Lelki vívódások

Kentenich atya többször is megerősítette, hogy fiatal korát, egyetemista éveit erősen meghatározták a lelki vívódások, melyeket ő maga „kényszerességnek” nevezett. Itt néhány helyet idézünk fel, amelyekben saját maga írja le az akkori helyzetét. A pszichológiai háttér, ami ezek mögött felsejlik, megkönnyíti az önmagukkal harcolóknak a nagy lelki atyával való azonosulást, fényt derít az alapító lelki érlelődésének történetére és a Szűzanya különleges nevelői hatására.

Később gyakran elmondtam: amit megéltem, az természetesen egy fajta pszichikai kényszeresség volt. És mennyi kényszerességet láthatunk manapság mindenütt! Ezek tárgya persze gyakran más, mint nálam volt. De azért az embernek annyira érettnek kell lennie és válnia, hogy az egyik kényszer lényegi vonásait át tudja vinni a másik kényszerre. Talán hozzátehetem még: elkövettem azt a tévedést, amit sokan elkövetnek: metafizikai bizonyosságot vártam el, követeltem. Ez természetesen nem létezik. Filozófiai-metafizikai bizonyosság a hit alapjairól egyáltalán nem létezik. Hát ha még az egyes igazságokra gondolok!

Ehhez jött hozzá nálam az élethez való sajátságos hozzáállásom Ha valaki azzal a problémával küzd, hogy az igazság fanatikusa, aki mindenben a végsőkig védi az igazságot, és kész arra, hogy azért mindent oda is adjon, ha valaki ráadásul annyira felfokozza a bizonyosság keresését, hogy mindenben metafizikai bizonyosságot akar látni, akkor képzelhetik, hogy azok a kicsinységek, amelyeket mindannyiunk megízlel, számomra nagy problémaként jelentek meg.

Emlékszem egy testvérre a legutolsó évből (bei den obersten Kursen). Önmagában véve nagyon tehetséges volt. Ha csak úgy beszélt, annak a 99 százaléka hazugság volt. Vannak ilyen emberek, akik szeretetre méltóan társalognak, de valahogy mégis minden szavuk „hazugság”. Talán túlzok. Tegyük fel tehát még egyszer, hogy valaki ragyogóan beszél dogmatikus igazságokról és hitbéli kérdésekről. Rögtön felmerült bennem a kétkedő kérdés: tényleg elhiszi, hogy igaz az, amit mond? Tényleg meg van erről győződve?

Látják, akkoriban volt bennem egy fajta kényszeresség az igazsággal kapcsolatban.

Elvonhatom egy kissé a fátyolt a múltamról? A noviciátusba való felvételem és pappá szentelésem között, sőt, még egy kicsit tovább is, állandóan a legőrültebb lelki harcokat kellett kiállnom. A belső boldogságnak és megelégedettségnek nyoma sem volt bennem. A lelki vezetőm nem értett meg, egészségtelen racionalista-szkeptikus gondolkodási irányomnak csak csekély természetfölötti kapaszkodója volt. Őrült belső és külső, azaz lelki és testi szenvedés volt ez. 

Miután hosszú, heves harc után legyőztem magamban a végéhez érő 19. század racionalizmusát és szkepticizmusát, valamint a kereszténység akkor uralkodó apologetikus felfogását, Schönstatt lépett be a történetbe a maga világos, állandóan megfogható felfogásával a keresztény létről, keresztény nevelésről.

Az érés éveinek szkeptikus rohamokkal tarkított, életre-halálra menő, lelki létemről szóló harca idővel egy fajta kényszerességgé növekedett, amely a velejéig megrázta lelkemet és testemet, végül azonban mégis győzedelmeskedtem felette. Ezek az élmények tettek később képessé arra, hogy a kényszeresség minden fajtáját – a legalacsonyabbakat és a legaljasabbakat is – gyorsan átlássam, és a diagnózissal együtt bizonyos biztonsággal prognózist is fel tudjak állítani. A kényszeresség tartalma lehet mindig különböző, formális kifejeződése és ritmusa azonban lényegében véve mindig ugyanaz. Ha asszociációs képességeink jól működnek, nem nehéz az egyik esetből a másikra következtetni, nagyjából önállóan kidolgozni és hirdetni az általánosan érvényes gyógyítási módszert.

Az itt alapul vett és felhasznált elvek ősrégiek, nincs közük a pszichoanalízishez, hacsak arra nem hivatkozunk, hogy ez a fiatal, vitatott tudomány ezeket világította meg újonnan, ezeket szilárdította meg. Emberemlékezet óta alapvető lelki gondozási szabály, hogy a kétségtelenül megállapított kényszerességet nem kényszerességgel lehet legyőzni, hanem alázattal kell hordozni, és felfokozott gyermeki odaadással lehet meglazítani és feloldani. Számtalan, a legnehezebb lelki helyzetben lévő embernek tudtam segíteni ennek a szabálynak az alkalmazásával. Csak egy esetet emelek ki, amely iskolapéldául szolgálhat. Egy szentség hírében elhunyt nővér köszönheti ennek a módszernek azt, hogy az őrültek házától megmenekült, és végül eljutott a hősies szentség szintjére. Remélem, hogy ezen a példán megmutathatom, megértethetem szélesebb körben is az egész ide tartozó világot.