dogmatikus
alaptételeiről volt szó, a kinyilatkoztatás és az objektív szent
igazságok egyház által való közvetítéséről, valamint a pápa tévedhetetlenségéről.
Ebben a vitában Kentenich testvér, mint
a felállított dogmatikai tételek opponense, nem csak a három
egyetemista, hanem végezetül az illetékes professzor érveit is
lesöpörte.97 A professzor végül, ahelyett, hogy érveket hozott
volna elő, a tekintélyére hivatkozott. J. Kentenich így válaszolt
latinul: „Amit bizonyítékok nélkül adnak elő, annak minden
további nélkül ellent lehet mondani.”98 Később hozzáfűzte:
„Csak az igazságot néztem; hogy a professzor olyan sebezhető…,
arra egyáltalán nem gondoltam.”99
Az eset általános feltűnést keltett, a tanári konferencia elé került,
és azzal végződött, hogy a jegyzőkönyvbe került egy bejegyzés
az említett professzortól: „Veszélyes útra tér.”100 Ez az
esemény később nagy szerepet játszott J. Kentenich értékelésénél
az örökfogadalom-tétel engedélyezésekor.
95 J. Kentenich, Antwort auf Gründer und Gründung, 1955, 109. o. (ASM)
96 Theses defendendae 1908. V. 15-én. (APL)
97 Vö. A. Menningen, Vortragsreihe 1968, 63. o. (ASM)
98 J. Kentenich, lásd: A. Menningen, Vortragsreihe 1908, 64. o. (ASM)
99 J. Kentenich, lásd: A. Menningen, Vortragsreihe 1908, 65. o. (ASM)
100 „Periculosa indecit via!” tanúsítja A. Menningen, lásd: Vortragsreihe,
1968, 64. o. (ASM)
193
A már említett noviciátusbeli problémákhoz, és a feltörő filozófiai
és teológiai kérdésekhez még egy nehézség társult, amely
fizikailag és pszichésen megterhelték: 1907-ben J. Ken tenich
egyetemi hallgatót súlyos betegsége miatt fél évre felmentik a
tanulmányai alól. Ez nem csak az egyetemi tanulmányokat veszélyeztette,
hanem a II. fogadalom engedélyezését is. Újabb
küzdelem kezdődött a papságáért. Különösen megterhelő volt,
hogy a betegséget, amiben szenvedett, először nem tudták
pontosan diagnosztizálni.
A tuberkulózis
Karl Hoffmann atya, aki 1902-től Ehrenbreitstein diákja volt,
az ottani időkről meséli: „Kentenich általában nagyon komoly
volt, nagyon sokat tanult, és hajlamos volt a közös kirándulások
alkalmával túlerőltetni magát. Néhány társával gyakran
jóval tovább gyalogolt, mint a közösség. Van, aki ebben látja az
okát annak, hogy ezután megbetegedett tbc-ben.”101
A tuberkolózis nem a túlerőltetés102 következtében alakul ki
– mint ahogy azt fentebb vélik –, azonban a kedvezőtlen életkörülmények
vagy a „krónikus, aspecifikus tüdőbetegségek,
az immunhiány…, a testi-lelki túlterhelés” mind elősegítik a
tbc kitörését.103 Kifejezetten veszélyes és ragályos betegségnek
számított, aminek a kórokozóját csak 1882-ben fedezték
101 K. Hoffmann, Erinnerungen, 1956. (APL)
102 Vö.: Das große Reader’s Digest. Gesundheitsbuch, Stuttgart, Zürich,
Wien, év nélkül, 439. o: „Gyakran a betegség jeleit a túlerőltetés vagy
megfázás következményeinek tartják.”
103 Vö. Gotthard Schettler és Heiner Greten (szerk.), Innere Medizin. Ein
kurzgefasstes Lehrbuch, I. kötet, Stuttgart, New York, 1990, 573. o.;
Willibald Pschyrembel, Klinisches Wörterbuch, (275. átdolg. kiadás)
Berlin, New York, 1994, 1577. o.
194
fel.104 Fontos szerepet játszik az elsődleges megfertőződésben
az öröklött hajlam, a páciens általános állapota, és egy tuberkulózisos
beteggel való kapcsolatba kerülés intenzitása.105
Hogy J. Kentenich pontosan mikor fertőződött meg, azt nem
tudjuk. A megfertőződés sokkal korábban megtörténhet a betegség
tényleges kitörésénél. Elképzelhető, hogy a nagyapjától
örökölte a betegségre való hajlamot, vagy hogy korán kapta
meg a fertőzést a nyilvánvalóan tbc-ben szenvedő tanítónőtől
Gymnichben. Lehetséges az is, hogy évfolyamtársa, a tuberkulózisban
megbetegedett Weiler testvér fertőzte meg, akivel
közvetlen kapcsolatban volt. A pontos, korai diagnózis a röntgensugár
felfedezése előtt nagyon nehéz volt.106 Az orvos, dr.
Glock, aki Oberhausenben J. Kentenich első tisztiorvosi vizsgálatát
végezte, talán ezért nem ismerte föl az elmeszesedett
gócot, ami már akkor létezhetett, és a fiút 1899. szeptember
22-én egészségesnek107 nyilvánította.
J. Kentenich már 1904-ben érzi az első jeleket. Mayer atyának
a szünidőből azt írja, hogy úgy érzi, elkapott egy „mellhártyagyulladást”.
108
104 Robert Koch, svájci orvos fedezte fel. Vö. Das Barmer-Lexikon. Gesundheit
und Medizin von A-Z. Kiad W. Draeger, 1994, „Tuberkulose”, 533. o.
105 Vö. Gotthard Schettler és Heiner Greten (szerk.), Innere Medizin,
1990, 573. o.
106 Wilhelm Conrad röntgenfizikus fedezte fel 1895-ben a róla elnevezett
sugarakat, amelyeket később technikailag is hasznosítottak. Amíg ez a
felfedezés eljutott az orvosi rendelőkbe és kórházakba, évek teltek el.
A diagnózist abban az időben (1907) kizárólag tüdőmeghallgatás alapján
állapították meg.
107 ASM
108 Vö. J. Kentenich levele Johann Mayer atyához, 1904. VIII. 11-én.
(ASM) A betegséget eleinte gyakran mellhártyagyulladásnak diagnosztizálták,
vagy azzal kezdődött.
195
1907. április elején Kentenich testvérnek a Limburgi Tartománytanács
határozata szerint rossz egészségi állapota miatt
„őszig fel kell függesztenie a tanulmányait”.109 Ezért hosszabb
időt tölt Vallendarban. Ugyanezen év május 14-én Bayer atya,
aki 1906 óta a Régi Ház rektora, azt írja a provinciális atyának:
„Niedziak testvér jól eszik és alszik, Kentenich testvér
ellenben ha lehet, egyre jobban szenved étvágytalanságban, álmatlanságban
és fejfájásban.110 Szerintem egyáltalán nem segít
neki a kúra111, amit csinál. A napokban Koblenzbe küldöm orvoshoz,
és más eszközökhöz folyamodom. Ha nem megfelelő
az eljárásom, kérek határozott értesítést.”112 Bayer rektor valóban
elküldte a testvért orvoshoz Koblenzbe, mert a következő,
a tartománytanács 1907. július 26-27-es feljegyzéséből egy
diagnosztizált betegség közelebbi ismeretére lehet következtetni.
Vagyis nem engedhető II. fogadalomtételre: „Kentenich
és Weiler testvérek vonatkozásában eltérnek a vélemények…,
amit Rómában kell eldönteni, mert nem biztos, hogy betegségük
csírája nem volt már bennük a társaságba való belépéskor.”
113 Ez a körülmény érvénytelenné tette volna a noviciátusba
való belépést, és elbocsátás lett volna a következménye.
Weiler testvér aktáiból később kiderül, hogy a betegsége tüdőtuberkulózis,
J. Kentenich aktáiban nincs megjegyzés.114
Megvan egy 1907. IX. 30-i orvosi űrlap harmadik oldala Bad
Wörishofenből, ahol Kneipp professzor kifejezetten tbc-s betegeket
kezelt.115 Ezen az orvosi űrlaptöredéken gyorsírásban
109 Vö. 1907. IV. 5-i ülés jegyzőkönyve (APL)
110 Jellemző a kezdődő tbc-re. Vö. G. Schettler, H. Greten (szerk.): Innere
Medizin, 1990, 575. o.
111 Vallendarban lehetőség volt Kneipp-gyógykúrára, szakorvos is volt.
112 Bayer atya levele 1907. V. 14-én Kugelmann generális atyához. (APL)
113 Feljegyzés 1907. július 26-27. Provinzkonsulta. (APL)
114 Helmut Mertens atya, limburgi levéltáros információja.
115 A szerző kutatásából Bad Wörishofenben. (ASM-DS)
196
írt feljegyzést találunk, ami tbc-re utal. Ebből az évből származik
J. Kentenich kézírásával egy, a szanatóriumi tuberkulózisos
betegekre jellemző napirend.116 Rá van írva ceruzával:
„Wörishofen 1907”.117
J. Kentenich két hónapot tölt ott. Úgy tűnik, 1908 nyarán még
nem teljesen épült fel, mert Kolb atya azt kéri egy levélben
Kugelmann atyától, hogy néhány testvér, „köztük Kentenich
testvér is” „házainkon kívül tölthesse a szabadságát”.118 1909-
ben az akut betegség elmúlik. Csak 1914 február-márciusában
tör ki rajta újra a tuberkulózis, amikor vért köp és kórházba
kerül.119
Nem kielégítő egészségi állapota J. Kentenichet nem csak azzal
kapcsolatban tette bizonytalanná egyetemi évei alatt, hogy
időben leteheti-e majd fogadalmait, hanem rendkívüli pszichikai
megterhelést is jelentett számára a betegség mibenlétével
kapcsolatos bizonytalanság, a gyakori elgyengülés és légszomj.
A tbc miatt még inkább elszigetelődött a többiektől.
A betegség az egyetemi évek alatt ráadásul olyan pillanatban
éri el, amikor amúgy is nagy lelki-szellemi küzdelmek gyengítik
le és teszik esendővé.
116 Vö. „Hausordnung und Aufnahmebedingungen für die Stadtcölnische
Auguste-Victoria-Stiftung zu Rosbach a. d. Sieg”, 1902. szeptember;
Das große Reader’s Digest Gesundheitsbuch, 441. o.
117 ASM-DS
118 Vö. Kolb atya levele Kugelmann atyához 1908. VII. 3-án. (APL)
119 Ebből az időből származik egy igazolás 1916. X. 4. „Kentenich atyát
1915-ben és 1916-ban aktív tüdőcsúcstuberkulózissal kezelték. Dr.
Hagemann” (ASM) Jellemző az újra kitörő tuberkolózisra, hogy a tüdőcsúcsot
támadja meg. Vö. G. Schettler, H. Greten (szerk.): Innere
Medizin, 1990, 579. o.
197
„Ifjúkori harcok” vagy több annál?
A limburgi éveket a személyes határok megtapasztalása jellemzi,
amelyet később J. Kentenich „ifjúkori harcok” címmel
foglal össze. A „krízis” fogalmat nagyon ritkán1 használja, amikor
erről az időszakról ír, noha más összefüggésben gyakran alkalmazza
ezt a szót,2 amely egyébként nagyon találóan írja le
ifjúságának ezt a szakaszát.3 A „harcok” szó feltételezi az ellenfelet;
a célt, amiért küzdenek, és az érintett aktív részvételét.
J. Kentenich ezen évek teljes fejlődési folyamatában végig aktív
maradt, nem pusztán öntudatlanul szenvedő alany. Feltűnő
továbbá, hogy az önvallomásaiban ifjúkori harcait szinte kivétel
nélkül későbbi küldetésével hozza összefüggésbe. Harcokról
beszél és nem csupán egyetlen „harcról”. Ezek szerint nem
csak egy kihívásról volt szó, hanem számtalan nehézségről,
amelyek – kívülről és belülről – szinte egy időben zúdultak rá.
1 Vö. J. Kentenich, előadás 1952. VII. 28-án, USA-Terziat 1952, 2. kötet,
314. o. Itt mondja: „Emlékszem, hogy fiatal koromban, amikor magam
is belső válságban voltam, a hitben krízist éltem át, milyen felszabadítóan
hatott rám, amikor találkoztam egy idős emberrel, aki a hitkérdésekhez
olyan mély magától értetődően állt.”
2 Vö. J. Kentenich, Pädagogische Tagung 1950, lásd: Grundriß einer neuzeitlichen
Pädagogik für den katholischen Erzieher, Vallendar-Schönstatt,
1971, 99. o.; J. Kentenich, Oktoberbrief 1949 an die Schönstattfamilie,
szerk. Säkularinstitut der Schönstätter Marienschwestern,
Vallendar-Schönstatt, 1970, 38. o.
3 Az általános meghatározás szerint a „krízis” alatt pszichológiailag ezt
értjük: „döntő szakasza egy kivételes belső és/vagy külső megterhelés
jellemezte pszichológiai fejlődési folyamatnak, ami a későbbi személyiségtörténetre
meghatározó”. Der große Brockhaus, Wiesbaden, 1979,
6. kötet, 526. o.
198
Az ifjúkori harcok 1904-1910-ig tartottak, sőt egy levélben
„tíz nehéz évről”4 van szó. A noviciátussal kezdődtek, és körülbelül
a schönstatti papi működésének kezdetéig tartottak.
Ez az az idő, ami közvetlenül alapító tevékenységének kezdetét
előzi meg. Egy későbbi levelében megjegyzi, „hogy egy
ilyen hirtelen megjelenő cselekvés-, élet- és érzékelésmód”, ami
„Schönstatt újjászületésekor” láthatóvá lesz, „nem lehetséges
egy, azt hosszan megelőző és mélyreható fejlődés nélkül a maga
részéről”.5 Mi volt az az „új”, ami ezekben az években forrongott
benne, és végül megérlelődött? Mi bontakozott ki, és mi
kristályosodott ki belőle?
Maga Kentenich atya az egyetlen tanúja személyisége ezen
érési folyamatának. Az 1908-1909-ből származó, naplószerű
feljegyzései és önvallomásai nélkül semmit sem tudnánk erről.
A legkorábbi rendelkezésünkre álló vallomása egy 1916-ból
származó levél, amit Josef Fischer nevű diákjának írt Feldbe,
aki a Mária-kongregáció prefektusa volt, és nehéz szituációba
került. Hogy megvigasztalja a fiatalembert belső nehézségeiben,
és megajándékozza bizalmával, J. Kentenich a saját, még
élénken benne élő tapasztalataihoz nyúl vissza:
„…Mindez azonban olyan hidegen cseng, olyan teoretikus.
Szabad egy kicsit fellebbentenem múltamról a fátylat? A noviciátusba
való belépésemtől a papszentelésemig, és még egy
kicsit tovább is, állandóan a legőrjítőbb küzdelmeket kellett kiállnom.
Benső boldogságnak és elégedettségnek a legcsekélyebb
nyoma sem volt. A lelkivezetőm nem értett meg, és egészségtelen
racionális-szkeptikus gondolkodásmódom miatt csak csekély
természetfölötti kapaszkodóm volt. Őrült külső és belső harcok
4 J. Kentenich, levél Josef Fischernek 1916. XII. 11-én és vö. levél Franz-
Rudolf Bornewasser v. Trier érseknek, 1936. IV. 7-én. (ASM)
5 Kentenich atya levele Köster atyához 1955. I. 17-én (ASM)
199
voltak ezek, mondhatnám lelki és még ráadásul testi szenvedések.
Talán egyszer majd többet mesélek róla Önnek. Ha nem
mentem volna át ezen a szokásostól teljesen eltérő fejlődési folyamaton,
nem lehetnék az Önök számára az, aminek a beosztásomnál
fogva lennem kell, és ami lenni törekszem. Alkalmazza
ezt Ön a saját helyzetére és jövőjére! Így bizonyára megérti
teljes és mély érdeklődésemet küzdelmének fázisai iránt.”6
Tehát különböző lelki és testi szenvedésekről volt szó. Ezek
egymásba kapaszkodtak, kölcsönösen befolyásolták egymást,
és összességében olyan állapotot hoztak létre, amit ő a „legőrjítőbb
harcok” superlativusával ír le. Mi volt az okuk, és mi
váltotta ki ezeket a harcokat?
Kentenich atya úgy magyarázza, hogy az „ifjúkori harcoknak,
amelyek matematikai pontossággal a noviciátusba lépésemmel
kezdődtek – korábban nem voltak ilyenek – mindenképpen lelki
eredetűeknek kellett lenniük”.7
„Lelkivezetői tanfolyam az ifjúság pszichológiájához” c. írásában
leír egy ilyen szükségképpen fellépő lelki folyamatot:
„Az értelem tevékenysége először majdnem őrült önreflexióként
jelentkezik, ami később a körülöttünk levő dolgokkal szemben
támasztott felettébb éles kritikai készenlétté válik… Hogyan
nyilvánul ez meg? Itt-ott ártatlan jelenségekben. A fiú naplót
vezet, verset ír, barátságokat köt, levelez.”8
6 Kentenich atya levele Josef Fischerhez 1906. XII. 11-én. (ASM) Részletesebben
a levélről vö. D. Schlickmann, Die Idee von der wahren
Freiheit, 274. o.
7 J. Kentenich, Antwort auf Gründer und Gründung, 1955, 108. o.
(ASM)
8 J. Kentenich, Seelenführerkurs: Zur Psychologie der Jugend, 1926. augusztus,
47. o. (ASP)
200
Aztán az önreflexiót átviszi a metafizikára is. A filozofálás nagy
„szkepticizmussal” folyik, és „csaknem fantasztikus kritikai
készséggel a külvilággal szemben…, idővel mindent bevonva a
metafizikai vizsgálódásba.”9
Az igazság kérdése és hitbéli harcok
J. Kentenich „metafizikai vizsgálódása” idővel szabályszerű
„igazság-mániává”10 alakult át. Ő jellemzi saját magát az
igazság fanatikusaként.11 Mindkét kifejezés arra utal, hogy ebben
a vonatkozásban nem volt szabad, hanem bizonyos fokig
ki volt szolgáltatva igazságvágyának. E hajlamnak és fejlődésnek
a hátterében egy látszólag mellékes, ám rá súlyosan ható
esemény állhatott, ami kérdések láncolatát indította el: Noviciátusa
elején találkozott egy idősebb fráterrel12, akit lelki
kvalitásai miatt különösen érdekesnek talált és barátságosnak
tartott. Később azonban felfigyel egy gyengeségére: a testvér
gazdag fantáziája miatt hajlamos a túlzásokra és a lódításokra.13
Kentenich atya Milwaukee-ban kedélyes hangnemben néhány
fiatal teológusnak azt meséli erről, hogy frátertársa ragyogóan
tudott a dogmatikáról beszélni14, de ugyanakkor áldozatul
esett fantáziája koholmányainak. Ez kétséget váltott ki benne:
9 J. Kentenich, Seelenführerkurs, 1926, 50. o. (ASP)
10 J. Kentenich, Antwort auf Gründer und Gründung, 1955, 109. o.
(ASM)
11 J. Kentenich, Antwort auf Gründer und Gründung, 1955, 109. o.
(ASM)
12 Az említett frátert még Ehrenbreitsteinből ismerte.
13 Menningen atya később ezt a frátertársukat „kényszeres hazudozónak”
nevezi, aki a „fantáziájában hitt” és „egy ilyen fantázia kényszere alatt
állt”. Vö. A. Menningen, Vortragsreihe 1968, 79. o. (ASM)
14 A fráter többször részt vett a vitanapokon. Vö. Theses defendendae ex
Theologica dogmatica, 1904. XII. 21. Vö. továbbá Theses defendendae
1907. III. 20. (APL)
201
„Az ég szerelmére, most ragyogóan tud beszélni… a dogmatikáról!
De hiszi ezt egyáltalán? Hiszi, hogy igaz az, amit mond?”15
Hogy mi játszódott le benne akkor, azt Kentenich atya a következőképpen
magyarázza:
„Ehhez jött még az élethez való sajátos hozzáállásom. Ha az
ember éppen ilyen problémáktól szenved; ha az igazság fanatikusa,
aki ráadásul nemcsak hogy mindenütt a végsőkig védelmezi
az igazságot, és kész azért mindent odaadni; hanem
ezenfelül a bizonyosságfokot oly erősen túllépi, hogy mindenhol
metafizikai bizonyosságot akar, akkor persze hajlamos arra,
hogy az életet mindig megfigyelje. És olyan apróságok, amilyeneket
mindannyian átélünk, akkoriban számomra – köztünk
szólva – komoly problematikát okoztak.”16
Már 1926-ban hasonlóan ecseteli Kentenich atya a megfigyelését:
„Emlékszem a saját fejlődésemre. Született szkeptikus voltam.
A papszentelésemig. Sokat tanultam, gyakran éjszakába nyúlóan
is. Minden lehetségest elolvastam, de nem lettem érettebb.
Egy idősebb társammal barátkoztam.”
Azonban emberi csalódás éri annak hiteltelensége miatt. Ebből
azt a következtetést vonja le, amit így ír le: „Itt nem hihetsz.
Tehát más dolgokban sem.”17
15 J. Kentenich, előadások 1963, 4. kötet, 200. o. (ASP)
16 J. Kentenich, előadások 1963, 4. kötet, 199. o. (ASP)
17 J. Kentenich, Seelenführerkurs 1926, 50. o. (ASP) Ebből a lelkivezetők
találkozóján egy fontos pedagógiai következtetést von le: „Fontos, hogy
fiatalként találjunk egy embert, akinek a tekintélye előtt ösztönösen meghajlunk.”
202
Ez a folyamat fontos kérdést vet fel J. Kentenichben: Ha az,
amit szerzetestársa a mindennapokban állít, nem felel meg az
igazságnak, mi vagy ki garantálja azoknak a dolgoknak az igazságát,
amelyeket ő a dogmatikában képvisel? Itt nyilvánvalóan
az igazság és a hitelesség összefüggéséről, a tanítás és az élet
összhangjáról van szó. Nem a szerzetestárs emberi gyengesége
lesz a további reflexiók tárgya, hanem maga a jelenség. Az,
ami most elindul J. Kentenichben, gondolatilag túllép a szerzetestestvéren,
és mélyebbre ás. Nyilvánvalóan nem csak azt
ismeri fel az élet eme megfigyelése kapcsán, hogy az emberi
megismerés korlátozott, hanem azt is, hogy milyen törékeny
és megbízhatatlan.
Az első kételyek tehát elsődlegesen nem a tanultakból, hanem
az életből fakadnak.18 Az igazságra vonatkozó kérdés, ami ebből
kifejlődik, sem csak az értelmet terheli mint tisztán intellektuális
probléma, hanem Josef Kentenichet mint teljes embert.
Beleássa magát tanulmányaiba. A filozófia területén tárgyalt
problémák modern szemléletmódja mindazonáltal éppen azt
a pontot érinti, amelyet később mint küzdelmei „magját” jelöl
meg: „Létezik-e egyáltalán igazság, és hogyan lehet megismerni?”
19
A limburgi neoskolasztikus tanulmányok és az ottani apologetika
nem tudják megoldani a felmerült kételyeket, hanem
még több kérdést vetnek föl. Ráadásul felerősítenek benne
egy egyoldalúan jellemezhető racionalizmust, „egészségtelen
18 Vö. Herbert King, Die Reifung eines neuen Paradigmas in Pater Kentenich,
I. Die Krise, Regnum 28. évf. (1994), 165. o.
19 J. Kentenich, Antwort auf Gründer und Gründung, 1955, 109. o.
(ASM)
203
racionalisztikus gondolkodásmódját”.20 Lelki küzdelem kezdődik
J. Kentenich számára, ami természetes hajlama miatt nem
maradhat meg a felszínen.
Lelki konfliktusai „egyáltalán nem az igazsággal mint olyannal
voltak kapcsolatban – mondja később –, hanem az igazság
megismerhetőségével. Létezik egyáltalán igazság? A szkepticizmus
volt az, ami ifjúságom idején a tanult világban nagyon
erősen elharapódzott”.21
Tanulmányai során egyre inkább tudatosult J. Kentenichben,
hogy a hit üdvös volta nem támasztható alá többé pusztán érveléssel,
és nem igazolható bizonyítóerővel, és ez a fordulat
alapvető hatással kell hogy legyen a modern ember hitére és
életére. Visszapillantva ezt írja: „Mint modern típusú ember,
alaposan belekóstolhattam annak lelki problémáiba.”22
Egy papi lelkigyakorlaton a „A lelki ember tudásvágy miatti
bizonytalansága” cím alatt bemutatja a modern embernek
ezt az elbizonytalanodását. A modern ember kettős probléma
előtt áll:
„a filozófiai bizonytalanság problémája és a filozófiai Istenprobléma
előtt. Gondoljanak csak arra, hogy ha nem lennének
katolikusok, vagyis ha nem a hit szellemében élnének…, és így
szembesülnének ezzel a két problémával, akkor maguk is látnák,
hogy milyen szörnyű insecuritas-űr23 tátong alattunk.”24
20 J. Kentenich levele Josef Fischerhez, 1916. XII. 11-én (ASM)
21 J. Kentenich, előadás 1963. I. 4-én, 1. kötet, 197. o. (ASP)
22 J. Kentenich, Antwort auf Gründer und Gründung, 1955, 109. o.
(ASM)
23 Lat.: bizonytalanság, kétség.
24 J. Kentenich, Kindsein vor Gott, 1937, 259. o.
204
Günther M. Boll atya ehhez hozzáfűzi:
„A kritika-előtti kor embere… a bizonyosságot olyan gondolkodásmód
eredményeként élte meg, amely az embert
magát összhangban tudta az őt körülvevő mindenség létével.
Kentenich atya az egyetemi évei alatt átélt radikális kríziseiben
– a modern ember »tantaluszi«25 kínjait szenvedve a saját
testén – tapasztalta meg, hogy ilyen bizonyosság a kritikai korban
már nem lehetséges.”26
„Többszörösen élünk olyan valóságokban, amelyeket olyan maguktól
értetődőeknek tartunk, melyek azonban önmagukban
nagy kockázatot jelentenek… És maguk a dogmák is gyökereikben
bizonytalanok. Mindig körülvesz bennünket ez a szörnyű
bizonytalanság, aminek közepette mi hitben élünk és törekszünk.
A leküzdhetetlen ellentétet sohasem szabad figyelmen
kívül hagynunk, el kell ismernünk a létezését.”27
Leküzdhetetlen ellentét, amely nem csak az értelem előtt tárul
fel, hanem érzékelhetően és messzemenően kihat a modern
ember pszichikai állapotára. A filozófiai gondolkodás
nem légüres térben zajlik távol a valóságtól, hanem meghatározza
az életet egészen a következő évszázadokig. Az emberi
bizonytalanság filozófiai felismerése ezért is nem maradt csupán
szellemi produktum.
25 Egy görög mítosz szerint Tantaluszt az istenek örök szomjúsággal és éhséggel
büntették meg: egy tóban kellett állnia, amely mindannyiszor
visszahúzódott, valahányszor inni akart belőle; fölötte gyümölcsök lógtak
egy ágon, ami visszahajlott, amikor le akarta szedni a gyümölcsöket.
26 G.-M. Boll, lásd: J. Kentenich, Kindsein vor Gott, 259. o., 1. megj.
27 J. Kentenich, Gesprächsnotizen, Milwaukee, 1963, 2. kötet, 152. o.
(ASP)
205
Így következett például az „eltaszítottság”28 megállapításából
az idők folyamán az elvetettség élménye, a filozófiai reflexiók
pedig kifejeződnek a modern alaphangulatokban, mint amilyen
az élettől való félelem, a bizonytalanság érzése, pszichikai
megrázkódtatások és erkölcsi gyengeség, mindenekelőtt a
megoldatlan mi értelme-kérdésen keresztül.
J. Kentenich számára az abszolút igazság filozófiai kérdése magában
foglalja a filozófiai Isten-problémát is: Ez volt a lényege
ifjúkori harcainak, amelyekről azt mondja, hogy: „egyáltalán
nem a vallásossággal voltak elsősorban kapcsolatosak, hanem
az igazság megismerhetőségével”29, azonban „ebbe a folyamatba
indirekt módon az egész hitfelépítmény belevonódott.
Nem az egyes hitigazságokról volt szó, hanem a természetfeletti
tanok komplex egészéről.”30
Hogy milyen kemény harcot jelentett mindez J. Kentenich
számára, azt akkor érthetjük meg, ha figyelembe vesszük, hogy
mennyire kötődött bensőleg a természetfeletti tanok komplex
egészéhez.31 Az 1908-1909-es egyetemi évekből származó
csekély számú személyes feljegyzés érzékeltet valamit ebből
a harcból: „kishitűség, érzékiség32, hitkételyek jelentik fő haj-
28 A gnózisról, mint az Istentől való távol levésről Rousseau-n át Martin
Heideggerig, vö. uo., Sein und Zeit, Stuttgart (9. kiadás), 1960, 134-137. o.
29 J. Kentenich, előadás 1963. I. 4-én, 1. kötet, 197. o. (ASP)
30 J. Kentenich, Antwort auf Gründer und Gründung, 1955, 109. o.
(ASM)
31 Vö. pl. a 16-17 évesen írt versek, lásd: D. Schlickmann, Studie zur Biographie,
2001, 206. o.
32 Az „érzékiséget” itt régebbi értelmezés szerint kell érteni, vö. J. Kentenich,
lásd: F. Kastner, Unter dem Schutze Mariens, 59, 93. o. Más
kontextusban példát mond az érzékiségre: „Mert ki ne engedett volna
közülünk az érzékiségnek? A szentimentalizmus, a fantázia szabadon engedése,
a falánkság, az ínyenckedés által?” J. Kentenich, előadás 1927.
IX. 25-én (ASM)
206
lamaimat és nehézségeimet.”33 Az 1909-es év elején még ezt is
írja: „Az utóbbi időben a hit megint sok nehézséget okozott.”34
Később így ír erről:
„Azok közül való vagyok, akik életük során, ifjú éveikben sokat
küzdöttek, és nekem a hittel szemben való harc jutott. A Jóisten
rendkívül éles értelmet adott nekem, ezért esett olyan nehezemre
hinni.”35
Egy másik helyen egy előadásban ezt említi:
„Tudják, az én ifjúkori nehézségeim kemény, rettenetes hit-harcok
voltak. És ezek azért érintik az embert sokkal mélyebben,
mint az erkölcsi problémákkal való küzdelem, mert itt az alap
inog meg.”36
Az egyetemi évek alatt nyilvánvalóan újra és újra megpróbál
egyértelműen érvelés útján eljutni a hitbizonyossághoz, hogy
azt, ami számára az életében a legnagyobb értéknek tűnik, tudományosan
megalapozza. Ám beleütközik az emberi értelem
határaiba.
„Természetesen mindig elkövettem azt a hibát, amit sokan mások,
hogy arra vágytam és azt vártam, hogy metafizikai bizonyosságot
szerezzek. Ilyen természetesen nincs!”37
Hogy mennyire küzd a hitért J. Kentenich, kiderül az alábbiakból:
33 J. Kentenich naplójegyzetek 1908. december (ASM-DS)
34 J. Kentenich naplójegyzetek 1909. január (ASM-DS)
35 J. Kentenich, előadás 1929. I. 6-án, 3. o. (ASM)
36 J. Kentenich, előadás 1951. VII. 17-én, 164. o. (ASM)
37 J. Kentenich, előadás 1963. I. 4-én, 1. kötet, 199. o. (ASP)
207
„Görcsösen összetartottam az összes dogmát, hogy mégse csúszszon
ki alólam a hittan és a hitigazságok talaja.”38
Görcsösen, tehát akarati úton, de úgy tűnik, ez sem hoz sikert.
Egész életében mély megértést mutatott Kentenich atya azok
iránt, akik ilyen szenvedésekkel és kételyekkel küzdöttek.
„Milyen töméntelen szenvedés az, amit azóta a gondolkodó fők
átéltek! Próbálják egy kicsit átérezni a tantaluszi kínokat, amit
a modern lélek átél egy olyan talajon, ami teljesen bizonytalan,
vagy legalábbis annak érzi.”39
Hogy milyen gyötrelmet jelentettek neki magának is a modern
lélek tantaluszi kínjai, megsejthetjük, ha meghallgatjuk, ahogyan
elbeszéli, hogy a harcok „elvezették a lelki elborulás”40
határáig. Az ártatlannak tűnő ifjúkori harcok kifejezés könynyen
elfedhetné, mennyire egzisztenciálisan érintették azok
J. Kentenichet:
„A felnőtté válás éveinek szkeptikus rohamaival összefonódó
élet-halál harc, amit lelki egzisztenciámért folytattam, idővel
egyfajta kényszeres problémává vált, ami a velejéig megrendítette
testemet-lelkemet, de végül mégis sikerült legyőzni.”41
Az azokból az évekből származó naplófeljegyzései segítenek
megértenünk, hogy mit is értett kényszer és kényszerképzet
alatt:
38 J. Kentenich, idézve: A. Menningen, Vortragsreihe 1968, 80. o. (ASM)
39 J. Kentenich, Kindsein vor Gott, 1937, 261. o.
40 Vö. J. Kentenich, leírva A. Menningen, Studie: Gründer und Gründung,
1955, 47. o. (ASM)
41 J. Kentenich, Apologia pro vita mea, 1960, 129. o. (ASM)
208
„Jóllehet a testi gyengeség sok gondot okoz. Ezzel többé-kevésbé
lépést tartanak a kényszerképzetek, vagyis ha feltolul egy
gondolat a lelkemben – pl. a hittel vagy más, teszem azt egy
cselekedet előtt vagy után felmerülő morális megfontolásokkal
kapcsolatban –, nem tudok megszabadulni a kutatástól és tépelődéstől,
hogyha némileg átadom magamat annak. Mindenesetre
a hajlam még megvan az ilyesmire. A tettek azonban egyre
inkább csillapodnak.”42
A fiatal testvér szándékosan törekszik a kutatás és „tépelődés”
„rohamainak” megszüntetésére, amennyiben elhatározza:
„1. Teljes figyelmemet az éppen elintézendő dologra irányítom.
2. Kerülöm erősen fejlett ösztönéletem mindennemű felizgatását,
amennyiben napközben, különösen az ima alatt nyugodt,
egyenletes hangulatra törekszem.” És feljegyzi: „Homályosság
esetén szabadon járok el, s csak akkor hagyom, hogy a bűntől
való félelem irányítson, ha ez már az első pillanatban egyértelműen
szembeötlik. Az általános állapot ennek következtében jó:
a hitélet egyre jobban kibontakozik, és élénkebb lesz a tökéletességre
való törekvés. De még minden gyenge lábakon áll.”43
Saját tapasztalata később pasztorális tevékenysége során hozzásegítette
ahhoz, hogy a „kényszer pszichológiáját” jobban
megértse, „még ha legtöbbször másfajta kényszer is az, többnyire
szexuális vagy más dolgokra irányul. A pszichológia
azonban ugyanaz, csak a tartalom különbözik. Ezzel váltam
képessé arra, hogy később számtalan embernek segíthessek.”44
42 J. Kentenich, naplójegyzetek, 1909. február. (ASM-DS), aláhúzás az
eredetiből átvéve.
43 J. Kentenich, naplójegyzetek, 1909. február (ASM-DS)
44 J. Kentenich, előadás 1963. I. 4-én, 1. kötet, 200. o. (ASP)
209
Az ifjúkori küzdelmek során az igazság kérdése körüli vitához
még személyes kiegyensúlyozatlanság és személyiségfejlődési
nehézségek is társultak, ami abban nyilvánult meg, hogy ideoda
csapongott az extrém gondolkodási irányzatok és életfelfogások
között, és ez egész személyiségét károsította.
Veszélyes mechanisztikus szellemiség
Személyiségének fejlődési útját Kentenich atya 1955-ben központi
önvallomásában foglalja össze, és korai éveinek tapasztalatait
tágabb összefüggésekbe állítja. A mondatok tömörsége
és a szóválasztás megmutatja, hogy milyen gyakran és intenzíven
reflektált a modern idők hátterére és azok lelki problematikájára:
„Éppen amiatt, hogy a lelkem és szellemem elszakadt a földi,
valódi emberi, evilági dolgoktól, az egész embert bensőleg meggyötörte
és ide-oda rángatta a totális szkepticizmus, a túlzott
idealizmus, a bomlasztó individualizmus és az egyoldalú szupernaturalizmus…
Más szóval: mint egy tipikus modern ember,
alaposan belekóstolhattam annak szellemi problémáiba. Ez
az a gond, ami a mechanisztikus szellemiségből adódik, az élet
ideája (idealizmus), ami elválasztja az egyént a másik ember
személyétől (individualizmus), és a természetfölöttit a természetes
rendtől (szupernaturalizmus).”45
A túlvilági dolgok felé való erős törekvés és a környezetétől
való elzárkózás azt eredményezték, hogy ezekben az években
egyoldalúan eloldotta magát minden földi, igazán emberi dologtól.
Egész személyisége, ahogy írja, ide-oda hánykolódott
az itt említett „izmusok” között. Összességében ezeknek az
45 J. Kentenich, Antwort auf Gründer und Gründung, 1955, 108. o.
(ASM)
210
„izmusoknak” két jellemzőjük van: Egyrészt az igazság kérdésével
és annak megismerhetőségével foglalkoznak.46 Másrészt
egyoldalú beállítottságuk miatt a lét, az élet és a megismerés
lényeges összefüggéseit egymástól elszakítják, amely összefüggések
tulajdonképpen összetartoznak, és amelyeket később
J. Kentenich mindig szervesen összetartozónak tekint.
Az „egyoldalú szupernaturalizmus” hatására a fiatal fráter
„szokatlan mértékben világ- és életidegen”47 lett. A szupernaturalizmus
csupán csekély jelentőséget tulajdonít a természetes
rendnek, tagadja annak autonóm értelmét, és ennélfogva
azt feltételezi, hogy az a transzcendensre túl egysíkú hatást
gyakorol. J. Kentenich abba a veszélybe sodródott egyetemi
évei alatt, hogy gondolataiban és érzéseiben a természetfölötti
egyre inkább elszakadt az emberi, a merőben földi dolgoktól.
Nemcsak a hit és az élet szigetelődött el ezáltal egymástól,
hanem a természetes és természetfölötti szeretet is. Amikor
J. Kentenich az életrendjében ezt írja: „[90.] A rokonok, elöljárók,
gyóntatód, szerzetestársaid és a gyerekek iránti szereteted
legyen tiszta, vagyis csak természetfölötti indítékokon nyugodjon”
48, akkor kifejezésre jut valami ebből az egyoldalú tendenciából,
amely akkoriban vallásos körökben igen elterjedt volt.
A kiélezett idealizmus, ami az eszmét elválasztja az élettől, a
hitet és Istent egy pusztán szellemi elképzelésre redukálja,
aminek kevés köze van az élet megéléséhez. Kentenich atya
beszél „átlelkesítésre”49 való személyes hajlamáról. Ez ifjúkorában
olykor extrém módon jelentkezett.
46 A modern izmusok korabeli magyarázata, ahogy J. Kentenich a tanulmányaiban
felvette: D. Schlickmann, Studie zur Biographie, 2001, 324-
327. o.
47 J. Kentenich, Antwort auf Gründer und Gründung, 1955, 108. o. (ASM)
48 J. Kentenich, LO. (ASM)
49 J. Kentenich, Antwort auf Gründer und Gründung, 1955, 105. o. (ASM)
211
Egyik levelében ezt írja:
„Hogy valamiféleképpen saját szellemvilágomban éltem, ahogyan
ebben az életkorban bizony igen ritkán fordul elő.”50
A „bomlasztó individualizmus” megmutatkozik az „elvonultság
és zárkózottság vonásában”51, oly módon, hogy senkit sem
akart a szükségesnél jobban a maga közelébe engedni. Növekvő
kapcsolathiányról beszél, amitől szenved, és amit majd csak
a papszentelés után kezd lassan-lassan legyőzni.
Később Kentenich atya a „mechanisztikus szellemiség” összefoglaló
fogalmát egy fiktív dialógusban jellemzi, amelyben a
partner gondolkodásának „kiegyensúlyozatlanságát” kritizálja.
A kritikát enyhítendő felidézi saját fejlődésének tapasztalatait:
„Egyébként korábban nekem is részem volt ebben. Olyannyira
az eszmékre és feladatokra voltam hangolódva, hogy nem
voltam képes elfogadni, ha valaki a szívét ajándékozta nekem,
illetve ha azt vettem észre, hogy az én szívem akar másért dobogni.
Ez első pillantásra szűzi érintetlenségnek látszik, de a
világért sem az; ellenkezőleg, ez egészen személytelen szeretet,
egyoldalú, életidegen eszmekultusz, az eltemetett lelkület jele, a
pezsgő eredetiség és érettség hiánya.”52
Az ilyen „egyoldalú, életidegen eszmekultuszt” Kentenich atya
a „mechanisztikus szellemiség betegségére”, vagyis a gondolkodás
szintetikus erejének hiányára vezeti vissza. A modern szel-
50 J. Kentenich, Studie 1957/58, 396. o. (ASM)
51 J. Kentenich, Antwort auf Gründer und Gründung, 1955, 107. o. (ASM)
52 J. Kentenich válasza a Schönstatt apostoli mozgalom 1949. II. 19-28-ig
tartó kánoni vizitációjáról készült jelentésre („Epistula per longa”), készítette
Dr. Bernhard Stein vizitátor püspök, 227. o. (ASM)
212
lem központi betegségének nevezi, ami a véleménye szerint a
teológiába és a katolikus egyház pasztorációjába is be tudott
szivárogni a századforduló táján. „Tíz kemény évig – hangsúlyozza
Kentenich atya – álltam a befolyása alatt.”53 „Ennek
a bomlasztó szellemi beállítottságnak a belső legyőzése után
egyik életfeladatomnak tekintem, hogy enyhítsem befolyását az
európai katolikus élet alakítására.”54
A belső konfliktusok, amiket egyetemi évei alatt átélt, a lelkiállapotára
is hatással voltak. Josef Fischernek írt levelében ezt
írja: „A belső boldogságnak és elégedettségnek a legcsekélyebb
nyoma sincs”55, az egyetemista korából származó személyes
feljegyzéseiben pedig ezt: „A boldogság »érzése« sok kívánni
valót hagy maga után.”56 A lelki adottságok nincsenek harmóniában:
„Jóllehet az akaratommal hittem – mondja később
Kentenich atya –, érzelem nem volt benne.”57
Magányos út
J. Kentenich életútját ezek alatt a limburgi egyetemi évek alatt
nagyfokú fizikai, pszichikai és szellemi megterhelés és magányosság
jellemezte. A magányosság megtapasztalása azokban
az években nehezen átérezhető fokot ért el.58 Messze meghaladta
az emberi-családi bizonytalanságnak azt a szintjét, amit
az ehrenbreitsteini „Otthontalan” c. versében vallott meg. Míg
ott Mayer atya személyében egy bizalmas tanácsadót talált,
Limburgban egyedül volt, megterhelve ráadásul megoldatlan
53 J. Kentenich levele Franz-Rudolf Bornewasser v. Trier érsekhez, 1936.
IV. 7-én. (ASM)
54 uo.
55 J. Kentenich, levél Josef Fischerhez, 1916. XII. 11-én. (ASM)
56 J. Kentenich, naplójegyzetek, 1909. január. (ASM-DS)
57 J. Kentenich, előadás 1929. I. 6-án, 3. o. (ASM)
58 J. Kentenich, Antwort auf Gründer und Gründung, 1955, 101. o. (ASM)
213
kérdéseivel. Nyilvánvaló, hogy még Kolb atya – akivel kapcsolatban
állt –, se tudott ebben segíteni neki59, jóllehet ő mindig
védelmezően és értékeit megbecsülve állt mögötte.
J. Kentenich nem talált az évfolyamtársai között olyan szellemi
partnert, aki az őt foglalkoztató téma gondolatmenetét
követni tudta volna. Később elmesélte egyszer, hogyan mulattak
az évfolyamtársai egy előadás után, ami az újkori filozófiai
irányzatokról szólt. Ijedten döbbent rá, hogy milyen kevéssé
értik a többiek a helyzet szellemi komolyságát.60
De még a viszonylag fiatal, és részben még nem teljesen képzett
docensek61 között sem talált J. Kentenich vitapartnert,
akivel megbeszélhette volna a kérdéseit, problémáit. A már
korábban idézett lelkivezetői napokon ezt mondta a jelenlévő
lelkipásztoroknak:
„Ismerek egy fiút, aki senkit sem talált, aki a kétségeit segített
volna megoldani. Maguk a tanárok is gyakran felsültek. Ennek
az lett a következménye, hogy a fiú hosszú évekig viaskodott a
hittel. Bizonyára már Önök is észrevették, hogy azok, akik a
legkevesebbet tudnak, hivatkoznak leginkább a tekintélyükre.
Minél inkább ezt teszik, annál inkább ingerelik az értelmet, és
ezáltal a fiút egyre mélyebbre taszítják vad magányosságba.”62
Neki magának nem nyílt lehetősége egyetemi évei alatt arra,
hogy bárkinek is bepillantást engedjen küzdelmeibe:
59 J. Kentenich, levél Josef Fischerhez 1916. XII. 11-én. (ASM)
60 J. Kentenich beszélgetése G.-M. Boll atyával (1959, 1961) Milwaukeeban.
Boll atya 2000. IV. 18-án közli és az írásban való rögzítést hitelesíti.
61 H. Mertens limburgi levéltáros információja.
62 J. Kentenich, Seelenführerkurs, 1926, 51. o. (ASP)
214
„Ifjúságom egész ideje alatt egyedül kellett megvívnom küzdelmeimet.
Nem volt senki, aki valamit mutatni tudott volna.”63
Vagy egy másik helyen megvallja, hogy az Isten „kora gyermekkorától
fogva olyan utakon vezette, amelyek joggal nevezhetők
sivatagi utaknak.”64
Látszólag ez a magára maradottság akkor ér el egy bizonyos
csúcspontot, amikor 1909-ben, közvetlenül az örökfogadalom-
tétel előtt meglepődve értesül, hogy nem kap engedélyt
a fogadalomra. Kolb atya (időközben a provinciatanács tagja és
a Limburgi Ház akkori rektora) ecseteli ezt az életrajzi fordulópontot,
ami drámai hatással lehetett J. Kentenichre, mivel a
hír úgy érte, mint derült égből villámcsapás:
„Időközben Kentenich testvér letette az első, második és harmadik
fogadalmát, és 1909-ben kellett az örök fogadalom letételét
engedélyezni. Nekem rektorként semmiféle aggályom
nem volt, és nem is éreztem ezt mások részéről sem.65 Mégis,
amikor rá került sor a provincia tanácsülésén, komoly kétségek
merültek fel vele szemben. Ezeket nem sikerült eloszlatnom.
És amikor a szavazásra került a sor, hárman ellene voltak, és
csak ketten mellette. Ezzel eldőlt, hogy nem teheti le az örökfogadalmat,
és hogy elbocsátják… Másnap hívattam a testvért
és megkérdeztem: »Tudja már a tanács döntésének eredményét?
« A rövid válasz ez volt: »Igen«. »Mit szól hozzá?« »Isten
akarata!« »Mit szándékozik most tenni?« »Mindenekelőtt
a vizsgákat letenni.« Ott állt: soványan, sápadtan és betegesen.
Ennek ellenére pedig úgyszólván nyers volt. Könnyek szöktek
63 J. Kentenich, lásd: Chronik vom 1932. III. 14-17., 106. o. (ASM)
64 J. Kentenich atya levele Köster atyához 1955. I. 17-én. (ASM)
65 A házi gyűlés 1909. VII. 9-én a fogadalomletétel engedélyezése mellett
szavazott. P. Eickmans közlése 1970. III. 30-án (APL)
215
a szemembe. Azzal az utasítással engedtem el, hogy egyelőre
semmit ne tegyen.”66
J. Kentenich személyiségfejlődése nyilvánvalóan ekkorra ért el
egy olyan állapotot, ami ezt a nyugodt szuverenitást és belső
függetlenséget lehetővé tette. „Isten akarata.” Ez nem az első
és nem az utolsó alkalom, hogy egy ilyen letaglózó esemény
megtörténtekor teljesen az Isten kezébe helyezi magát, vakon
meghajol a számára érthetetlen isteni akarat előtt. Még sok
megpróbáltatás fogja követni a mostanit, sok esemény, amely
azt követeli tőle, hogy a számára legkedvesebbet adja oda, ha
Isten ezt akarja. Az odaadás Isten akaratának, még ha az eleinte
érthetetlennek tűnik is, elvezeti a végső, igazi szabadsághoz.
A „kétségekről”, amik vele szemben felmerültek, Kentenich
atya később azt mondta: A kiváltott kételyek az 1908. májusi
vitanap botrányára nyúlnak vissza, amikor a fiatal Kentenich
testvér nyilvánosan megcáfolta a dogmatika professzor érveit.
67 Az elöljáróknak kettős problémájuk volt: egyrészt a hitbéli
nehézségektől való félelem, másrészt pedig az a félelem, hogy
kritikus igazságkeresése átnyúlik az engedelmesség és alárendeltség
területére is.68
A nevezett provinciális tanácsi határozat egész papi hivatásának
a végét jelentette, és normál esetben nem is lehetett többé
visszavonni. Ennek ellenére Kolb atyának sikerült négy héttel
később egy újabb tanácsülést összehívnia.69 Sikerült az egyik
tanácstagot meggyőznie arról, hogy a fiatal testvérrel szemben
66 M. Kolb atya, Erinnerungen, 1942, 35. o. (ASM)
67 Vö. beszélgetés Menningen atyával, leírva: Vortragsreihe 1968, 80. o.
68 Vö. J. Kentenich, Antwort auf Gründer und Gründung, 1955, 110. o.
(ASM)
69 Vö. M. Kolb atya, Erinnerungen, 1942, 35. o. (ASM)
216
igazságtalanság történt, és az oldalára állítania. Így aztán az újra
egybehívott ülés egy szavazati többséggel megadta az engedélyt
J. Kentenichnek a fogadalom letételére, de csak azzal a
feltétellel, hogy ragyogó intellektuális adottságai ellenére nem
szabad egyetemre küldeni.70 A provinciális tanácsülés 1909.
VIII. 24-i jegyzőkönyve röviden és tárgyilagosan ezt írja: „Az
egyik tanácstag, aki ellene szavazott, kijelenti, hogy szavazatának
fő oka téves volt, ezzel visszavonja a szavazatát, és igenlő
szavazatot ad neki (J. Kentenichnek), így 3 igen és 2 nem lesz
a szavazatok aránya.”71
J. Kentenich 1909. novemberi személyes jegyzeteiben található
egyfajta számadás Kolb atya részére, utalással az engedéllyel
kapcsolatos fenntartásokra:
„Az Ön tanácsa szerint, amit szubdiakónussá szentelésem előtt
adott, különleges súlyt kell fektetnem a professzorokkal szemben
tanúsított viselkedésemre. Hogy eleget tegyek a kérésének,
két testvért megkértem, hogy figyeljenek rám az osztályban.
Mielőtt az előadás alatt véleményt nyilvánítanék, vagy egyáltalán
bármit mondanék, hozzájuk fordulok, hogy a kritikájukat
meghallgassam. Így majd bizonyára javulni fogok.”72
A magányosság megtapasztalása, a meg nem értettség és félreértettség
már korán olyan utat jelentett J. Kentenich számára,
amit másokért járt végig:
70 Uo.
71 A 1909. VIII. 24-i provinciális tanácsülés jegyzőkönyve. (APL) A végső
döntést az örök fogadalomra engedésről Rómában a generális vezetése
hozta. Ám a provincia vezetése mindig fontos előzetes döntést hozott.
72 J. Kentenich, naplójegyzetek, 1909. november. (ASM-DS)
217
„Az (egyedüllét) döntő jelentőségű volt számomra. Ezért voltam
éveken át független. Ez adta később az erőt ahhoz, hogy azt
mondjam: Te gondoskodsz azonban arról, hogy másoknak ezt
ne kelljen elszenvednie és végigcsinálnia.”73
Visszatekintve a magányosságot felkészülésnek tekinti későbbi
alapító tevékenységére, amihez a gondolkodást és a tetteket
illetően nagyfokú önállóságra volt szüksége.74 E nélkül a belső
függetlenség nélkül alapító karizmája nem tudott volna kibontakozni,
és nem tudott volna valami újat életre hívni.
„Isten terve velem és a küldetésemmel kapcsolatban nyilvánvalóan
arra irányult, hogy mintegy életem lelki pusztai magányában…
főként magamra és Istenre hagyatkozzam, vagyis hagyta,
hogy a legmesszebbmenő belső érintetlenségben, az uralkodó
szellemi irányzatoktól és élő emberektől függetlenül nőjek fel.”75
A további fejtegetések során így folytatja: „Az, hogy mély szellemi
és lelki sivatagi magányban nőttem föl – érthető módon –,
bensőleg elég korán viszonylag szabaddá tett az emberi tetszéstől
és nemtetszéstől, a dicsérettől és a szidástól, a helyesléstől
és a tagadástól, és így csírájában elfojtotta bennem a tömegembert.
E nagy ajándék nélkül képtelen lettem volna – részben
egyedül, részben a követőimmel – tartósan az ár ellen úszni,
anélkül, hogy testileg belerokkanjak, vagy az ellenállást feladva
lelkileg roppanjak bele.”76
J. Kentenich nem esik kétségbe, és nem kételkedik, hanem
erősen tartja magát saját elképzeléséhez, hogy pap lesz. A nehézségek
közepette és a sok megoldatlan kérdés sűrűjében
73 J. Kentenich, lásd: Chronik vom 1932. III. 14-17., 106. o. (ASM)
74 Vö. J. Kentenich, Apologia pro vita mea, 1960, 126. o. (ASM)
75 J. Kentenich, Apologia pro vita mea, 1960, 126. o. (ASM)
76 Uo., 129. o. (ASM)
218
fáradozik folyamatos önnevelésén, és nem veszíti szeme elől
személyes célját. Ezáltal marad aktív és igényes.
Törekvés a tökéletességre
J. Kentenich személyes feljegyzései bizonyítják, hogy belső és
külső küzdelmei, ide-oda hánykolódása közepette is folytatja
tökéletességre való törekvését. Ugyanaznap, 1909 januárjában,
amikor feljegyzi, hogy „a boldogság érzete sok kívánnivalót
hagy maga után” és szárazságra panaszkodik, megjegyzi:
„A tökéletességre való vágy nagyon megerősödött. Annál jobban
tudatosul bennem nyomorúságom és gyengeségem.”77
„Gőg és érzékiség, tépelődés”78 – ezeket tekinti fő gyengeségeinek.
Gyakran hivatkozik önkritikájában J. Kentenich mindkét
fő szenvedélyre.79 Úgy tűnik, mindkettő erősen jellemezte: az
érzékiség80 az odaadás ösztönében és a gőg az érvényesülés ösztönében.
Újra és újra hiányosságként említi a hitbéli nehézségeket
és a tépelődést. Korai feljegyzéseiben szabályszerű „harctérről”
81 beszél, ahol egymást váltogatják a felmerülő nehézségek.
Jófeltételei gyakran feltűnően egyszerűek. Ezt írja az imádkozáshoz:
„Ne akarj érzelmeket kikényszeríteni…, viselkedj úgy, mint
egy gyermek, aki csendesen és békésen erős édesapja ke-
77 J. Kentenich, naplójegyzetek, 1909. január (ASM-DS)
78 J. Kentenich, naplójegyzetek, 1909. január (ASM-DS)
79 J. Kentenich, hasonló: 1909. február, 1909. június, 1909. november.
(ASM-DS)
80 Az „érzékiség” értelmezéséhez vö. J. Kentenich, lásd: F. Kastner, Unter
dem Schutze Mariens, 59., 93. o.
81 Vö. J. Kentenich, naplójegyzetek, 1909. január (ASM-DS)
219
zét fogja.” Vagy „a természetes élénkség megzabolázásához:
1.) Tartsd magad az illemszabályokhoz vagy viselkedj
úgy, mint Szalézi Szent Ferenc – Isten jelenlétével átitatva
– különösen a kápolnában és társaságban. Ok: 1. A rendezett
külső szilárd tartást ad a bensőnek is… (Weiss, Apol.
I. 8/2. o.) 2. Állandó, célirányos önfegyelmezés okvetlen
szükséges a felizgatott érzékiség miatt. Ez a legjobb eszköz.
2.) Egyáltalán ne beszélj a teljesítményeidről, ne csodálkozz
minden apróságon, és ne kérj tanácsot mindenkitől.”82
A noviciátusban leírt Életrendjéből kiemel egyes pontokat, és
megpróbálja átültetni őket kis önnevelési gyakorlatokba. Minden
hónapban felülvizsgálja – ahogy általában biztatják őket
– egy bizonyos 15 pontból álló séma segítségével a lelki életét.
Úgy tűnik, minden vallásos törekvésében bizonyos fokig
a józanság dominál. Havi részleges lelkiismeretvizsgálatánál a
figyelmet erősen a másokkal való kapcsolatra, a felebaráti szeretet
gyakorlására irányítja. Néhányat értékel a hatása alapján:
„a) Nyugalom és öröm, b) egész jó haladás”83,
„a) Gyermeki bizalom, b) a hitbéli nehézségekkel kapcsolatos
küzdelmek kicsit könnyebbé váltak.”84
Meglepő az 1909. év közepi részleges lelkiismeretvizsgálatának
az indoklása, ekkor a harcok nyilvánvalóan egyre inkább gyengülnek:
„mivel hajlok a féktelen jókedvre: mérséklet a nevetésben
és az ugratásban”85; és novemberben újra: „részleges lelkiismeretvizsgálat:
szerzetes testvéreim külsődleges tisztelete”.86
82 J. Kentenich, LO-ba berakott papír, gyorsírásból áttéve. (ASM)
83 J. Kentenich, naplóbejegyzés, 1908. december (ASM-DS)
84 J. Kentenich, naplóbejegyzés, 1909. január (ASM-DS)
85 J. Kentenich, naplóbejegyzés, 1909. június (ASM-DS)
86 J. Kentenich, naplóbejegyzés, 1909. november (ASM-DS)
220
221
60. kép
J. Kentenich személyes naplóbejegyzései 1909 februárjából
1909. június végén, három héttel azelőtt, hogy értesül az örök
fogadalomtétel engedélyezésének megtagadásáról, ezt írja:
„Az általános állapot nem is olyan rossz. Egyre inkább belátom,
hogy a lelki élet művészete az örökös önmegtagadásban
rejlik. Mivel fájdalommal bőven meg vagyok áldva, boldog és
elégedett vagyok, hogy ily módon bőségesen nyílik alkalmam a
megsemmisülésre. Mindamellett kellemetlen számomra, hogy a
222
társaimnak nem tudok a munkájukban segíteni, pedig nagyon
szívesen tenném. Mert úgy tűnik, a saját boldogság megtalálásához
a legjobb eszköz, ha igyekszünk másoknak örömet szerezni.
A kényszerképzetekkel is jobban áll a helyzet.”87
Kentenich atya a limburgi éveket összességében „ifjúkori harcai”
idejének nevezi, de több volt ez annál. Itt elsődlegesen
nem pubertáskori vagy késő pubertáskori küzdelemről volt szó
önmaga megtalálásáért és az érési folyamat részeként, ahogy
ez az ifjúkorhoz hozzátartozik. Ezek komoly egzisztenciális
harcok voltak, amelyek egy irányba mutattak, egy céljuk volt.
A vallomásai, amiket ezekről az ifjúkori harcairól tett, kivétel
nélkül szoros összefüggésben állnak az eredeti, korunkhoz szóló
küldetésével, amit alapítóként keresztül kellett vinnie.
Visszapillantva fiatal életének nehéz éveire, ő maga győzelemről
beszél, amit végül is elért, és gyógyírről, amit megtalált.
Győzelem és perspektíva
Egy előadáson utal rá, hogyan sikerült kikerülnie ifjúkori harcainak
sötétségéből:
„Ez az egész kivételesen nagy ajándék, amit a Jóisten nekem
adott: az organikus gondolkodásmódot, szemben a mechanisztikus
gondolkodásmóddal. Ez volt ifjúságom személyes harca.
Hagyta, hogy végigküzdjem azt, ami a mai nyugati világot
legmélyebb alapjaiban rendíti meg. A Jóisten tiszta értelmet
adott nekem, így éveken át folytattam hitbéli harcaimat. Ami
ezekben az években megőrizte a hitemet, az mély és egyszerű
Mária-szeretetem volt. A Mária-tisztelet ajándékozza mindig
önmagában ezt az organikus gondolkodásmódot. A harcok
87 J. Kentenich, naplóbejegyzés, 1909. (ASM-DS)
223
megszűntek, amikor pap lettem, és a világot, amit magamban
hordoztam, megjeleníteni, formálni és alakítani tudtam. Az állandó
tépelődés az átlagos, mindennapi életben gyógyulási folyamaton
ment át. Ez is az oka annak, hogy olyan jól megértem
a modern lelkeket és azt, ami a nyugati világban olyan sok bajt
okoz. Kinek köszönhetem mindezt? Ez nagy ajándék fentről,
kétségtelenül az Istenanyától. Így a saját testemen tapasztalva
megismerhettem a betegséget is és gyógyírját is, bőséges mértékben.”
88
J. Kentenich a harcain való felülkerekedést nem elsősorban az
értelmi belátásnak tulajdonítja; „mély és egyszerű Mária-szeretetről”
beszél, és arról a tényről, hogy a harcok megszűntek,
„amikor pap lettem, és a világot, amit magamban hordtam,
megjeleníteni, formálni és alakítani tudtam”.89 Viszonylag korán
(1916)90 felfedezi istenakarta értelmét mindeme szenvedésnek,
tekintettel a küldetésére.
Alapélmény: Mária
„A lelkemet ezekben az években viszonylagos egyensúlyban
tartotta a személyes mély Mária-szeretet” – magyarázza
Kentenich atya visszatekintve ifjúkori küzdelmeire. „Azok az
élményszerű tapasztalatok, amelyek ebben az időben értek, indítottak
arra, hogy később megfogalmazzam ezt a mondatot:
Az Istenanya egyenesen az evilág és a túlvilág, a természetes és
a természetfeletti metszéspontja.”91
88 J. Kentenich, előadás, 1949. V. 31, Bellavista, 11. o. (ASM)
89 J. Kentenich, előadás, 1949. V. 31, Bellavista, 11. o. (ASM)
90 J. Kentenich levele Josef Fischerhez, 1916. XII. 11-én. (ASM)
91 J. Kentenich, Antwort auf Gründer und Gründung, 1955, 109. o.
(ASM)
224
Nyilvánvalóan a személyes mély Mária-szeretet adott neki
tartást, és segítette abban, hogy felülkerekedjen küzdelmein.
Önkéntelenül is feltesszük a kérdést: mennyiben tudta a
Mária-szeretet hozzásegíteni ilyen súlyos egzisztenciális lelki
konfliktusainak megoldásához?
Annak belátásához, hogy az emberi értelem önmagában nincs
abban a helyzetben, hogy a megismerés által az ember számára
végső bizonyosságot garantáljon, J. Kentenich visszanyúl egy
eseményhez, amely számára „élményszerűen” nyújtott biztonságot
és védelmet: a Máriának való felajánlásához. Ez az élmény
kísérte őt és életét, és rányomta arra bélyegét. Ez olyan
valóság volt, amely szilárdan állt. Nem rendült meg az érvelések
hatására sem. Tanúk bizonyítják, hogy ez a Máriához való
kötődés az egyetemi évek alatt is élő volt.92
Az Istenanyához, Máriához fűződő szeretetében fontos tapasztalatot
szerez, amely átsegíti a lelki mélységeken: Mária bizonyosságot
és biztonságot tud közvetíteni a hitben.
„Talán megsejtik, hogy az Istenanyához fűződő gyengéd szeretet
tulajdonképpen nyitottságot ajándékoz a hívőnek, olyan
nyitottságot, amit nemigen lehet felülmúlni… Ha a természetes
rendbe egy kicsit beletekintünk…, milyen gyakran kell elismernünk
és elfogadnunk, hogy embereknél, akik eltávolodtak a hittől,
az, amit gyerekkorukban az édesanyjuktól hallottak – ha
az elég mély és komoly volt –, később nagyon gyakran újra fel-
92 Ez megmutatkozik pl. a 2 kötetes „Collectaneum De beata Maria Virgine”.
Ebben a két személyes kötetben összegyűjti különböző egyháztanítók
és szentek Máriáról szóló vallomásait. (ASM) „Időtlen idők óta él
a tudatos lelkiéletemben, mint életem tanítója. Nehéz meghatározni azt
a pillanatot, amikortól magamat az ő művének és eszközének tekintettem
és értékeltem. Kicsi gyermekkorra vezethető vissza ez a folyamat.”
J. Kentenich, Antwort auf Gründer und Gründung, 1955, 102. o. (ASM)
225
éled! Kétszeresen így van, hogyha valóban bensőséges szeretet
fűzte őket az édesanyjukhoz, a szülő anyjukhoz.”93
A garanciát a hitre J. Kentenich nem pusztán érveléssel találja
meg, hanem életszerűen is. Mária-szeretete olyan tudat alatti
lelki egyensúlyt ad neki, ami biztosítja a stabilitást. Ne hagyjuk
azonban figyelmen kívül, hogy J. Kentenich azóta, hogy édesanyja
nyolcévesen felajánlotta őt Máriának, a Szűzanyát valódi
édesanyjának tekinti, és azt, hogy szülőanyjával való kapcsolata,
valamint annak felajánlása pszichésen kedvezően befolyásolta
ezt a kötődést. Mária átveszi annak felelősségét, hogy a
gyermeket vallásilag-erkölcsileg formálja: „Amit az emberek
nem tudtak nekem megadni…, az közvetlenül tőle (Mária) kaptam
meg.”94 Az egyetemi évek lelki harcai sem veszik el tőle
ezt a megtapasztalást, így később elmondhatja: „Életemben…
soha nem kételkedtem még az Istenanyában.”95 Novícius- és
egyetemistakori kétségei ezt a területet szemmel láthatóan
egyáltalán nem érintették.
Később újra és újra rámutat arra, milyen nagy jelentősége van
a hit folyamatában az irracionálisnak, és annak, hogy erre az
érzelmi erők rezonáljanak. A Mária-szeretetből fakad a „hihetetlenül
mély és érzékenyen hívő tudatalatti”.96 Nem ismer
„semmiféle más eszközt, ami ilyen előnyös lenne” a hitben való
bizonyosságra, mint a Mária-tisztelet. „Nem dogmatikáról”
van elsősorban szó, a végső ok azonban mégis dogmatikai, tudniillik
az Istenanyának az Isten üdvözítő tervében betöltött
szerepe.97
93 J. Kentenich, előadás 1963. I. 4-én, 1. kötet, 198. o. (ASP)
94 J. Kentenich, levél Köster atyához, 1955. I. 17-én, 8. o. (ASM)
95 J. Kentenich, előadás 1963. I. 4-én, 1. kötet, 201. o. (ASP)
96 Uo.
97 J. Kentenich, előadás 1963. I. 4-én, 1. kötet, 197. o. (ASP)
226
Amint egy anyának nagy befolyása van a természetes életben
gyermeke tudatalattijára, Mária is hat az emberek tudatalattijára
a természetfölötti területre való tekintettel: megnyitja a
tudatalattit az isteni számára. Objektív helyzetéből – miszerint
ő Jézus Krisztus, s ezzel minden keresztény édesanyja és
nevelője – következik az a jelentőség, amit Kentenich atya az
eredeti Mária-tiszteletnek tulajdonít, amelynek célja, hogy a
modern embert „vallásosan formálja”.98
Ezekre az évekre visszapillantva J. Kentenich érzékeli, mit idézett
elő a Mária-szeretet: Ő a hitet nem egyedül az értelemben
gyökerezteti, hanem mindenekelőtt az emberek szívében.
Fontos az, hogy:
„Ha nincs a lelkemben olyan erős fogékonyság – a tudatalatti
lelki életet is beleértve – a vallás iránt, amit ápolok is, akkor
manapság félnem kell attól, hogy a hit gyökerei túlságosan a
fejemben vannak, nem pedig a szívemben, vagy ha a szívemben
vannak is, nem nyúlnak le a tudatalatti lelki életbe.”99
A szív bizonyossága
J. Kentenich egyre inkább megtapasztalja, hogy a személyes
szeretetben benne rejlik a megismerő képesség, amit egyes racionális
beállítottságú újkori filozófusok szinte figyelmen kívül
hagynak, de ami ugyanúgy az igazsághoz vezet, mint a kizárólag
racionális értelmi belátás.
J. Kentenich nem ítéli el a modern gondolkodást és annak
szellemi feltörését. Utóbb felismeri, hogy az újkori kritikus
gondolkodásmód az isteni bölcsesség tervének része:
98 Uo., 197. o.
99 J. Kentenich, előadás 1963. I. 4-én, 1. kötet, 197. o. (ASP)
227
„Miért akarja a Jóisten ezt az imbolygó alapot?... Azt akarja,
hogy Tőle függjünk, azt akarja, hogy a sötétségből és bizonytalanságból
kockáztassuk meg a halálugrást mintegy a fejébe
és a szívébe. Végső soron csak onnan várhatók a hitből fakadó
tetteink, super omnia firmus.”100
Rá kellett ébredni arra, mi volt az Isten szándéka az egyre fokozódó
szellemi bizonytalansággal a hit kérdéseit illetően:
„Miért hagyott a Jóisten olyan sok sötétséget az értelem számára?
Erre Pascal ad választ (és mostantól fogva öt-tíz percenként
ismételni fogom, amíg mélyen bele nem vésődik a lelkembe): Az
Isten elsősorban… az ember szeretetére… pályázik… Kérném
azokat, akik hasonló problémáktól szenvedtek, vizsgálják meg,
vajon legmélyebben nem ez-e az értelme a szellemi bizonytalanságnak…
A Jóisten annyi szellemi bizonytalanságot hagyott,
hogy találjuk meg az utat a gyermeki szeretet heroizmusa által
a gyakran koromfekete világban és életben. »De a legnagyobb a
szeretet.« (1Kor 13,13) Minél kevesebb a szellemi bizonyosság,
annál inkább kell a szeretetnek, az akaratnak teljes buzgósággal
az Istenhez kötődnie.”101
Az Isten melletti döntéshez az embernek nem csak észérvekre
van szüksége, hanem a szív szabad elhatározásából, szeretetből
kell történnie:
„Miben is áll tulajdonképpen ennek a merészségnek a remekműve?
Abban… áll, hogy minimális, kizárólag természeti úton
szerzett ismeretekre válaszolva maximális szeretetet kockáztatunk...
Ennek a természetes úton szerzett biztonságnak és bizonyosságnak
a minimumára alapozva kell rászánnunk magun-
100 J. Kentenich, előadás 1966. III. 31-én, 163. o. (ASM)
101 J. Kentenich, Kindsein vor Gott, 1937, 261. o.
228
kat a lehető legnagyobb szeretetnek és az akarat átadásának a
kockázatára.”102
Isten azt kívánja, hogy az ember szabadon átadja magát, és
hogy a hit kockázatát szeretetből vállalja. Szeretné az ember
szívét megnyerni, egészen tudatalatti érzelmeiig. Kentenich
atya ezt így magyarázza:
„A szívnek valami módon szimpátiát kell éreznie az Isten
iránt… Ahol igaz szeretet van, ott az, aki szeret, mindig arra
törekszik, hogy a szeretett lénnyel lehessen… Ugye, ha már ezeket
a dolgokat átéltük, átéljük, mert megtanultunk szeretni, akkor
sok dolgot megértünk.”103
Ezt az Isten iránt érzett szimpátiát akkor fogjuk elérni, ha az
ember természetes és természetfölötti szinten megtanult szeretni.
Ez lesz pedagógiájának alaptémája. „Szeretni a szeretet
által (tanulunk meg)”104 – ez a spirituális Kentenich atya egyik
első mondata a kollégiumban lakó diákokhoz. A természetfölötti
hit és szeretet megkívánja, hogy először az emberek közötti
területen szerezzünk ezzel kapcsolatos tapasztalatokat.
Ezek között Kentenich atya kulcsfontosságúnak tartja a szülőélményt.
„Nem szabad azonban átsiklaniuk a belső összefüggéseken
sem… Az egymásnak... ajándékozottságnak egy alsóbb szintje
biztosítja a magasabb szint realitását. Az apa és a gyermek
közti alapvető viszony biztosítja a túlvilági atya realitását, valóságát.
Ilyesfajta emberi élményvilág híján Isten megismerése
102 Uo., 262. o.
103 J. Kentenich, előadás 1966. III. 31-én, 162., 164. o. (ASM)
104 J. Kentenich, székfoglaló előadása spirituálisként 1912. X. 27-én, lásd:
F. Kastner, Unter dem Schutze Mariens, 17. o.
229
és Isten szeretete mindig csak részmunka marad, még akkor is,
ha a Jóisten megadja azt a kegyelmet, hogy ilyen alsóbb szintű
megtapasztalás nélkül is elérjük az iránta való odaadást…
Gyakran ez a tragédiája a mai embernek, aki mindent az értelmével
akar megindokolni, és csodálatosnak látja, amit tett,
ha intellektuálisan sikerül az összefüggéseket megragadnia.
Igen, ez értékes, ez szükséges, de végső soron mindez ott marad
a fejben. Ha a tudás nem válik szeretetté, ha a szeretet nem
válik életté, akkor mindörökké torzképek maradunk.”105
Fenti írásában Kentenich atya „az egyszerű gyermekiességet
minden probléma ragyogó megoldásának” nevezi.106
J. Kentenich ezt a modern ember számára életmentő horgonyt
legelőször a saját életében fedezte fel: Isten és Mária előtt
gyermekké vált. Gimnazistaként egyik költeményének a témája
a gyermekiesség107, egyetemistaként ezt jegyzi föl: „Gyermeki
bizalom”108 és Életrendjébe beilleszti jófeltételként, hogy
úgy viselkedjen, mint egy gyermek, aki „csendesen és békésen
fogja hatalmas atyja kezét”.109 Ebben rejlett a kulcsa annak,
hogy képes volt küzdelmeivel egészségesen megbirkózni.
Gyermek- és ifjúkora buktatóin zátonyra futhatott volna
J. Ken tenich élete, neurotikussá vagy tébolyodottá is válhatott
volna. De nem vált, mert a gyermekiességben gyógymódra ta-
105 J. Kentenich, előadás 1966. IV. 1-jén, 179. o. (ASM)
106 J. Kentenich, Kindsein vor Gott, 1937, 262. o.
107 Vö. J. Kentenich, „Kindesauge”, GED 1903. II. 23. (ASM-DS)
108 J. Kentenich, naplóbejegyzés, 1909. január (ASM-DS)
109 J. Kentenich, gyorsírásos jegyzet a LO-hoz mellékelve, dátum nélkül
(ASM)
230
lált, és Máriához fűződő bensőséges kapcsolata megóvta a nihilizmustól.
110
Gyógyítóan hatott az élettel való kezdődő kapcsolata is.
Segítségére volt továbbá egy olvasmánya is, ami a tanulmányai
vége felé fontos forrása lett felismeréseinek.
Érintkezés az élettel
Képzése során nagy hangsúlyt kapott a teológiai igazságok kizárólag
intellektuális úton történő végiggondolása. Azonban
a modern életérzés változásaira, és a pszichológia új eredményeire
nemigen fordítottak figyelmet.111 A kereszténység mint
életmód, mint életstílus, messzemenően feledésbe merült, és
az idealizmus által egyre inkább eszmerendszerré vált, de nem
minden teológusnál: egyetemi évei vége felé J. Kentenich rábukkan
egy szerzőre, akire felfigyel ifjúkori harcainak kapcsán:
110 Ő maga mondja egyszer: „A neurotikusokat… a nyugati nihilizmus
szükséges kísérő jelenségének tekinthetjük: ezért figyelemreméltó szellemtörténeti
jelenségként foghatjuk fel és értékelhetjük. Nietzsche azt
kérdezi: »Mi a nihilizmus?« – »A hatalom akarásában« válaszol: »Hogy
a legfelsőbb értékek elértéktelenednek. Hiányzik a cél, a válasz a miértre.
« A szeretetpedagógia, mindenekelőtt az alázat és a szeretet közti
bensőséges kapcsolat a mondott értelemben, választ ad az élet »miért«
és »minek« kérdéseire, kiváltképpen a kereszt és szenvedés minden árnyalatának
és dimenziójának »mi célból« kérdésére.” J. Kentenich, levél
Menningen atyának, 1956. IV. 23-án, nyomtatva: H. Hug, Pater Joseph
Kentenich, Väterlichkeit, levelek, 1953, 1954, 1955, 1956, archív
nyomtatvány, 278. o.
111 J. Kentenich foglalkozik a német idealizmusnak az akkori egyházi gondolkodásra
gyakorolt hatásával, amiből elvész a „vallás, mint rendszer”,
csupán „jól elrendezett gondolatkonstrukciót és átfogó eszmeépületet” lát
benne, de a tulajdonképpeni életre váltástól elválik. Vö. J. Kentenich,
„Josephs-Brief ” 1952. Lásd: J. Schmitz (szerk.): Das Lebensgeheimnis
Schönstatts, II. rész: Bündnisfrömmigkeit, Vallendar-Schönstatt, 1972,
93. o.
231
„Mellesleg megjegyzem, hogy Fr. Albert Weiß O. Pr. ötkötetes
»A kereszténység apológiája« c. könyve nagy szolgálatot tett nekem.
Ez nem annyira a keresztény tanok, mint inkább a keresztény
élet igazolása. Megerősítette személyes felfogásomat,
és új inspirációt nyújtott.”112
Miután egyetemistaként az első két kötetet elolvasta, a harmadik
kötetet a rokonoktól ajándékba kérte a papszentelésére.113
Ebben az apológiában J. Kentenich a keresztény hit védelmét
nem annyira az észérvekben, logikai gondolatmenetekben vagy
dogmatikus megokolásban találja, mint inkább a keresztény élet
ábrázolásában és a keresztény emberképből következő életstílusban,
ami a teljes kultúrára jelentős befolyást gyakorol. A
kultúrtörténet fejlődésén keresztül A. M. Weiß megmutatja,
hogy a kereszténység elsősorban mindig életmód volt, és ebből
nyerte meggyőző erejét.
Az első kötet központi témája: „A teljes ember”. Érdekes,
hogy amiket J. Kentenich tanulmányainak vége felé a könyv
olvasása során aláhúz, valamiféle átjáróknak tekinthetők életének
fordulópontjához114, kritikának az értelem egyoldalú
képzésével szemben115, valamint az ember egység iránti vágyakozásának.
Azt húzza alá, ami őt ifjúkori lelki harcai során nyilvánvalóan
különösképpen foglalkoztatta.116 Míg az értelemről
112 J. Kentenich, Chroniknotizen 1957/58, 1020. o. (ASM)
113 Albert Maria Weiß, Apologie des Christentums, III. kötet, 1. rész: Természet
és természetfölötti. A lélek és kereszténység élete, Freiburg i.
Breisgau, 1907, Ajánlási szöveg: „Jámbor emlékül a R. Greiss családtól,
Cöln-Ehrenfeld, 1910. július 7.” (ASM)
114 Vö. Albert Maria Weiß O. Pr., Apologie des Christentums, I. kötet. Der
Ganze Mensch, Freiburg, 1905, 19. o. (ASM)
115 Vö. A. M. Weiß, Der ganze Mensch, 22. o. (ASM)
116 Vö. A. M. Weiß, Der ganze Mensch, 52., 214. o.; további aláhúzások J.
Kentenichtől a „Szenvedélyek” fejezetben. Itt A. M. Weiß a keresztény
morálról beszél, ami „mindenki mástól megkülönböztet” abban a „tö232
szóló összefoglaló fejezetben semmit sem jelöl meg, az „érzőképesség”
ismertetésénél egy csomó aláhúzás és megjegyzés
található.117
Tanulmányai mellett J. Kentenich keresi a kapcsolatteremtés
lehetőségét az élettel, 1907-ben, vallendari tartózkodása során
sétái közben fiatalokkal kerül kapcsolatba. Az elsősökkel, akik
az idő tájt a Régi Házban laknak és köré csoportosulnak, kidolgozza
az ún. „Szabályzat”-ot, ami a tanulók lelki életét és tanulmányait
hivatott vezetni. A rektorral megállapodva biztatja
őket egy, ill. több diákegylet118 megalapítására, amelyekben a
tagok közös felelősséget, „szabad véleménynyilvánítást”, „mindenkinek
azonos jogokat és kötelességeket”, „aktív és passzív
választójogot” követelnek.119
Az egyetemi évek alatt született – pedagógiai témákkal kapcsolatos
– feljegyzései120 is bizonyítják érdeklődését az élet és
az élet megélése iránt, és mindenekelőtt pedagógiai ambícióit.
Később, a spirituálissá való kinevezésének indoklásában úgy
rekvésben, hogy az embert erkölcsileg önálló tegye” és így „cselekedeteinek
egyetlen középpontja, hogy szabad, önálló személyiséggé” váljon.
Vö. A. M. Weiß, Der ganze Mensch, 190. o. (ASM)
117 Vö. A. M. Weiß, Der ganze Mensch, 250., 279., 288. o. További bejelölések
J. Kentenichtől: A. M. Weiß, Apologie des Christentums, 2.
kötet: Humanität und Humanismus, Philosophie und Kulturgeschichte
der Bösen, Freiburg, 1908, 46. o. (ASM)
118 Osztályonként egy egylet.
119 J. Kentenich kézírásával a Szabályzatok 1907-ből. (ASM)
120 „1. A pedagógiai jutalmazás és büntetés problémája (Krieg, Der kath.
Seelsorger, 1891), 2. A legfontosabb pont a nevelésben (Canissiusstimmen,
1907), 3. A tekintély, mint az engedelmesség elve, 4. Nevelési
levelek (Kath. Schulfreund, Redaction Strebersdorf), 5. Milyen szigorúan
kell a gyermeket kezelni? (Disposition aus einer Abhandlung v.
Rosegger), 6. A gyakoribb szentáldozásról. És hasonlók.” (ASM)
233
jellemzik, mint „olyasvalakit, akinek az (a pedagógia) a vérében
van”.121
A tulajdonképpeni ugrás a mélyvízbe, és ezzel együtt alkotópapi
működésének kezdete akkorra tehető, amikor újmisésként
a környező plébániákon prédikál122, és még inkább, amikor
Ehrenbreitsteinben tanár lesz. Gyenge egészségi állapota
miatt nem küldik el a kameruni misszióba, hanem latin-német
szakos tanárnak a pallottinusok ehrenbreitsteini utánpótlásképző
iskolájába helyezik.
Az akkori provinciális, Kolb atya, így emlékszik: „Szívesen fogadta
ezt a feladatot, de azonnal a saját útjait kezdte járni…
Az ehrenbreitsteini iskola meglátogatásakor néha én is részt
vettem az óráin, és megismertem Kentenich atya pedagógiai
tehetségét.”123
„Most hát együtt akarunk dolgozni. Sokat fogok követelni tőletek.
De ti is a legtöbbet követelhetitek meg tőlem. És így jó
barátok leszünk ebben az évben.”124
Ezekkel a szavakkal kezdi Kentenich atya 1911 szeptemberében
a tanítást. Egykori tanítványa, Ferdinand Kastner így
emlékszik ezekre az órákra: „Felejthetetlenek maradtak, egyikünk-
másikunk későbbi életét döntően formálta. Nem tanítás
és sulykolás volt a megszokott értelemben, hanem az egyes
emberek és az egész osztályközösség minden lelki és erkölcsi
121 Vö. J. Kentenich, előadás 1963. I. 4-én, 183. o. (ASP)
122 Vö. Josef Kentenich atya, Predigten 1910-1913, szerk. Engelbert
Monnerjahn, Vallendar-Schönstatt, 1988.
123 M. Kolb atya, Erinnerungen, 1942, 37. o. (ASM)
124 J. Kentenich, lásd: F. Kastner, Unter dem Schutze Mariens, 14. o., 2.
megj.
234
erejének átfogó mobilizálása a szellem szabad, nemes és fegyelmezett
versenyében.”125
Itt kezdte tehát Kentenich atya, ahogy mondja: „a világot, amit
magamban hordtam, megjeleníteni, formálni és alakítani”.126
A hétköznapi élettel való érintkezés abban is segített neki,
hogy ellentétes adottságait, pszichológiai és metafizikai tehetségét
teljesebb harmóniába hozza:
„Az egyetemi tanulmányok befejezése után a szellem az új tanári
és nevelői feladat révén mélyen belemerült az életbe. A
pszichológusoknak magától értetődőnek tűnhet, hogy az én szokatlanul
erős transzcendentális alap-beállítottságom az élettel
való ágas-bogas kapcsolat által elkezdett ellensúlyt találni.”
„Az eszme és az élet” összekapcsolódása által, „vagy az organikus
gondolkodás és életmód által” szavai szerint „nemcsak az
egyéni lelki élet érte el teljes gyógyulását”, hanem „a tulajdonképpeni
életfeladatra – a mechanisztikus gondolkodás és életmód
legyőzésére – is rendkívül erős hatást gyakorolt”.127
Akkor tekinti úgy, hogy elérte a „teljes gyógyulást”, amikor sikerül
az élettel való kapcsolat által elérnie a belső feszültség
egyensúlyát.
„Miután a kiforrás éveiben a lelkem metafizikai vonásának
nagyobb játékteret engedtem, az élettel való kapcsolat által
fejlődött a pszichológiai beleérző képesség és a formáló erő. A
tulajdonképpeni teremtő tevékenység, ami az évek során egyre
125 F. Kastner, Unter dem Schutze Mariens, 14. o., 2. megj.
126 J. Kentenich, előadás 1949. V. 31-én, Bellavista, 11. o. (ASM)
127 J. Kentenich, Antwort auf Gründer und Gründung, 1955, 109. o.
(ASM)
235
inkább megvalósult, a természetes és természetfölötti rend harmonikus
kapcsolatában és ezek kölcsönhatásában rejlik.”128
A diákok olyan képességeket ébresztettek fel benne, amelyek
nem egy éjszaka alatt alakultak ki, hanem már régóta benne
szunnyadtak. Mint tanár, Kentenich atya olyan munkakört
kapott, ahol ezek az erők kibontakozhattak. Ez megadta személyiségének
a szükséges ellensúlyozást az élet oldaláról, és
elszakította a túlzott tépelődéstől:
„Nem az absztrakt tudománnyal való foglalkozás, hanem a
valóságos élettel való érintkezés, pontosabban az evilág és túlvilág,
az eszme és a valóság egyesítése hozta meg számomra
minden probléma megoldását, és adta meg életfeladatom irányát.”
129
Herbert King atya az ifjúkori harcokat „az új közösségben
élő új ember születési fájdalmainak” tekinti, és hozzáteszi:
„Kentenich atya válságában az önmagává válásról van szó.
Ez a hétköznapi ember számára sem mindig könnyű. Josef
Kentenichnél viszont különösen nagy méreteket öltött. Magában
hordozza az emberi és keresztény új alakját, az új embert,
az új emberképet. Ez egy újfajta közösséget is jelent. És új pedagógiát
is. Kialakít… egy új paradigmát, ami az egész életén
át tartó teremtési folyamatban egyre egyértelműbbé válik, és
egyre több új területet alakít át.”130
A papszenteléssel elkezdett életszerűen kibontakozni ez a teremtő
folyamat.
128 J. Kentenich, Antwort auf Gründer und Gründung, 1955, 110. o. (ASM)
129 J. Kentenich, Antwort auf Gründer und Gründung, 1955, 111. o. (ASM)
130 Herbert King, Der Mensch Joseph Kentenich, Vallendar-Schönstatt,
1996, 33. o.

237
V. A PAPSZENTELÉS (1910)
Kentenich testvér, miután megkapta rá a végleges engedélyt,
1909. szeptember 24-én tehette le az örökfogadalmat. 1909.
október 10-én volt a szubdiakónussá szentelés, és 1910. március
28-án szentelték diakónussá. Ezzel megkezdődött a közvetlen
felkészülés a papszentelésre.
A papszentelésre szóló meghívottak listáján, amit édesanyja
küldött el neki, J. Kentenich bejelölte azon személyeket,
akiket szeretett volna, ha részt vesznek ezen az ünnepi eseményen.
1 Peter Josef Kentenich és felesége; Franziska Kirsch
a családjával; a Greiss család, Heinrich Kentenich családja
Brüggenből; a Sybilla és Hubertus Blatzheim testvérpár
Gymnichből és nővérük, Christina Schell a férjével; Elisabeth
Schönau, szül. Blatzheim. Továbbá meghívta még J. Kentenich
az unokatestvérét, Katharina Holtermannt (szül. Peters), egy
régi szünidős barátját, aki másodfokú unokatestvére volt, Peter
Hesselert2 és Savels atyát; valamint Agnes Kielt Kölnből.3
1 Lásd a családfát. Az édesanyát és Henriette-et eleve beleszámolták.
2 Peter Hesseler és édesapja a papszentelés kapcsán egy egész hetet töltöttek
Limburgban. Vö. Peter Hesseler, Gesprächsbericht von Pater
Theo Abt, 1969. (AS) A papszentelés után Kentenich atya azt tanácsolta
neki, hogy többet ne látogassa meg. Nem úgy, ahogy tévesen elterjedt:
»Mostantól fogva felejts el engem!«, lásd: E. Monnerjahn, Pater
Joseph Kentenich, 56. o. Javított változat vö. Pater Theo Abt, 1969
(ASM) és Peter Hesseler, Gesprächsbericht von Pater H. Alessandri,
lásd: Kindheitsgeschichte, II D 6. (ASP)
3 Ezekkel a rokonokkal Kentenich atya a pappá szentelése után is tartotta
a kapcsolatot. Közelebbi a rokoni szálakról: D. Schlickmann, Studie zur
Biographie, 2001, 117. o.
238
61. kép
A Missziósház kápolnája papszenteléskor
(nem Kentenich atyáén)
1910. július 8-án hét4 másik testvérrel együtt kapta meg az
egyházi rend szentségét J. Kentenich a limburgi Missziósház
házi kápolnájában Heinrich Vieter püspök kezéből, aki Kamerunból
a generális káptalanra jött Európába. J. Kentenich ezért
a napért élt kisgyermekkorától fogva.
Újmiséjét július 10-én, szintén a limburgi Missziósház házi
kápolnájában ünnepelte. Provinciálisa, Kolb atya asszisztált, a
prédikációt Karl Stehr atya tartotta.
4 Benedikt Püsken, Franz Dumm, Josef Fischer, Johannes Krämer, Konrad
Mohr, Ludwig Grän, Alois Wachter.
239
62. kép
A limburgi Missziósház kápolnájának oltára
Az újmisés szentképre a következő imát választotta J. Kentenich:
„Add, ó Istenem, hogy minden lélek az igazságban, és minden
szív a szeretetben egyesüljön!” Az alsó szélére ezt nyomtatták:
„Jézus Szíve, bízom benned!” és még: „Mária édes szíve, légy a
menedékem!”5
Az igazság és a szeretet az a két fő alapérték, amiért ifjú és
egyetemista korában hevesen küzdött. A kettő harmonikus
összekapcsolásában és belső egymásra utaltságukban találta
meg a megoldást sokéves nehéz lelki küzdelmeire. Ezt Mária
5 Az eredeti megtalálható a Pater-Kentenich-Hausban, Schönstatt hegyén,
Vallendarban.
240
ajándékozta neki. További életére tekintve az újmisés szentkép
sorai olyanok, mint egy prelúdium. Az igazság és a szeretet
lesz életének alapja, és alapításának hordozó ereje. Az újmisés
szentkép fohászai ahhoz a két személyhez szólnak, akiknek
megbonthatatlan kettős egységét J. Kentenich egész életében
hirdette: Jézushoz és Máriához.
Újmiséjére édesanyja egy nagy fakeresztet ajándékoz neki személyes
ajánlásával: „Kedves Josef! Ezt a keresztet édesanyád
ajándékozza Neked újmiséd ünnepére.”6
„Aki engem követni akar, tagadja meg önmagát, vegye föl keresztjét
és kövessen engem.”7 Így hangzik a jelmondat, amit
6 Az eredeti megtalálható a Pater-Kentenich-Hausban, Schönstatt hegyén,
Vallendarban.
7 Vö. Mt 16,24; Mk 8,34.
63. kép
Vieter püspök Kentenich atya újonnan szentelt papi évfolyamával
241
J. Ken tenich a noviciátusban személyes „Életrend”-jére felírt.
Ez határozza meg további életét is. A kereszt lesz számára a
kiválasztás és a rendkívüli Krisztus-követés szimbóluma. Unokatestvére,
Henriette ezt így önti egyszerű szavakba egyszer a
teljes életére tekintve: „Josef a keresztnél marad a bölcsőtől a
sírig.”8
8 Vö. H. Esser, magnófelvétel, M. Hermia Schlichtmann, 1960. (DS)
64. kép
Édesanyjától kapott újmisés kereszt, ajánlással
242
A kereszt fényében bontakoztatja ki Josef Kentenich atya különleges
karizmáját. Korai szenvedéseit alkotóan átalakítja Istentől
kapott és tisztán felismert, a korunk emberéhez szóló
küldetésének szolgálatára. Megszámlálhatatlanul sokaknak segít
saját keresztjüket boldogan hordozni, biztonságot és önállóságot
ajándékoz nekik.
Így válik olyan pappá, aki sok embert segít hozzá a mély hithez
és hit bizonyosságához. Pappá szentelésének 25. évfordulója
alkalmából a schönstatti közösség előtt így vall:
„Azt kívánom, hogy a Jóisten... a jövendő generációknak anynyi
lehetőséget adjon arra, hogy az emberi lelkeket csendesen, a
háttérben tudják szolgálni, mint amennyi nekem jutott. A legnagyobb
gazdagság visszaszáll arra, aki azon fáradozik, hogy
egész erejét a lelkek szolgálatába állítsa.”9
Ugyanebben az előadásban tovább magyarázza:
„Igen, azt is tudom, és szívesen el is ismerem, hogy kevés olyan
papi élet van, mely ilyen mérhetetlenül áldott volt, mint az
enyém. De azt is hozzáteszem: ami lett, ami általam lett, ami
Önök által lett, az a mi Schönstatti Háromszor Csodálatos
Anyánk által lett.”10
Dr. Peter Kentenich, Kentenich atya egyik távoli rokona, így
beszél az első találkozásukról: „A 3. nagy világkörüli utazásából
való visszatértekor tudtam először meglátogatni Josef
Kentenich atyát Schönstattban 1951 nyarán. Ez alkalommal
először is a szüleim és testvéreim felől érdeklődött, és a hivatali
előmenetelemről. Én hamarosan az általa alapított nagy
9 J. Kentenich, előadás 1935. VIII. 11-én. (ASM)
10 J. Kentenich, előadás 1935. VIII. 11-én. (ASM)
243
65. kép
Josef Kentenich atya mint újmisés pap 1910-ben
244
Schönstatti műre fordítottam a szót, és kérésemre részletesen
taglalta annak időbeli formálódását, melynek során az isteni
gondviselést és az Istenanya segítségét mindig előtérbe helyezte,
saját munkáját szerényen csak segítségadásnak értékelte…
Mindenesetre a mintegy 4 órás beszélgetés során megtapasztalhattam,
milyen erős a kisugárzása ennek az egyszerű, teljesen
Istenbe gyökerező személyiségnek.”11