A kozmikus hideggel szemben: Az élet Istene

Miben áll a mai kor nagy problémája? Az egyik oldalon a mai emberiség kozmikus és antropológiai hidegsége és a másik oldalon az élet Istene. Vagyis Isten, aki az egész élet, a nagy üdvtörténelem és az én személyes élettörténetem szálait eltéphetetlenül atyai kezében tartja. /.../ A gyakorlati életben azonban szörnyen kemény és nehéz, hogy a minket érintő valamennyi érthetetlen eseményben; a mai élet valamennyi kegyetlenségében; az összes szörnyűségben , melynek ki vagyunk téve, kitartóan higgyük, hogy ez a kéz, mely minket rángat és cibál és széttépni enged közbenső és másodlagos okok által, valóban egy atyai kéz! A nagy titok ma: az élet Istene! Sejtik, tudják, megtapasztalták, legalább részben, kisebb vagy nagyobb részben: Ha a mai ember egyszer elkezdi kutatni: Nem tudnám megérteni; talán még jobban megérteni a mai élet szörnyűségeit is egy személyes Atyaisten, főleg a személyesség elismerése nélkül? - akkor a hit fájának gyökerei elkezdenek satnyulni. Ez ma egyszerűen nagy titok, nagy probléma, hogy bevezessük magunkat újra a nagy igazságokba, hogy az Atyaisten életem szálait is, az üdvtörténet és a világtörténelem szálait is szilárdan kézben tartja akkor is és főleg akkor, ha megmagyarázhatatlan és megmagyarázhatatlannak látszik. /.../ És miben áll ezért a mi nagy, nagyon nagy feladatunk? Gondoskodni arról, hogy hívő módon felfedezzük ezekben a vaskesztyűkben és ezek mögött Isten atyai meleg kezét. Átlátszóvá tenni! Átlátszóvá tenni minden teremtményt, átlátszóvá tenni végső soron ezeket a vaskesztyűket is.

Miért keringek oly sokáig e dolgok körül? Hogy belássuk a mai kor nagy problémáját. Miben áll a legnagyobb probléma? Sejtjük ezt már és jól tudjuk a lelkipásztorkodásból. Legalábbis mi idősebbek a közönséges egyszerű népnél általában mindig megállapíthattuk: A gondviselésbe vetett hit legeslegerősebben az egyszerű népben gyökerezik. Ezért a nagy feladat: ide kell kapcsolódnunk. Az egész lelkipásztorkodás nagy feladata általában: kapcsolódási pontot találni. Mit kell tehát gyakorolnunk? Úgy tűnik nekem, hogy csak azon múlik, hogy tudatosítsuk, hogy természetesen megfelelő egészséges fejlődésben a Schönstatt-családot gyökeresen bevezessük, be kellene vezetnünk az élet Istenének szívébe. Ennek mennyire magától értetődőnek kellene lennie a számunkra, a Schönstatt-családunk számára, miután a gondviselésbe vetett hit most teljes megismerésünk forrásának gyökerévé és talajává vált ill. Isten terve, akarata és kívánsága megismerésének forrásává.

Ha már egyszer ezekről a dolgokról beszélek és eközben a számunkra, akik együtt vagyunk, ennek nagy jelentősége van, hogy némileg megértsük a világ-helyzetet, a mai szellemi küzdelmekben folyó átorientálódást és a hangsúlyok eltolódását. Engedjék meg nekem, hogy most ebben az összefüggésben rámutassak, hogy sokszor ma - ott is, ahol az élet Istenét komolyan veszik, - egy sajátos Isten-kép van keletkezőben. Erre mondják szakszerűen: ma az emberek az élő Istent az emberekben látják. Miféle vonal ez? Ez a vízszintes vonal: Isten az emberekben. Természetesen ez megfelel a mi katolikus felfogásunknak is. A hit azonban egyre jobban meginog, főleg a tanult körökben, mert ma az emberek megfeledkeznek a függőleges vonalról: az időn felülálló Isten iránti odaadásról, a mindenek felett álló személyes Isten iránti odaadásról, aki a kezében tart mindent.

Következmény: A mai ember arra felé tart, hogy önmagát teremtőként, a teremtés teremtőjeként fogja fel. Nagyrészt ez igaz is: alkot és átalakítja a teremtést. És mennyire átalakította! Ebből ered, hogy a függőleges vonal eltűnik. Ebből ered, hogy megtagadja az élet Istenét. Itt jobbra és balra az emberben van az Isten. Túl nagy a veszély, hogy ez az emberben levő Isten az ateizmust vagy materializmust készíti elő.