A biankó felhatalmazás és az inszkripció

(1966.7.25)

Az előadássorozat helye Kentenich atya életében

/.../

Itt hozzá kellene fűznöm egy szót annak jelentőségéről, amit mi „inszkripciónak“ nevezünk. Úgy vélem, meg kell mondanom, hogy amit a modernek a pszichoanalízissel akarnak megoldani, azt mi sokkal tökéletesebben megoldjuk a helyesen értett inszkripcióval.

Nyilván először is óvnom kell itt egy hamis felfogástól. Az életszentség, a vallásosság eszménye nem az inszkripció hanem a biankó-felhatalmazás. A biankó-felhatalmazás - a modern életérzésnek jobban megfelelő modern kifejezés - ugyanazt jelenti más szóval, mint az isteni akarattal való egyetértés.

Akkor miért mondunk megegyezés helyett biankó-felhatalmazást? Azért mert a mai korban a jövő oly rettenetesen, rettenetesen sötét.

Ma minden annyira dinamikus és belsőleg megváltozott. Korábban nagyjából és egészében véve nyugalomban éltünk megállapodott, statikus viszonyok között. Akkor könyebb volt (az isteni akarattal való) megegyezésről beszélni. Ugyanis nagy nyugalom volt a körülményekben.

És meghajtottam a fejemet, mert minden mögött, ami történt - és amihez többnyire nem kapcsolódott oly sok zűrzavar, mint ma - egységben voltam az isteni akarattal. A biankó-felhatalmazással jobban számba vesszük a jövő sötétségét és a közelgő körülmények átláthatatlanságát. Ezt tudom. A biankó-felhatalmazás jelentése: Aláírok egy lapot, melyre Isten azt írhat, amit akar. Ezáltal a közelgő viszonyok bizonytalansága itt erősebben kifejezésre jut.

És mit akar az inszkripció jelenteni? Úgy mondjuk, hogy ezzel előnyben részesítjük a keresztet és a szenvedést. Mit jelent ez valójában? Az inszkripció aligha lenne elképzelhető, ha az áteredő bűn miatt az emberi természetben nem lenne negatív előbeállítottság a kereszt és a szenvedés iránt. Nem akarunk semmiféle keresztet magunkra venni; akkor sem, ha az akaratunk erőlteti; mert a természetünkben ott van egy előzetes negatív beállítottság/elutasítás. Ezért aztán ha valóban egységben akarunk élni Isten akaratával, akkor gondoskodnunk kell ebben a negatív előbeállítottságban rejlő akadály eltávolításáról. Ezt úgy visszük végbe - tisztán lélektanilag nézve, - hogy megpróbáljuk pozitív előbeállítottsággá átalakítani. Vagyis amikor azt kérjük, hogy Édes Istenem, küldd nekem ezt vagy azt a szenvedést feltéve, hogy ez a Te terveidben szerepel, akkor ez egy kísérlet arra nézve, hogy a negatív előbeállítottságot pozitívvá változtassuk. Ezt most megtehetjük a közelgő viszonyokra és sorscsapásokra való tekintettel; de megtehetjük elmúlt eseményekre való tekintettel is, melyeket belsőleg még nem értettünk meg, nem dolgoztunk fel.

Mit jelent ez tehát valójában? Úgy vélem, hogy fel kellene állítanom egy elvet, mely valószínűleg közismert már előttünk: Ha valóban belsőleg szabad emberek akarunk lenni, - és tulajdonképpen mindannyiunknak ezt kellene akarni; ez volt mindig Schönstatt nagy célje, melyet mindig követett -. Tehát akkor most nem elégedhetünk meg azzal, hogy valakit megmentünk, vagy megmentettünk, hanem arra kell törekednünk, hogy mindazokat is, akiket a Jóisten ránk bízott, elvezessük/segítsük az igazi belső lelki szabadságra. Ezért önmagában nézve a Schönstatt-történelem egyetlen nagy szabadság-történelem. Ez már az Előalapító Levélből következik: „A kedves Szűzanya oltalma alatt szabad, erős, papi jellemekké akarjuk nevelni magunkat.“ Gondoljanak bele egyszer, hogy milyen gyakran és milyen mélységben használtuk a ‚szabad/szabadság’ kifejezést; hogy a szabadságért főleg a Dachau-időszakban, majd a következő korszakban mennyi és mennyire különböző feszültségeket végigharcoltunk. De szabadságharc a belső szabadságért is. Szabadoknak kell lennünk: szabadnak minden kényszertől, ha lehetséges a túlburjánzó vagy nyomasztó félelmektől is. Nyílván: amennyire lehetséges! Mindenesetre mint világos célt - ezt kellene követnünk. Erre vonatkozóan gyakorlatilag csak egy mellék-megjegyzést kell tennünk, melynek azonban az összefüggés miatt mégis jelentősége van. Mindig erről a síkról van szó.

Ha tehát felteszem magamnak a kérdést, hogy Istenem, mi az, ami nekem a legnehezebbre esik? - valószínűleg mindegyikünknek van egy ilyen pontja -, akkor addig nem kellene megnyugodnom, amíg ki nem mondhatom: Édes Istenem, mindent küldhetsz, főleg ezt a nehézséget, ha ez áll a tervedben.

Analóg módon járunk el, ha visszatekintünk. Nézzék, lehet és kellene is alkalmaznunk az inszkripciót az elmúlt eseményekre/benyomásokra, melyek belsőleg még mindig felkavarnak; melyeket belsőleg nem dolgoztunk fel eléggé.

Ha az „Ég felé“ imakönyvből az „Otthon-dal“ „Öröm-versszakát“ elolvassák, akkor meglátják, hogy kiváló gyógyszert kapunk benne, melyet ilyen esetekben használhatunk vagy használnunk kellene:

„Ismered az országot, öröm járja át,
mindig érzed a ragyogó Nap sugarát:
hol az örök javak birtokában élnek
nyugalomban, oldottságban a kedélyek;
$ hol szív és akarat mindig felfrissülnek
dúsgazdag adományaitól Istennek;
hol a szeretet varázspálcája hamar
örömre változtat mindent, ami zavar?“
(Ég felé: Otthon dal)

Az utolsó két sor jelentőségéről van szó. Mit kell tenni, ha a múltra vagy ha a jövőre gondolok? Nézzék, a múltra gondolva egyszercsak a tudatára ébredek: Hol van a benyomás, mely még nincs feldolgozva? Hol van az a pont, mely belűl még fáj, melytől nem szabadulok, mely mindig újra felizgat, ha valaki csak távolról valahogy érinti? Mit kell most tennem? Ez mégis valóban egy nagy fájdalom. Nézzék, ha tisztán lélektanilag gondolkodok, akkor ez azt jelenti gyakorlatilag: gondoskodnom kell arról, hogy az átélt rossz dolog jó értelemét átérezzem. Lélektanilag ez magátólértetődő. Nézzék, mire megy ki a gondolati utánjárás: ez és ez a pont, ez vagy az a rágalmazás, ez vagy az az eset, hol és hogyan történt, - talán a szexualitás területén - hogy megnyomorított belsőleg, még most is kísért!

Be tudom-e tehát most bizonyítani, hogy éppen ez az eset; hogy éppen mindezen események, élmények a javamra váltak? Kell, hogy ilyesmi lehetséges legyen! Gondoljunk már egyszer elméletileg Szent Pál szavaira: Az Isten-szeretőknek minden a javukra válik! (Róm 8,28), és vegyük hozzá Szent Ágoston szavát, melyet a szentpáli bölcsességbe beleérezve hozzátesz: még a bűn is!