Szentség a hétköznapokban

Hanganyag letöltése

A szóbeli ima, különösen a kérő imádság

Többet a "Szentség a hétköznapokban"-ról

Az előadássorozat helye Kentenich atya életében

A hétköznapok szentje ismeri és szereti az imádság minden fajtáját. Alázattal és tisztelettel imádja Istent, dicséri és magasztalja jóságát, és nem fárad bele, hogy hálát adjon minden jótettéért és dicsőségéért. Közben a kérő imádságot sem felejti el. Semmi sem rendítheti meg abbeli meggyőződésében, hogy a Mennyei Atya megad neki mindent, ami javára válik, ha helyesen imádkozik.

1. Mindenekelőtt alázatosan kell imádkoznia. Isten előtt mindig nyomorúságos koldusnak kell tekintenünk magunkat. Segítő kegyelmére semmiféle jogos igényünk sem lehet, teljesen az irgalmára vagyunk utalva. A koldusi lelkület viszont alázatos lelkület, és az alázatos lelkület lényegében gyermeki lelkület. A gyermek pedig biztos lehet, hogy atyja meghallgatja kérését, ha az, amit kér, Isten dicsőségét és saját maga javát szolgálja. A Szentírás gyakran figyelmeztet minket, mennyire szükséges és hatásos ez a gyermeki alázatos lelkület.
Ábrahám Isten előtt pornak és hamunak mondja magát. Dávid pedig Isten irgalmára és népének gyámoltalanságára hivatkozik. Az Üdvözítő a szegény vámos és a farizeus példájára utal. Az egyik alázatosan verte a mellét, és megigazultan ment haza. A másik viszont nem, mert saját magát igaznak tartotta. A kedves Istenanya is kimondta a maga egyszerű módján ezt az igazságot: „az alázatosokat pedig fölemelte..., de a gazdagokat üres kézzel küldte el...” (Lk 1,52 k.)

2. Alázatunknak mindig bizalommal kell párosulnia. Alázat és bizalom mindig összetartoznak. Alázat bizalom nélkül tompa kétségbeesésbe sodor. Bizalom alázat nélkül pedig vakmerőség vagy könnyelműség. Ha csak jobban értenénk ahhoz, hogy nyugodtan magunkra nézzünk, ahol annyi nyomorúságot, gyengeséget, kudarcot és bűnt látunk, és hogy ugyanakkor feltekintsünk a mindenható, jóságos Atyához, aki csak gyermeki bizalommal hozzáforduló kérésünkre vár, hogy Krisztus érdemeiért segítsen rajtunk. Tiszteljük és örömöt okozunk neki, ha mi, az ő gyermekei, egyrészt a tehetetlenségünk börtönében fekszünk, másrészt viszont mérhetetlen bizalommal nyújtjuk karjainkat feléje ebből a börtönből. Ez irgalmának és mindenhatóságának a dicsőítése. Ezért int bennünket az Üdvözít ő újra meg újra, hogy ezt a bizalmat minél tökéletesebben gyakoroljuk. „Kérjetek és kaptok, keressetek és találtok, zörgessetek és ajtót nyitnak nektek... Közületek melyik apa ad a fiának követ, amikor az kenyeret kér? Vagy ha halat, akkor hal helyett tán kígyót ad neki? Vagy ha tojást kér, akkor talán skorpiót ad neki?” (Lk, 11,9kk) Egy másik alkalommal azt mondja az Üdvözítő: „Bármit kértek hittel az imádságban, megkapjátok” (Mt 21,22). Hisz ő maga az, aki kér bennünk! Nem jelent-e bizalmatlanságot Istennel szemben, ha mi, akik bele vagyunk oltva Krisztusba, nem bízunk fenntartás nélkül? Igazi istengyermekek lévén, az alázat csodája és a bizalom csodája kellene, hogy legyünk. Minél egyszerűbb és magától értetődőbb ez a gyermeki bizalom, annál kedvesebb Istennek, annál biztosabb a meghallgatás.

Elmesélte nekem egyszer egy pap, hogy mennyire megszégyenítette őt egy egyszerű bányász gyermeki bizalma. Házasságában emberi és orvosi számítás szerint nem remélhetett gyermekáldást. De ő gyermeki módon és megingathatatlanul bízott Isten irgalmasságában, és megfogadta, ha a Jóisten gyermekkel ajándékozná meg, akkor ezt a gyermeket különösképpen a kedves Szűzanyának akarja szentelni. Bizalma elnyerte jutalmát. Hamarosan boldog apa lett.