Előalapító okirat

1912. október 27. Kentenich atya spirituálisként tartott első előadása

A kolégium akkori helyzetésről bővebben

A Program
Ma csak be akarok mutatkozni nektek. -' A jelölt e válaszát általános fejcsóválás fogadta.' - E közismert mélyértelmű és költői versrészletet parodizálva átfogalmazhatjuk, és a paródia természetéhez megfelelően még szellemesebbé alakíthatjuk a következőképpen: - Az új spirituális hírére egy általános nyaknyújtogatás kezdődött. Ebben a mondatban 'az új spirituális' kifejezés genitivus objectivus esetben áll, vagyis azt akarja jelenteni, hogy: Az új spirituális választásának a hírére. Mellesleg ezzel Thiele kívánságának tettem eleget, ugyanis ő kérte, hogy mondjak ma valamit a genitivusról. Nos Thiele, meg vagy elégedve? Akarsz még erről többet is hallani?
De félre a tréfával! Jól tudom, hogy ez a paródia találóan visszaadja a kinevezésemmel kapcsolatos érzéseiteket. Csodálkoztok és csalódottak vagytok. Ezért van az 'általános nyaknyújtogatás'. Nos azonban veszélyes lehet, ha az ember a nyakát túl hosszúra nyújtja és kifeszítve tartja. A végén még meg is merevedhet a nyaka. Ezért én inkább a saját fejemet és nyakamat ismét a normális helyzetébe hoztam - és beletörődtem az elkerülhetetlenbe. Ebből kiindulva szeretném most veletek áttekinteni
1. az eddigi és
2. a jövendő kapcsolatunkat.

   1./ Milyen kapcsolatban álltunk mi eddig egymással?
Ezzel hamar fogunk végezni. Semmi dolgunk sem volt egymással. Úgy mentünk el egymás mellett, hogy közben nem ütköztünk össze, és nem bombáztuk egymást bősz pillantásokkal. Eddig még ártatlanok voltunk egymás előtt. Nem ennyire kellemesen és közömbösen cseng, ha elárulom, hogy elvből kerültem a veletek való közelebbi kapcsolatot.
Amikor a múlt évben Ehrenbreitsteinbe jöttem, arra kért a főtisztelendő rektor atya, hogy igény szerint hallgassam meg a gyónásaitokat. Ez ellen kézzel-lábbal tiltakoztam, és végül is elértem, hogy nyugton hagytak. Milyen okból? Azt akartam, hogy semmi közöm se legyen hozzátok, hogy a szabad időmet és erőmet teljesen a világiaknak szentelhessem, különösen is az öreg, megrögzött bűnösöknek. Az úgynevezett "húsvéti bárányokra" akartam vadászni. A legnagyobb papi örömem az volt, ha közülük egy végre eljött gyónni, nehezen cipelve az éveken át gyűjtögetett régi-régi kacatját, melytől csak úgy recsegett a gyóntatószék. Talán így megértitek némileg a viselkedésemet. Nem azért húzódtam vissza, mert valakit is lenéztem volna. Nem azért, mintha az ifjúi lélek finom rezdülései és igényei ismeretlenek lettek volna előttem. Nem is azért, mintha az lett volna a véleményem, hogy a tanulók között nem fordulhat elő igazán mély lelki megrendülés. Ha valaki hozzám jött volna, hogy: "Ez vagy az most éppen bensőleg segítségre szorul", azzal szívesen törődtem volna. De senki sem jött. Ezért egyszerűen nem foglalkoztam veletek, és abszolút nem izgattam magamat.
Nos, most egyszer csak kineveztek spirituálissá, teljesen az én közreműködésem nélkül. Minden bizonnyal tehát ez az Isten akarata. Ezért az a szilárdan elhatározott szándékom, hogy a lehető legtökéletesebben teljesítsem a kötelességemet mindnyájatokkal és mindegyiktekkel szemben, külön-külön is. Ezennel állandó rendelkezésetekre bocsátom magam mindazzal együtt ami vagyok és amim csak van: Tudásomat és tudatlanságomat, tehetségemet és tehetetlenségemet, de mindenekelőtt is a szívemet.
Ezután már csak a maradék időkben foglalkozhatom kedvenc ügyemmel.
Remélhetően jól megleszünk egymással. Remélhetőleg megteszünk mindent, hogy lehetőleg tökéletesen elérjük a közös célunkat.
 
   2./ Mi tehát a célunk?
Ez egy fontos kérdés, mert ettől függ a jövőbeni kölcsönös viszonyunk. Röviden és tömören így lehet összefoglalni:
Meg akarjuk tanulni magunkat Mária oltalma alatt szilárd, szabad, papi jellemmé nevelni.
Egész évben azzal fogunk foglalkozni, hogy kifejtsük és gyakoroljuk ezt az alaptörvényt. Ma csak néhány magyarázatot fűzök hozzá. "Meg akarjuk tanulni..." nemcsak ti, hanem én is. Tanulni akarunk egymástól. Mert sohasem lehet ezt befejezni, főleg nem az önnevelés művészetét, ahol az egész életünk műve a tét.
Nemcsak elméletileg akarjuk megtanulni, hogy így és így kellene ezt csinálni, így helyes, így szép, sőt azt is elismerem, hogy ez szükséges is. Ez igazán keveset segítene rajtunk. Nem így! Gyakorlatilag is meg kell tanulnunk! Minden nap, minden órában meg kell fognunk a munkát! Hogyan tanultunk meg járni? Vissza tudtok még rá emlékezni, hogy hogyan tanultatok járni? Vagy legalább arra gondoljatok, ahogyan a kistestvéretek járni tanult. Talán anya nagy beszédeket tartott, hogy ide figyelj Tóni vagy Máriácska, így és így kell ezt csinálnod? Így egyikünk sem tanult volna meg járni. Nem, hanem kézen fogott bennünket, és aztán gyerünk! Járni csak úgy tanul meg az ember, ha jár. Szeretni is   csak a szeretet gyakorlása közben. Ugyanígy az önnevelést is csak az állandó gyakorlás által tanulhatjuk meg. Az ehhez való alkalom egészen biztosan nem fog hiányozni.
Meg akarjuk tanulni önmagunk nevelését. Ez egy nemes, királyi tevékenység. Az önnevelést ott találjuk minden valamirevaló társaság érdeklődésének az előterében. Az önnevelést sürgeti a vallás, az ifjúság igénye, a kor követelése. Most csak ezt az utolsó gondolatot akarom némileg vázolni.
Az önnevelés korunk parancsa
Nincs szükségünk nagy világ- és emberismeretre annak felismeréséhez, hogy korunk az összes haladásával és felfedezésével együtt sem képes betölteni az emberek belső ürességét.
Ma ugyanis minden figyelem és minden tevékenység kizárólag a makrokozmoszra, a külső világra irányul. És valóban nem késlekedhetünk csodálatunkkal adózni az emberi géniusznak. Legyűrte a természet hatalmas erőit és a szolgálatába állította. Legyőzi a távolságokat, átkutatja a tengerek mélységeit, átfúrja a hegyeket és átrepüli a világrészeket. A kutató ösztön egyre tovább nyomul. Felfedezik az Északi Sarkot és feltárják a földrészek fehér foltjait. Átvilágítják az emberi testet. A távcső és a mikroszkóp naponta új világokat leplez le.
De egy világ, mely örökké régi és örökké új, a mi saját belső világunk ismeretlen és kikutatlan marad. Az emberi lélek átvilágítására nem találtak fel semmiféle új módszert. "A szellem minden területét kiművelik, az összes képességeket kibontakoztatják, de gyakran épp a hallhatatlan lélek legmélyebb, legbensőbb és legfontosabb területe sivár pusztaság marad..." - így panaszkodnak éppen most az újságok is. Korunk bensőleg ezért olyan borzasztóan szegény és üres.
Menjünk még tovább!
Egy olasz államférfi nemrég abban látta a haladás legnagyobb veszélyét, hogy az elmaradt, félig civilizált népek megszerzik a modern technika eszközeit anélkül, hogy közvetítenék nekik azt a szellemi és erkölcsi kultúrát is, amely biztosítaná ezen eszközök helyes felhasználását. Szeretném itt visszafordítani a lándzsát és megkérdezni: Eléggé érettek és képesek-e a fejlettebb népek arra, hogy helyesen használják fel korunk új vívmányait? Nemde sokkal inkább korunk a rabszolgájává lett saját felfedezéseinek? Igen, így van!
A külső természet feletti uralom messze megelőzte az emberi természet belső meghódítását. Ez a hatalmas hasadék, ez a felmérhetetlen szakadás egyre nagyobb és tátongóbb lesz. Előttünk áll a társadalom szociális nyomorának a kísértete, a társadalom csődje. Ezen a téren minden erővel egy nagyon gyors változást kell elérni! Ahelyett, hogy az új feltalálásokon uralkodnánk, ők uralkodnak rajtunk. Továbbá rabjai leszünk a saját szenvedélyeinknek is. Nincs más választás: vagy-vagy. Vagy előre, vagy hátra!
Rajta hát, menjünk visszafelé!
Térjünk tehát vissza ismét a középkorba! Szedjük fel a síneket és vágjuk le a villanydrótokat! Nem kell a villany, a szenet hordjuk vissza a bányákba és zárjuk be az egyetemeket!
Nem! Soha! Ezt nem akarjuk, ezt nem szabad és nem is tudnánk megtenni!
Akkor hát előre! Igen, előre a belső világunk felderítésére és meghódítására a céltudatos önnevelés útján! Minél nagyobb a külső haladás, annál jobban mélyüljünk el bensőleg! Ez az a kiáltás és jelszó, amelyet mindenfelé továbbadnak nemcsak a katolikus, hanem az ellenséges táborban is.
Mi is csatlakozni akarunk ehhez a modern törekvéshez a képzettségünk mértékének megfelelően. A jövőben nem engedhetjük meg, hogy a tudás uralkodjon rajtunk, hanem nekünk kell uralkodnunk a tudás felett. Tarthatatlan állapot, hogy amíg különböző idegen nyelveken már tudunk beszélni, addig a szívünk nyelvének az ismeretében és megértésében utolsó kontárok vagyunk. Minél mélyebben bepillantunk a természet működésébe és felépítésébe, annál hozzáértőbben kell szembeszállnunk bensőnkben az elemi és démoni hatalmakkal!
A tudományokban való előrehaladásunk foka legyen egyúttal a belső elmélyülésünk és lelki növekedésünk mértéke is. Különben a bensőnkben üresség és hatalmas szakadék keletkezik, mely mély boldogtalanságot eredményez. Tehát fel az önnevelésre! Ezt kívánja gondolkodásunk idealizmusa és a szívünk vágya, ezt kívánja a társadalom és azok az emberek, akikkel majd a későbbiekben kapcsolatba fogunk kerülni. Mint papoknak egyszer majd mély és tartós hatást kell gyakorolnunk a környezetünkre. Ezt végső soron nem a tudásunk csillogásával fogjuk elérni, hanem a személyiségünk belső gazdagsága által.
El kell tehát sajátítanunk az önnevelés tudományát! Minden adottságunkat és tulajdonságunkat be kell vonni az önnevelés folyamatába! Majd később felismerjük, hogy melyek ezek az adottságok. Ezek alkotják az önnevelésünk "objectum materiale-"ját. Szilárd jelleművé kell nevelni magunkat!
A gyerekcipőkből már régen kinőttünk. Akkoriban még engedtük, hogy a cselekedeteinket a hangulatok vezessék. Most azonban meg kell tanulni szilárd, világosan felismert alapelvek szerint cselekedni. A bensőnk hajlamos a tévelygésre. Biztosan jönnek majd idők, amikor minden meginog bennünk. Ilyenkor már nem segítenek a vallásgyakorlatok. Ilyenkor csak egy segíthet: kitartás az alapelvek mellett. De ehhez szilárd jellemre van szükség.
A jellemünknek szabadnak is kell lennie!
Istennek nem gályarabokra, hanem szabad evezősökre van szüksége! Vannak, akik hason csúsznak a főnökeik előtt, a talpát nyalják és hálálkodnak, ha rájuk taposna, mi azonban tudatában vagyunk a méltóságunknak és a jogainknak. Nem félelemből vagy kényszerből hajlunk meg a feletteseink akarata előtt, hanem szabad akaratból. Az értelmes engedelmesség minden cselekedete ugyanis bensőleg szabaddá és önállóvá tesz.
Az önnevelésünket Mária védnöksége alá akarjuk helyezni. Erről énekeltünk a "Mater puritatis" ünnepén is. Tehát akkor lássunk is munkához! Ebben a vonatkozásban egy nagy feladat vár ránk. A közös Mária tiszteletet ugyan előírják a házszabályok, a külsőség tehát mint egy pompás zászló és medália adva van, de a lényeg még hiányzik. Szükség van egy, a viszonyainknak megfelelő belső szervezetre, egy Mária kongregációra például. Bizonyára hallottatok már róla, hogy más gimnáziumokban és egyetemeken működnek ilyenek.
Szeretnénk mi is létrehozni egy ilyen szervezetet. Mi, és nem én. Mert ebben az összefüggésben nem fogok semmit sem tenni a ti teljes egyetértésetek nélkül. Ugyanis itt nemcsak egy rövidtávú, egyszeri munkáról van szó, hanem egy olyan alapmagatartás és szervezet kialakításáról, amelyet majd a későbbi generációk is át tudnak venni tőlünk és tovább lehet fejleszteni, alkalmazni. Az utódaitok tehát a ti buzgóságotokból, lelkiismeretességetekből és okosságo-tokból fognak élni. Meg vagyok győződve arról, hogy ha mindannyian összefogunk, akkor valami igazán használhatót fogunk létrehozni.
De még nem tartunk itt. Mindenekelőtt meg kell ismernünk egymást,és ki kell alakítanunk egy szabad, a képzettségnek megfelelő párbeszédet. Ezzel szeretném zárni a számadást. Bizonyára megértettetek!
Most már tudjátok, hogy eddig miért viselkedtem veletek olyan tartózkodóan, és ismeritek a terveimet is. Együtt akarjuk elkezdeni a nagy művünket és együtt is befejezni. Meg akarjuk tanulni Mária védnöksége alatt magunkat szilárd, szabad, papi jellemekké nevelni!
Ehhez szeretnénk most a jó Isten áldását kérni! Amen.