A jó pásztor

Az ismerés, amiről itt szó van, nem csupán az értelem dolga, hanem a szó legjobb értelmében az akaraté is. Atya, Fiú és Szentlélek ismerik egymást. Ez egy szerető ismerés, egy rendkívül szerető ismerés, pontosabban mondva, ez rendkívüli módon széleskörű szerető megértés.

Most megvannak az alapok. Innen kiindulva kifejthetnénk a valódi, igazi vezetésre vonatkozó egészen nagy, átfogó tanítást, mindenekelőtt arra az alapvető magatartásra vonatkozóan, melyet mint a családom vezetője meg kellene magamban alapoznom és újra meg újra ápolnom.

Fel kell először is tenniük a kérdést: mit jelent „megérteni”? A modern pedagógia ezt átfogó módon tanulmányozta. Megérteni nem csak azt jelenti, hogy tudunk valamit. Sok mindent tudhatok, sokféle megfigyelésre tehettem szert. Megérteni azt jelenti – mindamellett, hogy ismerem a közösségem pozitív és negatív oldalát egyaránt -, hogy rendületlenül hiszek a közösségemben meglevő jóban!

Megértem a gyengeségeket is. Tudom, hogy honnan származik a nyomorúság. Megértem. Minden nyomorúság mögött, amiről a saját megfigyeléseim, a mások folytonos közlései által tudomásom van, ott magaslik annak a ténye, hogy látom a nemeset, a jót a lélekben és a lelkekben. Hiszek a körülöttem levőkben levő jóban, hiszek a küldetésükben! Azt hiszem, hogy mondhatom – és bizonyára mindannyian hajlunk arra, hogy bátor igen-t mondjunk erre -, az ilyenfajta megértés abban az értelemben, hogy hiszünk a jóban, és hiszünk a küldetésben, nem lehetséges őszinte szeretet nélkül. Csak a szeretet tanítja meg az embert a megértésre. Az értelem egyedül nem elégséges, az akarat sem elég egyedül. Szívélyes, őszinte szeretetre van szükség.

Ha azt, amit ebben az összefüggésben mondani, átgondolni kell, vissza akarom vezetni egy végső elvre, akkor azt kell mondanom, hogy testet kell bennem öltenie nemcsak az Atyának, hanem a Fiúnak és a Szentléleknek is. Személyemben a Szentháromság Isten képmásának kell lennem. Megismerés! Igen, a hit fényében ismerem meg a másikat. A megértés az meleg, őszinte szeretet, ami összeköt a közösségemmel.

Ha most egyszer megvizsgáljuk, milyen messze megy itt a kölcsönös megismerés, a kölcsönös szerető ismerés, megismerés és megértés, kiderül, hogy egy égi magasságokba nyúló, alig elérhető eszményről van szó. Hogyan ismerem meg az enyéimet, és hogyan ismernek meg engem az enyéim? Hogyan? „Ahogy én ismerem az Atyát, és az Atya ismer engem!” Van ennél nagyobb eszmény? Van-e tehát nagyobb eszmény, mint ez a mély egymásban és egymással levés, mint ahogy itt a Szentírás értelmében a valódi, igazi vezetőtől mint elvárás megfogalmazódik? Hallják ki mindebből, amit Szent Pál mondott! Nem ismerjük fel itt egyedülálló módon újra a nagy, nagy állítást: Nevelni annyit jelent, mint eleven érzékelésben lenni? Nem pontosan ugyanaz ez? Eleven érzékelésben lenni! Látják, ha így látom az eszményemet, akkor nem sok idő marad mellékes tevékenységekre. Akkor az egész életemet odaajándékozom annak, aki hozzám fordul, és nem ismerek nagyobb örömet mint a köztem és a közösségem közti lelki egymásban, egymással és egymásért levést.

Sorsközösség, feladatközösség, szívközösség! Keressenek meg most minden kifejezést, mind csak próbálkozás, és nem is képesek eléggé visszaadni, hogy milyen mély mindkét oldalon a lelki közösség.

Ha most részletekbe akarnánk belemenni, … nézzék, akkor a nevelési módunkat, nevelési gyümölcsözőségünket tekintve tulajdonképpen minden attól függ, hogy az igazi, az Istentől származó szeretet mesterei, hősei legyünk. Egyáltalán, a szeretet hőseivé, egyáltalán, a szeretet apostolaivá is kell válnunk.

Még egyszer hadd kérjem fel Önöket, hagyják, hogy hasson magukra a reggeli ima (az „Ég felé” imakönyvből). Egyszerű, odavetett gondolatok ezek, melyek nagy, széles hátteret képeznek. Újból felébredtünk. Milyen célja van a felébredésünknek, mi célja van a mai napnak? Igyekezni akarunk a szeretetet újraéleszteni; meg kell tanulnunk szeretni.

Életünk nagy célja abban áll, hogy szeretni tanuljunk, ahogy mi mondjuk: nemcsak természetfölötti, hanem természeti és természetes módon is. Gondolják meg, kérem, hogy mit jelent ez. Kiemelek néhány pontot, például a büntetést. Semmit se szabad tenniük az életben anélkül, hogy összekapcsolnák a szeretettel. Mit jelent ez? Gondolkozzanak el ezen.

Ezzel itt állunk a szeretet világalaptörvénye előtt, aminek az életünk alaptörvényévé és a nevelés alaptörvényévé kell válnia.

A szeretet világalaptörvénye! Az isteni tevékenység számára úgy a Szentháromságon belül mint kifelé minden ok oka a szeretet. Minden ok oka! Az igazságosságot is, a mindenhatóságot is mindig a szeretet igazgatja. A világalaptörvény emberi oldalának ezért így kellene hangoznia: Mindent, amit teszünk, végső soron szeretetből, mindent szeretet által és mindent a szeretetért teszünk. A szeretetért: azért, hogy a szeretetben megvalósuló egységet, a szívek egybeforrását érjük el. Mindent szeretetből: a mozgatóerő, a végső indítóok a szeretet. A szeretet által: a kísérő mozgás a szeretet mozgása. Mégpedig kimondottan a szeretet mozgása kísér akkor is, amikor egyes erényeket gyakorolunk, mondjuk az alázatot, mondjuk az engedelmességet. Lehet, sőt szükséges, hogy az adott erény sajátos mozgatórugója is közrejátszik, de a végső mozgatórugónak a szeretetnek kell lennie. A szeretetnek tehát az életünk alaptörvényévé kell válnia, de a nevelés alaptörvényévé is. – Ezzel olyan gondolatmeneteket érintünk, melyeket nagyon jól ismerünk, csak még egyszer emlékezetünkbe akarunk idézni.

/.../

Ma nagyon nehéz a szeretetet igazán megtanulni. Ezért kellene súlyt fektetnünk arra, hogy semmit se tegyünk az életünkben a szeretettől elszakítva, minden helyzetben, tehát nem csak, ha elkezdünk érni, hanem gyermekkorunktól kezdve. És mert nagyon keveset tanultunk szeretni, ezért nekünk mai embereknek szinte lehetetlen, hogy nemileg tiszta életet éljünk. A nemiségre nevelésnek mindig egyedülálló módon a szeretetre neveléssé kell válnia. Aki nem tanul meg szeretni, nem tanul meg igazán szeretni, nem tanul meg Istennek tetszően, természeti-természetes módon is szeretni, nem válhat tartósan szűzivé, vagy nem maradhat szűzi, anélkül, hogy ne legyen a természetében bizonyos törés észrevehető, mégpedig egy, az áteredő bűn által kapott alapvető törésnél jelentősebb.

Ezért – ha az összefüggést ebből a szempontból gyorsan megmutathatom – minden hiba, amit elkövetek, végeredményben a szeretet ellen is elkövetett hiba. Efelől meg kell győződnöm. Ha az az életem értelme, hogy minden szeretetből, minden szeretettel és minden a szeretetért legyen, akkor a hiba nemcsak egy közbülső mozgatóerő, hanem a végső mozgatóerő ellen elkövetett hiba is. A végső mozgató erőnek mindig a szeretetnek kell lennie, hiszen az Isten maga is szeretet. Ha ez így igaz, akkor ez azt jelenti számomra, hogy minden hiba, amit elkövetek, az a szeretetem hiányosságát jelzi. A természet, amelyik vétett a szeretet ellen, bensőleg arra akar beállítódni, hogy a szeretetében megmutatkozó hiányosságot fokozott szeretettel tegye jóvá.

Megértik tehát, hogy mi ilyen értelemben a büntetés? Fokozott szeretet! Tegyék félre most a „büntetés” fogalmát, figyeljék inkább az életfolyamatot. Fokozott szeretettel jóvá akarom tenni, hogy hiányos volt a szeretetem. Előfordulhat, hogy valakinek először az a gondolata jön, hogy szeretetének bizonygatásával, kedveskedéssel tegye jóvá a hiányt. Az egészséges természet azonban nem elégszik meg ezzel, legalábbis nem sokáig elégszik meg vele. Az aztán magától jön: beszélni mindenki tud, a szeretetét kinyilvánítani mindenki tudja; egészen természetszerűleg igénye van az embernek arra, hogy a megbántott szeretetet azzal tegye jóvá, hogy szeretetből kész arra, hogy olyasmit vegyen magára, ami a természetnek nehezére esik.

Mi következik ebből? Hogyan kell a büntetést felfogni? Most szándékosan „büntetést” mondok. Mi felnőttek természetesen hozzá szoktunk ahhoz, hogy a „büntetés” szót, csak gyerekekre vonatkoztatva használjuk. Amikor felnőttekről van szó, az elcsépelt „elégtétel” szó használatos. Például: „elégtételként imádkozza ezt és ezt..” Ez a szó annyira elcsépelt, hogy már semmit se jelent. Egyáltalán, nekünk, különösen nekünk a saját sorainkban, mindig a végsőt kellene keresnünk, a régi együgyű kifejezéseknek is újból megadni a teljes tartalmat.

Mit értünk tehát büntetés alatt? A fokozott szeretetet, amely a hiányos szeretetet azzal szeretné újból jóvá tenni, hogy a fokozott szeretetének bizonyításaként olyasmit vesz magára, ami a természete számára eleve nem igazán kellemes. Értik, hogy mit jelent ez?

Gondoljanak most mondjuk Don Boscóra. Mit követelt meg, amikor az ifjúsága kirúgott a hámból? Büntetést! Ennek nem kell valami eget-földet megrengetőnek lennie. Ha kapcsolódik a szeretethez, akkor valami apróság gyakran nagyobb büntetés, mintha valami súlyos dolog lenne szereteten kívül. A legsúlyosabb büntetések egyike abban állt, mint ahogy azt az életrajzában ábrázolják, hogy megtagadta a fiaitól az esti elköszönést, azaz, a szeretetének a kimutatását. Mit számít különben egy fiúnak egy kézfogás! Mit tételezett fel ez a büntetés? Azt, hogy a szeretet köteléke kapcsolta őt össze a fiúkkal. Látják, ezek a dolgok akkor válnak súlyossá – és súlyos kell, hogy legyen -, ha mindkét oldalon ott van már a szeretet köteléke.

Ha nincs, akkor milyen érdeke fűződik egy csibésznek, hogy kezet nyújtsanak neki? (Büntetés) tehát fokozott szeretetet jelent, mely a hiányos szeretetet jóvá akarja tenni azzal, hogy a szeretete igaziságának bizonyságául magára vesz valamit, ami a természetének nehezére esik vagy nincs kedvére.

Most bátornak kell lenniük, hogy ezt alkalmazzák.