A nevelés az élet szolgálata

Képzelt interjú Joseph Kentenich-hel,
a Schönstatt-mozgalom alapító pedagógusával

Joseph Kentenich, a Schönstatt-mozgalom alapítója és atyja, kora reformere, kiváló lelkivezetője és tanítója. A dachaui haláltábort is megjárt pedagógus 58 évig dolgozott nevelőként. Eközben számtalan formában kutatta és összegezte, mit mondanak a tudományok, a nagy nevelők arról, hogy hogyan lehetséges valóban erős, szabad lélekkel és jókedvűen szolgáló embert nevelni a ránk bízott gyermekekből s egyszersmind önmagunkból is. Rendszerében szóhoz jut a keresztény Lélek, és minden haladónak mondható tudományos eredmény, sőt a mindennapok gyakorlati tapasztalata is. Az elismert nevelőt interjúnkban főbb nevelési elveiről, legfontosabb, alapvető megfontolásairól kérdeztük.

Ön majd hat évtizeden keresztül foglalkozott a jövő generációjának nevelésével. Ez igen hosszú idő, amelyben sok öröm és siker mellett számos buktató és nehézség is adódhatott. Ha röviden összegeznie kellene ezt a pályán töltött ötvennyolc évet, milyen megfontolásokat, momentumokat emelne ki?

Nehezet és összetettet, mégis alapvetően egyszerűt és könnyen megválaszolható dolgot kérdez. Minden öröm és siker, minden nehézség és sikertelenség alapvetően felülíródik és alapjaiban határozódik meg egy olyan hozzáállástól, egy olyan attitűdtől, amelynek minden nevelőt minden – a szó eredeti, mély értelmében vett – pedagógust jellemezni kell. Azt gondolom, ez mindenekelőtt azt jelenti, hogy a nevelő állandóan tudatosítja magában, hogy a nevelés és az ő mindennapi nevelői tevékenysége is alapvetően és legmélyebb értelmében semmi más, mint az élet szolgálata. Ez persze banálisnak és talán túlzottan is általánosnak és semmitmondónak hathat első hallásra. De gondoljunk csak bele, milyen hiábavalóan fárad, és micsoda tévedéseket fog elkövetni az a nevelő, aki ezt a szempontot – talán túlzottan is kézenfekvőnek tekintve – figyelmen kívül hagyja a gyakorlatban. Hogy ez ne történhessen meg, mégis szükséges és fontos annak állandó tudatosítása, hogy mit is jelent az élet szolgálata tulajdonképpen. Az Életet kell szolgálnom, tehát egyfelől kedvező feltételekről kell gondoskodnom, hogy a teremtett élet megfelelően kibontakozhasson, másfelől az Életet akadályozó körülményeket és ellenségeket mindinkább távol kell tudnom tartani kis növendékemtől.

Mik a legfőbb célkitűzések egy ilyen – ahogy Ön nevezi – az „Élet szolgálatát” zászlajára tűző nevelés számára? Említene néhányat ezek közül?

Mi a célunk? Ez fontos kérdés, hiszen a válasz egész kölcsönös viszonyunkat, magatartásunkat meghatározza. Röviden és tömören megfogalmazva: meg akarjuk tanulni önmagunkat szilárd, szabad jellemmé nevelni. Ehhez talán a legfontosabb annak tudatosítása volna, hogy ma egy új koráramlatban, az irracionalizmus korában élünk. Ebben a mindent általánosan és alapjaiban átitató és meghatározó miliőben elsődleges pedagógiai feladatunk egy önállóan gondolkodni, ítélni képes nemzedék újbóli felnevelése, s annak mindennapos tudatosítása, hogy végső soron mindig az győz, akit világos elvek vezetnek, aki nem néz jobbra meg balra, hanem rendíthetetlenül megy az útján függetlenül attól, hogy siker vagy balsiker éri. Ennek megvalósításában pedig elengedhetetlen még egy szempont állandó figyelembe vétele. Az irracionalizmus világában valójában magánál a tanításnál sokkal fontosabb a személyes élmény. Csak az a szó hiteles, amihez magával ragadó élmény is kapcsolódik. Az élet, a lét ma a legfőbb nevelő tényező, nem a szó. Csak annak hisznek ma, aki az életével igazolja, bemutatja mondanivalóját.

E magával ragadó élmény pedagógiájában szintén van egy kis általános színezet, amelyre könnyen mondhatja valaki, hogy általánosságban minden pedagógus erre törekszik. E szemlélet gyakorlati megvalósításában milyen szempontokat tart a leginkább szem előtt tartandóaknak?

A gyakorlatban ennek az általános, kiindulásul szolgáló, mégis állandó tudatosításra szoruló alapvetés a gyermek életkorától, pszichés állapotától, szociális és társadalmi helyzetétől függően is igen eltérő és dinamikus lehet. Mindezeket a meghatározó tényezőket is figyelembe véve azonban néhány alapvető jegyet érdemes aláhúzni, amellyel úgy vélem, minden nevelőnek számolnia kell nevelői tevékenységének minden egyes pillanatában, s nem pusztán elméleti módon – bár úgy is –, hanem elsősorban a gyakorlatban. Itt mindenekelőtt öt szempontot gondolok alapvetően fontosnak. Ezek a bizalompedagógia, a lélekmozgásokat kísérő pedagógia, a kötődéspedagógia, a szövetségpedagógia és végül az eszménypedagógia szempontjai. Ezen szempontoknak a nevelés során történő érvényesítésében a gyermek azt tanulhatja meg, hogy mi is valójában a különbség a mechanikus és az organikus gondolkodás között, ami elengedhetetlen ahhoz, hogy a világba lépve a saját lábán tudjon majd megállni és életének valóban fontos és sorsdöntő szituációban felelősen és tudatosan dönteni. Ha pusztán mechanikus engedelmességre kényszerítjük a gyermeket, éppen annak lehetőségétől és képességétől fosztjuk meg őt, hogy egy globalizálódott, értékrelativizmusban zajló élet közepette dönteni tudjon oly sok, engedelmességre és azonosulásra felhívó irányzat közül.

Hogyan tartja tehát ezen szempontok alkalmazásával ennek az önállóan és felelősen gondolkodni és tenni képes embertípusnak a kinevelését? Mit is takarnak voltaképpen ezek a támpillérek, vezércsillagok?

A bizalompedagógia kapcsán ki kell emelnünk, hogy a bizalmat egyfelől ki kell érdemelni, másfelől azonban szüntelenül fel is kell ajánlani. Mivel életet csak élet fakaszt, ezért első sorban a nevelőnek kell bizalommal rendelkező személyiségnek lennie. A nevelő határtalan jósággal, optimizmussal, és a növendékben élő küldetésben való szilárd hittel tekint a gyermekre. A bizalom elnyeréséhez elengedhetetlen a nevelt személy életével való kapcsolat: "ugyanazt a nyelvet kell beszélni", az érdeklődést és az igényeket meg kell érteni, meg kell tanulni türelemmel és önzetlenül hallgatni és dolgozni. A nevelő bizalmának felajánlása pedig a felelősségtudat felébresztéséről szól, ami alapvető egy önálló és kreatív személyiség neveléséhez.

A lélekmozgás pedagógiája alapvető módon arra épít, hogy a világ, és benne az ember állandó mozgásban van s ennek mintegy mintájaként a személyiség is fejlődésben, mozgásban van. A mozgáspedagógia az ember belső lelki mozgásait megismerve, azokra támaszkodva vezeti el a növendéket az ő életének beteljesedése felé. Rövid-, közép- és hosszú távú nevelési célokat követ, de nem merev szabályokhoz, megváltoztathatatlan módszerekhez, egyfajta statikus állapothoz igazodik, hanem a természetes belső mozgás saját tempójához, rezdüléseihez igazítja nevelői tevékenységét. Ezen a területen is fontos a „nevelt nevelő” eszménye.

Ennek kapcsán mire gondoljunk?

A nevelt nevelő szintén állandó mozgásban, fejlődésben van, egyre érettebb, elevenebb személyisége példaként is szolgál, de állandó készenlétet is jelent a növendék belső mozgásaira való ráhangolódásra, az érzékeléskapcsolat kialakítására. Egy dinamikus valóság ez, melyben nem csak a nevelt nevelése, hanem ezzel szoros és organikus összefüggésben állandó önnevelés is zajlik.

Ez nyilván fontos szempont a másik három támpillér vonatkozásában is…

Így igaz. A nevelt nevelő eszménye alapvetően fontos a kötődéspedagógia szempontjából is. Itt a legfontosabb tudatosítani valónk talán abban ragadható meg, hogy a kötődések a leghatékonyabb nevelőeszközök, amelyek pedagógiai sikerhez vezetnek. A kötődések (személyhez, dolgokhoz, helyekhez, eszményekhez) áthatják az ember egész személyét, értelmét, akaratát és érzelmeit, és olyan viselkedéshez vezetnek, amelyeket saját energiáik motiválnak. A kötődéspedagógia a helyes, tartós kötődések kialakításáról, a kötődésképesség neveléséről szól. Ebben az esetben is a hatékony alkalmazás előfeltétele, hogy a nevelő saját élményekkel, tapasztalatokkal rendelkezzék a helyes kötődések erejéről, hogy ezáltal is fejlessze ezeket a képességeket, illetve, hogy képes legyen a természetes kötődéseket a természetfeletti világ felé továbbvezetni. Ennek tulajdonképpen egyfajta speciális formája a szövetségpedagógia, mely szűkebb értelemben véve a kötődések személyesen keresztény aspektusa. Az eszménypedagógia célja pedig, hogy az ember egész életen át tartó testi-szellemi-lelki, erkölcsi fejlődését beteljesítse, a személyiség (ill. a közösség) eredetiségét, személyes küldetését a tömegtársadalomban, annak tendenciái ellenére is kibontakoztassa. A rövid-, közép-, és hosszú távú nevelési céloknak tehát a legapróbb tevékenységekben is ezt az eszményt kell szolgálniuk. Ez nem más, mint töretlen hit a saját, és a növendék eredeti, isteni küldetésében, ami a nevelőtől nagylelkűséget, alázatot, belső szabadságot, örömöt és tisztaságot kíván.

Mindezek fényében milyen praktikus tanácsokat adna kései nevelőtársai számára?

Fontosnak tartom, hogy tanárként mindig tudatosítsuk, diákjainknak nem csak oktatóra, de sokkal inkább egyfajta atyai barátra van szükségük. Nem csak tanár vagy, hanem nevelő is. Az oktatásban alapvetően fontos a méltóságteljes komolyság, mértékletesség, rendíthetetlenség a követelményekben. Akkor lesz a legnagyobb a tekintély, ha egzakt a tudás, világos az előadásmód, következetes a számonkérés és a bánásmód. Ezért az oktatásban törekedjünk a pontos felkészülésre, az óránk esetlegesen jegyzet nélkül való megtartására, annak önmagunkban való tudatosítására, hogy diákjaink között nincs, nem lehet kedvenced, illetve mindenkiről tudj legalább egy olyan dolgot mondani, ami miatt ő a te kedvenced lehet. Légy kész mindenki felé az egyéni bánásmódra, s legyen állandóan előtted, hogy az elkövetett hibáknak legalább a felét a te számládra írják. Oktatáson kívül pedig légy mindig kész, hogy leszállj diákjaidhoz, de úgy, hogy mégis mindig fölöttük állj.

Aki így gondolkodik, az a diákokat nem valamiféle tárgyként kezeli, hogy a fejükbe beleverje a tantételeket. Célunk minden megnyilvánulásunkban az legyen, hogy kezdeményezőkészséget és felelősséget ébresszünk bennük. Nyelvtanárként például ahelyett, hogy a nyelvtani szabályokat kívülről bemagoltatnám velük, arra ösztönzöm az osztályt, hogy a példák nyomán maguk dolgozzák ki azokat. Ha az egyik diák nem tud egy kérdésre válaszolni, nem hívom segítségül az osztályelsőt, hanem megbeszélést kezdeményezek, melyben mindannyian együtt keresik a helyes választ. Ezeken az órákon a tananyagnak nem a hagyományos értelemben vett besulykolása folyik, hanem sokkal inkább minden szellemi erőnk „mozgósítása“ és „fegyelmezett versengés“. Mindez pedig csak a bizalom talaján lehetséges. Akár még odáig is elmehetünk, illetve eljuthatunk, hogy például dolgozatírás közben magukra hagyhatjuk diákjainkat. A bizalmi tőke nyomán fakadó gyümölcsök felmérhetetlen, hosszú távú eredményeket hordanak majd magukban.

Ha végezetül egy mondatban kellene összefoglalnia mindazt, amiről eddig beszélgettünk, s amely nevelési elveinek mintegy esszenciáját adja, hogy fogalmazna?

Talán azt mondanám, hogy legyünk készek nevelésünkben – mely önmagunk állandó nevelésére épül – diákjaink vonatkozásában annak a mentalitásnak az érvényesítésére, mely a következőket vallja és vállalja: kötöttség csak annyi - de annyi természetesen legyen – amennyi szükséges, szabadság, amennyi lehetséges, lélekápolás pedig minden mennyiségben.

Köszönjük szépen az interjút. Munkájához további sok erőt kívánunk!

Köszönetet mondunk az interjú létrejöttéhez nyújtott segítségükért:
Uzsalyné Pécsi Rita: A nevelés az élet szolgálata. Az érzelmi intelligencia fejlesztése, a lélek mozgását kísérő nevelés. Pécs, 2010.
Uzsalyné Pécsi Rita: A nevelés az élet szolgálata. A kisiskoláskor. Pécs, 2011.
Uzsalyné Pécsi Rita: A nevelés az élet szolgálata. A serdülőkor életfeladatai. Pécs, 2011.
P. Beller Tilmann: A családi élet: küldetés és munka. Óbudavár, 2002.
http://kentenich.schoenstatt.hu/, letöltések dátuma: 2011. november 19.