Ti vagytok a világ világossága!

Az apostoli lélekről, avagy "királyi papság" vagyunk mind

Többet a "Szentség a hétköznapokban"-ról

Az előadássorozat helye Kentenich atya életében

A lelkekért való buzgóság

Szent Ambrus a lelkekért való buzgóságot a szeretet parazsának nevezi. Ezzel találóan jellemzi a szeretet és az apostolkodás közötti belső összefüggést. Szeretet nélkül nem létezik a lelkekért való buzgóság; és a lelkekért való buzgóság nélkül nem létezik igazi szeretet. Vagy el tudunk képzelni egy lángoló tüzet parázs nélkül? Így mélyreható Isten iránti szeretet sincs a lelkekért való buzgalom nélkül. Ezért mondja ugyanaz a szent: „Aki nem izzik a lelkek iránti buzgóságtól, abban nincs szeretet.” – Párizsi Vilmos a lelkekért való buzgóságot lobogó lángnak nevezi, mely az isteni tűzhelynél gyullad ki, átjárja a szívet, majd újra felcsap belőle, hogy a többi szívet is lángra lobbantsa. – Szent Bernát a „szeretet által való komoly ösztönzést” lát benne, „mely szent módon bíztat bennünket, hogy embertársaink üdvének előmozdítása által Isten tiszteletére és dicsőségére cselekedjünk”.
/.../
Ebből következik, hogy mindazok, akik a lelkeknek akarnak szolgálni, nem becsülhetik eléggé nagyra a szeretet értékét és jelentőségét. Nem szabad csupán csatornának lenniük, amely átengedi az igazság, a szeretet és a kegyelem vizét, hanem nekik maguknak tartályoknak is kell lenniük, melyek túláradó mértékben sajátjuknak mondhatják azt, amit továbbadhatnak.
/.../
Sziénai Katalin, aki apostoli tevékenységével nagyon sok jót tudott tenni Isten országáért, azt mondja magáról: „Tűz az én természetem.”
A hétköznapok minden szentje alkalmazhatja ezt magára, mert olyan nagy súlyt fektet a szeretet növekedésére és egészséges következményeire. Azt eleve megmondja neki egészséges érzéke, hogy felebaráti szeretete a lélek szeretete kell, hogy legyen. Hisz nagy áron váltották meg a lelkeket. Lényegesen megerősíti e törekvésében a szent keresztségről alkotott felfogása, mely által „választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet” lettünk (1Pt 2,9), a szent bérmálás értelmezése, mint a katonává vagy lovaggá avatás szentsége, és XI. Pius hivatalos meg¬nyilatkozásai.

Ahogy a tűz világít, melegít és fölfelé tör, úgy áll a hétköznapok szentje is, mint világító torony a kor homályában, mint egy tüzes kályha a jelen hidegében és sivárságában, és mint egy eleven sursum corda – föl a szívekkel – egy egyoldalúan evilági beállítottságú világban.

1. Az Üdvözítő azt mondja magáról: „Én vagyok a világ világossága.” A világ, a nem-keresztény világ is, nem sejti, mit veszít, ha ezt a világosságot kioltják. „Krisztuson kívül – mondja Pascal – nem tudjuk se azt, mi az életünk, se azt, hogy mi a halálunk, azt sem tudjuk, hogy mi az Isten, se azt, hogy mi vagyunk mi magunk.”

Minden keresztény, az is, aki nem pap, legyen világossággá, és vigyen világosságot a sötét világba felvilágosító, éltető és bíztató szavával.
Így volt ez az ősegyházban is. Péter, mint az első pápa, így int körlevelében: „Urunkat, Krisztust szentül tiszteljétek szívetekben, legyetek mindig készen rá, hogy mindenkinek megfeleljetek, aki csak kérdezi, mi az alapja reményeteknek” (1Pt 3,15). A népek apostola ugyanazt mondja: „A kívülállókkal való érintkezésben legyetek okosak. Az időt jól használjátok fel. Beszédetek legyen mindig szíves, sóval ízes, akkor majd helyesen meg tudtok felelni mindenkinek” (Kol 4,5-6). /.../

A mai körülmények számtalan alkalmat adnak arra, hogy szóval hirdessük Krisztust: a munkahelyen, a családban és az utcán. „A világosság világít a sötétségben, de a sötétség nem ismerte föl.” A Krisztust, a kereszténységet és annak állapotát illetően ijesztően nagy a tudatlanság még keresztény körökben is úgy bel- és külföldön, itthon és a missziókban.
Aki a mai világnak a hétköznapok szentjeit ajándékozza, azzal a szó világosságát adja neki, melyet ők okosan, tartózkodóan, de mégis magával ragadó módon tudnak mindenütt szóban és írásban hirdetni.
/.../
Mivel Isten szava oly sok fényt és erőt áraszt, ezért a hétköznapok szentje szívesen tevékenykedik a Szentírás terjesztéséért és megértetéséért. Pál azt mondja egyszer az ő erőteljes modorában: „Az Isten szava ugyanis eleven, átható és minden kétélű kardnál élesebb, behatol a lélek és szellem, az íz és a velő gyökeréig, megítéli a szív gondolatait és érzéseit” (Zsid 4,12). Ez számtalanszor beigazolódott a történelemben és az életben. Csak egy példa rá:

Egy könnyelmű diák kapott egy jóindulatú barátjától egy Szentírást. Először el akarta dobni, de aztán cigaretta sodrására használta az egyes lapokat. Azt mondta tréfásan: „Füstbe megy az Isten szava!” Egyik lapot a másik után füstölte el. Máté evangéliumát, Márkét, Lukácsét és Jánosénak egy részét már a füstbe eresztette. Aztán egyik nap az jutott eszébe, hogy elolvas egy lapot. Éppen a 10. fejezetre talált, és ott ezt olvasta: „Én vagyok a jó pásztor. A jó pásztor életét adja juhaiért.” Ez nagyon megragadta. És csak olvasta és olvasta egyre tovább. Kinyíltak a szemei, és attól kezdve egészen más ember lett.

2. A hétköznapok szentje az életével még nagyobb hatást ér el, mint a szavaival. Maga az Üdvözítő figyelmeztetett rá: „a ti világosságotok is világítson az embereknek, hogy jótetteiteket látva dicsőítsék mennyei Atyátokat” (Mt 5,16). A melegség, mely belőle árad, sokakat vonz és visszavezeti őket a meleg, élő keresztény életbe. Jégcsappal nem lehet tüzet gyújtani! Ez így igaz. Éppoly igaz a következő is: A tűz erejének a jég sem tud sokáig ellenállni.

Péter tudatosítja az első keresztényekkel, hogy ők egy királyi papság. Aztán a feladatukra mutat rá: „annak dicsőségét hirdessétek, aki a sötétségből meghívott benneteket csodálatos világosságára... Éljetek szép életet a pogányok között, hogy lássák jótetteiteket, és látogatása napján majd magasztalják az Istent” (1Pt 2,8-12). „Ugyanígy az asszonyok is engedelmeskedjenek férjüknek, hogy ha némelyek közülük nem hisznek is az Isten szavának, a feleségük magaviselete szavak nélkül is megnyerje őket, amikor látják tiszteletet érdemlő, tiszta életeteket” (1Pt 3,1).

A jó példa hatalma minden korban nagy és magával ragadó volt. Nem lehet elég nagyra becsülni egy olyan korszakban, amelyik az apostolkodás oly sok más módját teszi hatástalanná vagy lehetetlenné. Tudunk egy De Sonis nevű francia tábornokról, akinek megjelenése úgy hatott a katonáknál, mint egy népmisszió. Ha Reichensperger élne még, sokakra alkalmazná a „katolikus Piepmeier” kemény jelzőjét. Fél keresztényeket ért ezalatt, akik még csak pisszenni se mernek, ha támadás éri Krisztust vagy az Ő Egyházát. A Szentatya azt szeretné, ha minél több nagykorú és diaszpóraképes katolikust nevelnénk, akik példájukkal pótolják a közéletben hiányzó katolikus légkört, és környezetüket magukkal emelik.

/.../
Newman bíboros feljegyzései között van egy értékes ima, mely röviden azt mutatja be, hogyan gondolkozik és mire törekszik a hétköznapok igazi szentje: „Add, ó Istenem, hogy dicsérjelek, hisz azt szereted, ha ebben a világban dicsérünk. Add, hogy azáltal dicsérjelek, hogy sugárzok és világítok a körülöttem levők lelkére!”

Különös súlyt fektet a Szentírás a példaadásra és a szeretetszolgálat által történő apostolkodásra. Lukács mondja el, hogy Jézus járta a vidéket és prédikált: „Vele volt a tizenkettő és néhány asszony, akiket a gonosz lelkektől és a különféle betegségektől megszabadított: Mária, melléknevén magdalai, akiből hét ördög ment ki, Johanna, Heródes intézőjének, Kuzának a felesége, Zsuzsanna és még sokan mások, akik vagyonukból gondoskodtak róla” (Lk 8,1-3). Az Úr példája nyomán az apostolok is gyakran vittek magukkal asszonyokat kísérőül, akik anyagi javaikkal az ellátásukról gondoskodtak. Ha ez valamilyen oknál fogva nem volt lehetséges, azoknak a jótékonyságából kellett erről gondoskodni, akikért az apostoli munka folyt. Mert „éppen így rendelte az Úr is, hogy az evangélium hirdetői az evangéliumból éljenek” (1Kor 9,14).

Ma nagyon sok lehetőség van rá, hogy jótékonykodjunk akár egyes szegényekkel vagy együtt az egyházzal és a vallási közösségekkel. Amit az előbbiekben a szegénység jelentőségéről a mai kereszténység számára mondtunk, azt egy az egyben alkalmazhatjuk a szeretetszolgálatra.

3. A leggyümölcsözőbb apostolkodás az imádkozás és az áldozathozatal. Aki ezt teszi, állandó eleven Sursum cordát (Föl a szívekkel!) fog jelenteni környezetének. Maga az Üdvözítő hangsúlyozza, hogy az imádság apostolkodás, amikor arra szólít fel: „Kérjétek hát az aratás urát, küldjön munkásokat az aratásra” (Lk 10,2). Megígérte ugyan, hogy velük marad az idők végezetéig. Arra is szavát adta, hogy a pokol kapui nem fognak erőt venni Egyházán. Miért szólít fel akkor mégis az imádkozásra? Mert Isten az Ő jóságában és bölcsességében úgy határozott, hogy az egyesek ne részesüljenek Krisztus megváltó kegyelmében emberi közreműködés nélkül. Ez nyilvánvalóan főleg az ima útján történik. Ezért írja Pál Timóteusnak: „Mindenekelőtt arra kérlek, végezzetek imát, könyörgést, esedezést és hálaadást minden emberért, a királyokért és az összes elöljárókért... Ez jó és kedves üdvözítő Istenünk szemében, aki azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön és eljusson az igazság ismeretére” (1Tim 2,1-4). A Kolosszeiekhez írt levélben azt kéri: „Imádkozzatok egyúttal értünk is, hogy az Isten tárja fel előttünk az ajtót, hogy beszélhessünk, s Krisztus titkát, ami miatt bilincsbe is vertek, hirdethessem kötelességemhez híven” (Kol 4,3-4). A Tesszalonikaiakat így inti: „Végül, imádkozzatok értünk, testvérek, hogy az Úr szava terjedjen és dicsőségre jusson, mint nálatok is” (2Tesz 3,1).

A hétköznapok szentje egészen a Szentírás szelleméből él. Ezért tudja, hogy nem az számít, aki ültet vagy öntöz, hanem aki a növekedést adja, Isten. Isten pedig szívesen kapcsolja kegyelmét a szavunkhoz, tanításunkhoz, fáradozásunkhoz, legszívesebben pedig az imánkhoz.

Sziénai Szent Bernát azon gondolkodik, vajon miért imádkozhatott a Szűzanya, az apostolok királynője, itt a Földön. Ezt válaszolja: „Vágyai és óhajai között a leggyakoribbak azok voltak, melyekkel az emberek megmentéséért és megváltásáért könyörgött. El se tudjuk képzelni azt a mennyei áhítatot, mellyel állandóan ezért fohászkodott.” /.../

Az imádság hatása nagyobb lesz, ha szenvedéshez és áldozathoz kapcsolódik. Azt, ami az egyháztörténelem során számtalanszor beigazolódott, Tertullianus így fogalmazta meg: „A vértanúk vére az a mag, melyből új keresztények nőnek ki.” Különbséget szoktak tenni véres és vértelen mártíromság között. Mindkettő által részt vesz a kegyelem állapotában levő lélek Krisztus szenvedésében, aki éppen ezzel váltotta meg a világot.

Nagy apostoli lelkek ezt mindig tudták, és ezért szerették a szenvedést, mint a lelkek meg-mentésének fontos eszközét. Mindannyian vagy egy az egyben, vagy értelemszerűen Aquaviva Rudolfhoz hasonlóan csinálják. Ő sokáig dolgozott Indiában említésre méltó eredmény nélkül. Ekkor azt mondta magának: „Ezt a köves talajt először meg kell öntöznünk a vérünkkel, hogy teremjen.” Hamarosan megölték kísérőivel együtt, és ettől fogva csodálatos módon terjedt a hit.

Fernandez, Xavéri Szent Ferenc egyik munkatársa Japánban, nagy tömeg előtt tanított egy köztéren. Egyik hallgatója hirtelen arcul köpte a hittérítőt. Ez szó nélkül letörölte az arcát és nyugodtan folytatta a tanítást. Ez olyan mély benyomást tett a japánokra, hogy egy tekintélyes tudós hamarosan megkeresztelkedett.

A japán keresztényüldözés idején egy tekintélyes keresztényt felszólítottak, hogy vesse el a Krisztusba vetett hitét, és térjen vissza atyái felfogásához. A férfi késznek nyilatkozott, egy feltétellel: az ország legnevesebb tudósai bizonyítsák rá a tévedését. Amennyiben nem lennének képesek erre, úgy hagyják békén és engedjék szabadon. A kegyetlen Xoguasama belement a feltételbe. Nem esett nehezére a kereszténynek, hogy úgy megcáfolja ellenfeleit, hogy a bírák is elismerjék a győzelmét. A pogány papok azonban bosszúsan azt állították: „Ez mind csak szóbeszéd volt, ami semmit se bizonyít. Ha be akarod mutatni hited igazságát, akkor csináld tettekkel. Mutass egy csodát nekünk, és elismerjük, hogy legyőztél bennünket.” A keresztény azt felelte: „Nemcsak egy csodát akarok nektek mutatni, hanem mindjárt kettőt. Először is van egy kérdésem: Nem gondoljátok, hogy házam és családom jóléte éppoly kedves az én szívemnek, mint Xoguasama szívének az övéi jóléte?” A kérdésre egyöntetű igen volt a válasz. „Én pedig – folytatta a keresztény –, kész vagyok az enyéim jólétét és minden földi boldogságát föláldozni Krisztusért. Ez az első csoda. Ha ti azonban készek vagytok arra, hogy ugyanezt tegyétek a ti isteneitekért, Xaca-ért, Chamis-ért és Amidas-ért, akkor hajlandó vagyok azt csodának elismerni. A másik csoda pedig az legyen, hogy vonakodás nélkül kész és elszánt vagyok arra, hogy inkább az életemet veszítsem el mint a hitemet. Ti is meg meritek ezt tenni a ti isteneitekért?” Senki se válaszolt. El kellett ismerniük, hogy legyőzte őket, nem annyira a szavaival, hanem sokkal inkább hősies áldozatkészségével.

A hétköznapok szentje a lelkekért való buzgóság minden módját gyakorolja. Minél jobban belenő ebbe a világba, annál erősebben éli meg a következő szavak igazságát: „Az a legistenibb, ha Isten munkatársai leszünk a halhatatlan lelkek üdvéért folyó munkában.”