Eszméypedagógia lovakkal

Kentenich atya, miután 1945. április 6-án szabadon engedték a dachaui koncentrációs táborból, a háború még tartott. A legtöbb vonat-összeköttetést elvágták, sok utat szétbombáztak vagy katonák tartották megszállva. Ráadásul az utazás ezekben a jog nélküli időkben igencsak veszélyes volt a háború utolsó rúgásai és a katonák önkényeskedése miatt. Kézenfekvő lett volna a gondolat, hogy a relatíve biztonságos Schwäbische Albban várja ki a kedvezőbb időt, amikor folytathatja útját Schönstattba. Miért tegye ki magát újabb veszélynek az az ember, aki éppen megmenekült a halál torkából?

Kentenich atya nem így gondolta. Húzta haza a mozgalom.
Ebben a helyzetben, a helység plébánosával utazva jutott eszébe, hogy a hazautat Schönstattba lovakkal és kocsival teszi meg. Kentenich atya gyerekkorát nagyapjánál töltötte, s ő fuvarozott, így Kentenich atya teljesen tűzbe jött a gondolattól.

Még este sem hagyta nyugodni a terv Kentenich atyát. Miután jó éjszakát kívántak és visszavonultak, óvatosan kopogtak D. káplán ajtaján. Kentenich atya volt. Még egyszer átbeszélték, mi mindent kell magukkal vinni, hogyan kell a lovakat megetetni, hogy előtte kicsit gyakorolni kell a kocsihajtást és hogy biztosan sokáig tart, amíg megérkezhetnek Schönstattba.

Végül mindketten annyira belelkesedtek, hogy a fantáziájuk mozgásba lendült. Természetesen a lovakat schönstatti módon kell nevelni és az eszménypedagógia módszerével kell őket kezelni. Nagy nevetések közepette Kentenich atya megjegyzésével végződött a beszélgetés. „Már látom, hogyan vonulunk be Schönstattba. Mi ketten húzzuk a kocsit és a lovak ülnek benne!”