A pihenés különleges formája
Kentenich atya igénybevétele és munkateljesítménye néha egyszerre volt bámulatos és kísérteties. A harmincas években voltak olyan időszakok, amikor két vagy három kurzust tartott egyszerre; hat-kilenc előadást mondott el naponta, valamennyit állva, közben pedig a személyes beszélgetések mélyen az éjszakába nyúltak. Az előkészületre alig maradt idő. Az alvásra sem.
Ami az előkészületet illette, később így mesélt erről. „Ha a papi lelkigyakorlatokra vagy a pedagógiai továbbképzésekre néha professzorok és prelátusok is bejelentkeztek, a könyvtárban gyorsan átfutottam a tudományos újságok cikkeinek főcímeit. Így tudtam aztán elmondani a véleményemet, és mindenki csodálkozott, mennyire ’korszerű’ vagyok.”
Ami az alvást illeti, gyakran napokig nem sok jutott belőle. A szemei vöröslöttek. „Egy erecske költözött a szemembe”, jegyezte meg. És aztán átaludt huszonnégy órát.
Volt egy középutas megoldása is. Ezt a következőképpen írta le:
„Ha nagyon fáradt voltam, akkor a tudatom előadás közben az alvás szélére süllyedt, míg én beszéltem tovább. Így egy kicsit kipihentem magam, és a tudatom újra felbukkant.”
Ezzel a háttérrel érthető a következő megjegyzés. 1945. április 8-án, két nappal a koncentrációs táborból való szabadulás után, Kentenich atya és D. káplán meglátogatták egy rendtársukat Freisingben. Ebéd után voltak. Az atya barátságosan leültette két vendégét. A történtekről és az általános helyzetről beszélgettek.
A két karcett-fogoly nem volt éppen a legjobb testi állapotban. Amíg ezért D. káplán álmosan ült a szófán és az elalvás ellen küzdött, Kentenich atya fűzte tovább a beszélgetést vendéglátójukkal; noha szép lassan, mégis úgy, hogy a társalgás mindig tovább folydogált. Miután kis idő múlva elbúcsúztak, Kentenich atya megjegyezte D. káplánnak: „Úgy, most egy kicsit kialudtam magam.”