Gyermekként Isten előtt
Lelkigyakorlat az istengyermekségről (1937.8.29. - 9.4)
Helye Kentenich atya életében
A lelkigyakorlatról
Ahhoz, hogy két lény egymást valóban szerethesse, szükséges, hogy közöttük valódi egyenlőség legyen, - legalább is az éppen megfelelő hasonlóság értelmében, - tehát a lét egyenlősége és a szellemi képességek egyenlősége.
Alkalmazzuk ezt most Istenre és magunkra. Mire van ahhoz szükség, hogy Isten mint apa atyailag szerethessen bennünket? Valamiféle egyenlőségre. Nyilván ebben az összefüggésben csak léthasonlóságról, létanalógiáról lehet szó.
De ez önmagában egyedül nem elég az igazi szeretethez. Legalábbis Szalézi Szent Ferenc elmélete szerint szükség van még ugyanakkor egyenlőtlenségre is, olyan különbözőség is kell, mely megfelel a kölcsönös kiegészítésre való képességnek és rászorultságnak.
Gondoljunk az anyára és gyermekére; az apára és gyermekére! Ha lehetséges igaz szeretet anya és gyermeke ill. az apa és gyermeke között, akkor itt is megfigyelhetjük a fenti törvény igazságát. Itt is fel kell találnunk nemcsak a lét és a szellemi képességek egyenlőségét, hanem olyan különbözőséget is, mely megfelel a kölcsönös kiegészítésre való képességnek és rászorultságnak. Világos, hogy a bölcsőben a kis „bogárka” kielégíthető és rá is szorul anyja és apja kiegészítésére. De fordítsuk meg a kérdést: apa és anya is rászorul a gyermek általi kiegészítésre? De komolyan! Gondolkodjanak el egyszer azon, hogy mekkora apai ill. anyai figyelmességet és adakozókedvet ébreszt az apában és az anyában a gyermek gyámoltalansága.
Ha most azt kérdezik, hogy érvényes ez Istenre is, azt kell mondanom, hogy - kis megszorítással - igen! Isten esetében nem beszélhetünk rászorultságról, hanem csak kiegészítésre való készségről. Isten készséget, jóakaratot tanúsít akkor, amikor mi rászorulunk kiegészítésére.
Mit jelent ez a gyakorlatban? Mély gyermeki lelkületre van szükség az ember részéről, különben a Jóisten nem tudja atyaságát kibontakoztatni.
Nézzék, Isten kész a kiegészítésre; azaz, a Jóisten minden olyan teremtménye számára kibontakoztatja formáló működését; a Jóisten ajándékozza és elajándékozza adományainak és kegyelmeinek egész gazdagságát, annak, aki alakítható, kicsi és alázatos. Isten kész a kiegészítésre! Az az ember, aki Istennel szemben elismeri kicsiségét; aki Istennel szemben megvallja és elismeri nyomorúságát, az az ember ebben az értelemben Istennel szemben „mindenható”, és a mindenható Isten ilyen értelemben az ember gyengeségével szemben „tehetetlen”.
Összefoglalóan azt mondhatom, hogy a mai emberiség számára az elveszett gyermeki érzék a legnagyobb szerencsétlenség. Miért? Mert az elveszett gyermeki érzék nem ad Istennek lehetőséget, hogy lényének alapvető vonását, alapvető tevékenységét mint atya kibontakoztassa. Mivel Isten – atya, ezért – emberileg szólva - addig kell dolgoznia az emberiségen, amíg újra alakíthatóvá válik, amíg kicsivé lesz, amíg újra gyermeknek érzi magát. Egy olyan emberiség, olyan emberi társadalom, egyén, mely Isten előtt nem kicsi, vagy elveszett éspedig örökre, vagy pedig Isten jósága dolgozik azon, hogy az emberkék, akik annyira el vannak telve magukkal, lassan Isten előtt ismét kicsinek érezzék magukat és kicsikké legyenek.