Sokszor előre látjuk, hogy rosszul fog dönteni. Egy egyszerű utasítással elkerülhetőnek látszik egy kényes vagy fájdalmas helyzet. Mi a helyes? Megparancsolni „a jót” vagy a tapasztalat nevelőerejében bízni?
…Ha Önt a szülei a családban nagyon szigorúan nevelték, akkor a példájuk nyomán azt fogja mondani: az én édesapám, édesanyám is ilyen szigorú, kemény volt és az jót tett nekem. Ez hibás gondolkodás. Ma a szeretetnek más arca van.
A mai nevelő sok szabadságot ad a gyermeknek azért, hogy növekedhessen az önállósága. Ez teljesen más típus, mint a tekintélyelvű irányítás, amikor minden kérdésben a vezető dönt, és mindenki szót fogad. Ez elég kényelmes, mert mindig hallom, hogy mit kell tenni. Ilyen módon azonban esélye sincs a növekedésnek. Természetesen jó, ha van egy elöljáró, akitől tanulnak, de még jobb, ha az élet nevel. Sokszor egészen jámbor szülőknek borzasztó gyenge jellemű gyermekeik nőnek föl, mert nem kapták meg a lehetőséget, a szabadságot ahhoz, hogy döntésük erősödjön, hogy megtanulják „kézben tartani”, irányítani saját személyiségüket.
Hány éves kortól és milyen helyzetben engedjük meg, hogy a kis-kamaszok elmaradhassanak a vasárnapi szentmiséről? Különösen szünidőben probléma ez.
– Ezt bizony nehéz így megmondani, hogy hány éves kortól. Mindenesetre ez abban az időszakban jöhet számításba, amikor a gyermeknek már azt kell lassacskán megtanulnia, hogy a saját életét hogyan vezesse. Az életkor meghatározása egy kicsit nehéz… talán tizenkettő-tizenhárom éves korban.
…Már ebben az életkorban, a 9–10 éves kisiskolásoknak is megmutathatjuk, hogy Jézus várja őket, és kisgyermekként is beszélhetnek szabadon Vele.
– Hogyan?
Például úgy, hogy néha elmondom a saját tapasztalataimat: tudod, én szívesen beszélek a szentáldozásban Jézussal, ilyenkor el szoktam neki monda-ni az örömeimet is, meg mindazt, ami bánt… sokszor ennyi elég. Nem szükséges előírni, hogy ezt neki is ugyanígy KELL tennie. Elég egyszerűen elmondani.
Milyen életkorban engedjük meg, hogy a számítógépet önállóan kezeljék? Mi történjék akkor, ha észrevesszük, hogy közönséges, durva témájú képeket és szövegeket kapnak az osztálytársaiktól?
– Az első: nem helyes, ha azt mondjuk: jó, jó, de ne vidd túlzásba! Ez nem segít. Ebben a kérdésben is elsősorban az ítélőképesség nevelése és a döntés lenne a fontos, és ebben ez nem segít.
A nevelésben kézi vezérléssel nem lehet semmit sem elérni. Megint egy kicsit távolabbról közelítsünk! Azt meg lehet mutatni, hogy mi, ha valamit csinálunk, azt mindig szívből, a személyiségünkből fakadóan, belső meggyőződésből tesszük.
A szívünkből és a személyiségünkből fakadnak tetteink.
Ennek gyakorlása bármilyen hétköznapi helyzetben lehetséges. Gondoljunk végig egy apró példát!
Nézzük, amikor mi szülők beszélünk valakivel! Nem amolyan „bla-bla*”, üres csevegés, hanem azt mondjuk, amit igazán gondolunk, és akkor beszélünk, ha tényleg van mondanivalónk? Ez lényeges különbség. Őszinte beszélgetés, tartalmas mondanivaló, vagy „blabla.” Érthető ez a „blabla”?
– Persze!
– Beszélgetés vagy blabla? Sokszor feltehetjük magunknak és gyermekeinknek is ezt a kérdést: Figyeljetek, ez most beszélgetés vagy blabla?
– Erről lehet és kell is beszélgetni! Spontán, természetes módon, amikor a helyzet ezt a családban lehetővé teszi. Az édesapa, aki mondjuk öt-tíz percig beszélt valakivel, akár saját magát is megszólítva észreveheti: hej, Józsi, hát mit csináltál? Ez aztán blabla volt! Így, kicsit tréfásan, de egy idő után a családban mindenki különbséget tud majd tenni a tartalmas és a blabla beszéd között. A tapintatos megjegyzések, megfigyelések hatására szép lassan fejlődésnek indul majd a családtagok ítélőképessége.
Hogy reagáljunk arra, hogyha durva és ocsmány képek és szövegek jelennek meg a gyermek számítógépén? Szóvá tegyük, vagy ne tegyük szóvá?
– Általában az ilyen esetben inkább tanácsot adunk, de ezáltal is növekszik bennünk a kölcsönös bizalom, a gyermekünkben pedig az önbizalom. Tapasztalja, hogy bízunk benne.
Egy apró példa: Fiam, a mi családunkban ez tilos, mert ez egy olyan hatás, ami tönkreteszi a lelkiismeretedet… stb. Ez így nem jó. Hanem jobb, ha azt mondjuk: nézd fiam, ha jól látom, ez nem valami épületes dolog, ugye? Mire ő így válaszol: Na, de miért? Hiszen mindent meg kell ismerni!
Amire én: Valóban! Ismerni kell. De az is fontos, hogy közben ne váljunk szolgává. És még fontosabb, hogy megőrizzük a belső szabadságunkat! …
Ebben az esetben is fontos a szabadság. Mert ha csak annyit mondunk: nem szabad, akkor számíthatunk rá, hogy előbb-utóbb úgyis azt fogják tenni, amit akarnak. Mert nem szabadság lesz a szívükben, hanem idomítás. Később úgy gondolják: felnőtt vagyok, tudom, mit kell tenni. (Régóta várnak arra, hogy végre úgymond felnőttként maguk határozhassák meg tetteik irányát, tartalmát.)
De az nagyon fontos és szép lenne, ha valahogy könnyedén, oldottan, jó légkörben tudnánk közölni azt, ami nem tetszik nekünk. Nem nehezteléssel, rosszalló hangnemben. „Nos, én úgy gondolom, hogy ez nem kell. Erre nincs szükség! Nem hiányzik.” És ennyiben maradunk. Ne vitatkozzunk mindjárt! Inkább mondjunk itt, vagy ott egy-egy okot, érvet, hogy ez miért jó, vagy miért nem jó.
