1949. május 31-i bellavistai előadás

Egy megértést segítő magyarázat az előadásról itt található. (a szöveggyűjteményben megvan az előadás teljes szövege is)

Kedves Nővéreim!

/.../

[A küldetés terhe]

Azért jöttünk össze itt e csendes esti órán, hogy a kedves Szűzanyának ünnepi módon átnyújtsuk a közös munkát, amit neki készítettünk. Közösnek nevezem a munkát. Mialatt én éjjel-nappal írtam, addig Önök a háttérben folyamatosan a Szentlélekhez imádkoztak értem a Cönákulumban (itt: Házikápolnában). Nem fáradtak bele, hogy ugyanezért a szándékért nagy áldozatot hozzanak. Mindenek előtt azért fáradoztak, hogy a mindennapokban igyekezzenek az inszkripcióból merített életet élni.

Ezzel az ünnepi átadással (Epistola perlonga) egy olyan terhet veszünk át, amit az emberi vállak nem képesek hordozni, ha csak önmagunkra hagyatkozunk. De egy nagy áldást várunk tőle Nyugat, és főként hazánk számára. Onnan küldtek minket ide, hogy a kedves Háromszor Csodálatos Anyának és Schönstatt Királynőjének kezében eszközként segítsük megvalósítani az isteni bölcsesség és szeretet terveit. Megpróbáltuk azt tenni, amit tehettünk.

Viszontajándék, elismerés, megtiszteltetés számunkra, ha elfogadjuk, hogy Ő mától kezdve használni akar minket, hogy innen kiindulva erőteljesebb visszaható befolyást nyerjünk a nyugati kultúrterület egyháza sorsának alakulására. Magától értetődik, hogy ha mi a „Nyugat” szót halljuk, akkor első sorban Németországra gondolunk.

[Kölcsönös csere]

Elmondhatom, hogy ebben a pillanatban mi mozgatja a lelkemet? Szavakba önthetem, mi tör elő a szívünkből? Azért jövünk, hogy ajándékozzunk és megajándékozottak legyünk. Elcseréljük a kedves Szűzanyával teljes gyámolatlanságunkat, segítőkészségünket és segítő hűségünket. Neki adjuk gyámoltalanságunkat és Ő nekünk adja gyámoltalanságát. Neki adjuk segítőkészségünket, és Ő nekünk ajándékozza segítőkészségét. Neki adjuk segítő hűségünket, és Ő nekünk adja segítő hűségét.

Ez a szembeállítás önkéntelenül is arra emlékeztet, hogy a központi gondolat, ami mindig mozgat minket, ami folyton tovább hajt minket, de ami ugyanakkor minden helyzetben megingathatatlan nyugalmat biztosít számunkra: a szövetség eszméje. Ezúttal is ez áll érdeklődésünk előterében. Választ ad minden kérdésünkre, ami megoldást követel. A két társ, akik régóta összetartoznak, ebben a pillanatban a szent helyen ismét szemben állnak egymással. És mit akarnak? Amit hozunk, amit odaajándékozunk: a kiszolgáltatottságunk/gyámoltalanságunk.

Ez egy gazdasági kiszolgáltatottság. Tartsanak egy pillanat szünetet. Főként azokra gondolok, akik a gazdasági gondokat hordozzák. Azok, akik közvetlenül átvették a felelősséget, ma este egyszerűen ezt szeretnék tenni; teljes bensőjükkel, ami lelkükben rejtőzik, fel akarják ajánlani a kedves Szűzanyának teljes gyámolatlanságukat.

De ez egy fizikai kiszolgáltatottság is. Azok, akik ide jöttek, hamarosan észreveszik, hogy a klíma testileg mennyire megviseli őket. Amikor azt mondjuk magunknak: Mindarra, ami ezeken a gyenge vállakon nyugszik, egy új világnak kell felépülnie, (akkor érezzük) testünk túl gyenge a klímához és a feladathoz, amit ránk bíztak.

Mit ajándékozunk tehát a kedves Szűzanyának? Teli kezekkel jövünk: a gazdasági kiszolgáltatottságunkkal, a fizikai kiszolgáltatottságunkkal, valamint a szellemi kiszolgáltatottságunkkal is.

Mi, akik az (ó-)hazából jövünk, még ha a szellemi dolgokban járatosak is vagyunk: mennyire érezzük gyámoltalanságunkat! /.../ Egész bensőnkkel, ami bennünk rejlik, felajánljuk a kedves Szűzanyának ezt a gyámoltalanságot is.

Mi mindannyian leginkább erkölcsi tehetetlenségünket érezzük. Ahol a gyermeki szeretet egyszer feltör, milyen gyámoltalanság fejeződik ki. A gyermeki szeretet egyre magasabb foka elmélyíti a gyengeségtudatunkat is. Csak ha kicsi a gyermek, akkor válhat naggyá. Ez kivétel nélkül mindnyájunkra igaz: minél közelebb kerülünk a jó Istenhez, annál inkább érezzük lelkünkben a sötétséget is. Így ajánljuk fel a Szűzanyának teljes erkölcsi tehetetlenségünket.

És végül a vallásos gyámoltalanságunk. Milyen gyakran állunk Isten előtt hidegen és tehetetlenül. Lángok szeretnénk lenni, akik Krisztusért és az isteniért ragyognak. Az egyik oldalon a vágy mögött mély érzék rejlik, a másik oldalon pedig ott van minden egyéb, aminek semmi köze sincs a tűzhöz. És így jövünk, és odaajándékozzuk a Szűzanyának sokféle gyámoltalanságunkat.

Az imént arra utaltam, hogy a mi kis családunknak milyen nagy feladatai vannak itt Chilében. De az ok, ami ma este összehozott minket, arra hívja fel a figyelmet, hogy a jó Isten az egész világra, különösen Európára, a nyugati világra vonatkozó nagy feladatot adott nekünk. Milyen feladat ez? Arról szól, hogy a nyugati lélek betegségének gyökerét, végső csíráját feltárjuk és meggyógyítsuk; amitől szenved a nyugati lélek: a mechanisztikus gondolkodás.

Elég okom van feltételezni, hogy Isten számomra és a család számára ezen az úton nehéz terhet tett a vállunkra. A nyitott ajtó törvénye győz meg engem erről…
Amit én most Németországba a püspöki karnak írtam, sebeket fog ejteni. Ebbe az irányba is nagy tehetetlenséggel jövünk. Ki merészel az egyházi tekintéllyel szemben így fellépni? Ez nagyon rosszul sülhet el. És mégis: Akinek küldetése van, azt be kell teljesítenie. A prófétai küldetés mindig prófétasorsot rejt magában. Akinek küldetése van, annak hűségesnek és igazságosnak is kell lennie. Látjuk a nyugati világot romba dőlni, és látunk innen egy nagy ellenáramlatot.

[Személyes élettörténetem]

Gyámoltalanság! Ha csak visszagondolok, hogyan lett mindez. Egy szerfelett nagy ajándék, amit a jó Isten nekem adott: a szerves gondolkodást a mechanisztikus gondolkodással szemben. Ez volt ifjúságom személyes harca. Harcaim tulajdonképpen azok a harcok voltak, ami a nyugati világon most végigsöpör. Hagyta, hogy megküzdjek mindazzal, ami a mai nyugati világot a legmélyebb gyökeréig megrázza. A jó Isten tiszta értelmet adott, úgyhogy éveken keresztül hitbeli küzdelmeken mentem keresztül. Ami az évek során megtartotta hitemet, az a mély, egyszerű Mária-szeretet volt. A Mária-szeretet mindig magával hozza ezt a szerves gondolkodást.

A küzdelmek megszűntek, amikor pap lettem, és a világot, amit magamban hordoztam, elkezdhettem (a valóságban) kiformálni és kialakítani. A (korábbi) folytonos tépelődés (helyett) egy teremtő folyamatot tapasztaltam meg a megszokott, mindennapi életben. Ez az oka annak, amiért olyan jól megértem a modern lelket, és mindazt, ami a nyugati világban olyan sok bajt okoz. Kinek köszönhetem én mindezt? Ez egy fentről jött ajándék, kétséget kizáróan a Szűzanya nagy ajándéka. Így a betegséggel együtt annak gyógyszerét is gazdagon megtapasztalhattam a saját bőrömön.

Schönstatt egyértelmű küldetése a nyugati világnak, mindenek előtt a saját hazának szól; valamint a hatalmas rohamot indító és mindent porba döntő kollektivizmus ellen lép fel. E küldetésünk egy fal előtt áll, amit csak úgy lehet alaposan és hatékonyan áttörni, ha az említett betegségcsírát legyőzzük és eltávolítjuk…

[A küldetés kockázata]

Önök a maguk módján együtt hordozhatják ezt a terhet, és osztozhatnak (Schönstatt) családunk feladataiban. De azzal is számolnunk kell, hogy e munka hazánkban mélyen megsebez nemes szíveket, hogy érthető felháborodást kelt és erőteljes ellencsapásokat okoz. Nem szabad csodálkoznunk, ha befolyásos férfiakból szorosra zárt ellenfrontot kelt életre ellenem és a család ellen. Emberileg szólva végül is azzal kell számolnunk, hogy kísérletünk egészen kudarcba fullad. De ennek ellenére nem szabad felmenteni magunkat a kockázat alól. Akinek küldetése van, azt be kell teljesítenie, akkor is, ha az út a legsötétebb és legmélyebb szakadékba vezet, akkor is, ha halálugrás halálugrást követ. A prófétai küldetés mindig prófétasorsot rejt magában.

Látjuk a nyugati világot romba dőlni, és hisszük, hogy innen kiindulva megmentő, fel- és kiépítő munkára hívnak minket. Hisszük, hogy eszközként kell felajánlanunk magunkat, hogy egy ellenáramlatot vezessünk át azokba az országokba, akiktől az itteni népek egykor a kultúrájukat kapták, és akik minket is bőségesen megajándékoztak…

/.../

[A Szűzanya tehetetlensége]

Másrészt, ha Önök jól megértenek engem, had tegyem hozzá: Nemcsak én, nemcsak mi, hanem a Szűzanya is tehetetlenül áll ez előtt a helyzet előtt. Bár Ő a közbenjáró mindenhatóság Isten trónja előtt, de Ő is rá van utalva a készséges és szolgálatkész emberi eszközökre az örök Szeretet terve szerint. Bár az Alapító Okirat szerint átvette a feladatot, hogy szentélyünkből kiindulva Németországban a kollektív tévedések kiváló legyőzője legyen, de – emberileg szólva – sóvárogva keres olyan eszközöket, akik segítenek neki e feladat megoldásában.

Önök nagy gyámoltalanságban jönnek, de én is a gyámoltalanságommal jövök, amire azonban már régen megtapasztaltam a Szűzanya megoldását.

A segítőkészségünk. Szeretnénk magunkat teljesen odaajándékozni. A segítőkészségünket úgy szeretnénk felkínálni, hogy a munkához erős érdekünk fűződik. Nem szeretnénk Őnélküle semmit sem tenni. Minden erőnket fel akarjuk ismét ajánlani a kedves Szűzanyának, a mi teljes segítő hűségünket is. Hűségesen kitartunk, jöhet, ami akar.

/.../

[A Szűzanya küldetése a nyugati világban]

A kedves Szűzanyának nagy feladata van a nyugati világban. Miután Ő ezt megmutatta nekem, azt kívánja tőlem, hogy mindent neki adjak. Ez az a szép, nagy ügy, ami minket egyesít: Idehozzuk a Szűzanyának kiszolgáltatottságunkat, és Ő nekünk adja az ő kiszolgáltatottságát, de a segítőkészségét is. Mit kér tőlünk ezért? A tehetetlenségünk elismerését…

/.../

Ezért úgy gondolom, kedves nővéreim, hogy szívből örülhetünk, hogy ma este ilyen mélyen személyesen átélhettük szentélyünk titkát. Ez most hasonló, mint 1914-ben, amikor ifjaink összegyűltek. Mennyit kellett dolgozniuk!

Családunk történetének döntő órájában vagyunk. Ha nem sikerül a falat, amiről beszéltünk, ledönteni, akkor a Szűzanya elveszi otthonunk (Schönstatt) Németországban betöltendő küldetését, és egy megmentési kísérletet indít a leányszentélyekből kiindulva. Így marad hű a szövetséghez. Ha (otthoni) családunk egyes ágazatai gyávaságból vagy gyengeségből hűségre nem hűséggel válaszolnak, akkor feltételezhetjük, hogy az ő küldetésük átszáll ránk (Dél-Amerikára).

/.../

A Szűzanya egymásnak ajándékozott minket. Egymáshoz hűek akarunk maradni: egymásban, egymással és egymásért, Isten szívében. Ha ott nem lelnénk meg magunkat, az valami szörnyű dolog lenne. Ott újra meg kell magunkat találnunk! Nem gondolhatják: Istenhez megyünk, tehát elhagyjuk egymást. Nem akarok pusztán útmutató lenni. Nem, mi együtt megyünk! Ez az egész örökkévalóságon át így lesz. Mennyire visszás felfogás: csak útjelzőnek lenni! – Mi egymással tartunk, hogy egymást kölcsönösen lelkesítsük. Egymáshoz tartozunk a mában és az örökkévalóságban. Az örökkévalóságban is egymásban vagyunk. Ez egy szeretetből fakadó egymásban való lét embertől emberig, egy örökös szeretetből fakadó egymásban való lét. És egymásban és egymással fogunk aztán a kedves Szűzanyára és a szentháromságos Istenre tekinteni.