Az ember egy mikrokozmosz: Kapcsolat a többi teremtménnyel

Ismerjük a célunkat és ismerjük a szentek példája nyomán ennek megvalósulását. Ezért megérett bennünk az elhatározás, hogy csatlakozva égi vezető anyánkhoz, komolyan elkezdünk munkálkodni belső világunk megismerésén és meghódításán. Ma elkezdjük a bensőnkbe vezető kutató utunkat.
/.../
Mit mond nekem a filozófia saját magamról? Megmagyarázza

1. viszonyomat a külső dolgokhoz,
2. viszonyomat saját magamhoz.

Milyen a viszonyom a külső dolgokhoz? A külső dolgok alatt itt először is az egész teremtett világot, a testi és szellemi világot értsük.
/.../
Élek. A fa, bokor, virág, röviden a növények is élnek, mert nőnek és szaporodnak - vegetatív életük van, és ennek következtében vegetatív lelkük. A növekedés és a szaporodás képessége azonban bennem ugyanolyan mértékben megvan. Először a bölcső túl nagy volt nekem, de aztán az évek multával a bölcső gyerekágy lett. Ma ágy, felnőtt ágy áll a szobámban. Van egy vegetatív életem. Hogy vegetatív, növényi lelkem is van-e? Nemsokára látni fogjuk.

Élek. Az állat is él: Tud mozogni-gondoljatok csak Maxra odakint. Érzékszervek művészi eszköztárával rendelkezik. Lapít valahol egy macska, ő is érez. Ugyanaz az ízlelés, szag, arc, hallás. Egyszer felhergeltem egy kutyát, kővel dobáltam meg. Ahányszor csak arra megyek, rám ugat, nekem jön, ellenben XY zavartalanul járhat arra. Egyszer futottam egy kutya előtt, most már nincsen többé nyugtom tőle. Az ökör ismeri a jászolt, a szamár a gazdáját, a ló a kocsmát, ahová a fuvaros járni szokott. Ott áll minden este, minden éjszaka, akkor is, ha parancsolója ott bent már nem látja a csillagokat, vagy a lámpát összekeveri a csillagokkal. Más szavakkal: Az állatoknak van emlékezetük. Van fantáziájuk is. Vinnyog egy kutya álmában, mert fantáziája reprodukálja, újra megjeleníti a felettébb kellemetlen procedúrát, amelyet gazdája előző nap az ostorral elvégzett rajta. Ezen kívül az állatoknál megtalálhatjuk a vis aestimativa-t, egyfajta megbecsülési képességet, amivel meg tudja különböztetni, mi hasznos és ártalmas számára és az úgynevezett sensus communis-t, melynek magyarázata most túl messzire vezetne. Az állat él: van szenzitív (érzéki) élete, szenzitív lelke.

Amit az állat tud, azt tudom én is. Így nekem is van szenzitív életem. Van-e szenzitív lelkem is? Nemsokára látni fogjuk.

A teremtett élőlényeknek maradt még egy harmadik fajtája – az angyalok, a tiszta szellemi lények. Életük nem kötött az anyaghoz, matériához: gondolkodnak és akarnak.

Ezt teszem én is. Tehát mint egy angyal, értelmes élőlény vagyok, értelmes életem van és azt élem. Egy animal rationale vagyok: egy értelemmel megáldott érzékelő lény.

Szív, mit kívánsz még? Hol van az egész teremtésben egy olyan lény, melynek tökéletességében nincs részem? A testi világhoz tartozom, van vegetatív, szenzitív és intellektuális életem. Valóságban egy mikrokozmosz vagyok, egy világ kicsiben, az egész teremtés központja. Nincs Ágostonnak igaza, amikor a következőt mondja? : Emberekről beszélni azt jelenti, az univerzumról beszélni. Az emberben van az ásványok súlya és terjedelme, övé a növények vegetatív élete, az állattal osztozik az érzékelésen és észlelésen, részese az angyalok tökéletességének, igen Isten tökéletességének is akarata és értelme által. Így egyesíti magában, mint egy központban mindazt, melyet rajta kívül a teremtmények külön-külön birtokolnak, így két világ határmezsgyéjén áll, mintegy összekötőkapocsként, mert mindkettőhöz hozzátartozik. Az ember egy mikrokozmosz, az egész teremtés központja. De korábban a földet is, az emberek lakhelyét nem nézték-e a világok központjának? Ma a tudomány központi helyzetéből a Nap egy bolygójává kicsinyítette, mely a kozmikus testek rendszerében szerény szerepet játszik. Az a kis idő, melyet az ember él, az egész emberiség fejlődése, a világtörténelem, a világ kifejlődésének mérhetetlen időtartamával szemben nem annyi-e mint egy homokóra homokszemeinek lepörgése? Lehetséges. De ennek ellenére ő az egész teremtés központja, és az is marad.

Most megértjük a teológusok és hittudósok mély értelmű fejtegetéseit az emberré válásról: megértjük, miért van úgy, hogy nem az Atyaisten vagy a Szentlélek, hanem az Ige, a Logos, a második isteni személy, Isten fia vált emberré. Az Istenség, a nem teremtmény központjának kellett a teremtés, a teremtmény központjával, az emberi természettel legbelsőbben egyesülni. Most sejtjük, hogy az ember bűnbeesésével miért döntötte a természetet is romlásba. Hogyan nehezedik az emberi bűn terhe az élettelen természetre! Az emberben és az ember által kellene neki legfőbb célját, Isten dicsőségét megvalósítania. És ekkor jön az áteredő bűn és az egyéni bűnök. Mindez a teremtménnyel való szégyenteljes visszaélést jelenti, mindez növeli az egész teremtett világ vágyakozását és sóhaját az emberi igából való megváltás után, hogy szabadon felemelkedhessen, és Istenét és teremtőjét dicsőíthesse. Itt találjuk meg annak a ténynek a végső okát, hogy minden, a középszerűnél valamivel tehetségesebb költő nem elégszik meg puszta természetábrázolással, nem, a természetet mindig kapcsolatba hozzák az emberrel. Itt találjuk meg a páli gondolat megértésének kulcsát: Tudjuk, hogy minden teremtmény sóhajtozik és vajúdik.
/.../
És ahányszor mi a természetet, a teremtett világot és a teremtett dolgokat Istenük és Istenünk elleni bűnként megbecstelenítjük, azaz: amikor az önnevelésünket, önmegváltásunkat a teremtmények megbecstelenítésével elhanyagoljuk, akkor a természeten újra erőszakot követünk el, akkor megakadályozzuk azt, hogy szabadon felemelkedjen, és Istenét és teremtőjét dicsőítse. Erről a vágyakozásról tanúskodik a népek ezernyi mondája és éneke. A nép érti legjobban a természet egyszerű nyelvét. Biztosan éreztük ezt a hajlamot néha magunkban, ezt a hajlamot, amely mélyen megszégyenített bennünket, amely megtisztított bennünket és nemes törekvésre ösztönzött…