Az ember koronája a szabadság

Kentenich atya dachauban írt Eszköz-vallásosság című könyvéből

Az ember koronájaként tekintünk a szabadságra, mely által képes valami mellett vagy ellen szabadon dönteni, hogy azután a meghozott döntésnek erőteljesen érvényt szerezzen. Fájdalmasan érintenek bennünket e fenséges isteni adomány erős korlátai. Naponta tapasztaljuk magunkon és másoknál, hogy mily nagyon befolyásolják a szabadságot a szív szenvedélyei és a környezet nyomása. Az az érzésünk, hogy csak gyenge teremtmények vagyunk; a nemességünk ellenére csak isten képmásai és nem maga Isten. Másik oldalról azonban azt is tudjuk, hogy képesek vagyunk a szenvedélyek sürgetésével és a környezet hatalmával szemben személyesen dönteni. A történések és áramlatok új láncolatát okozhatjuk, a forrongó ösztönéletnek nem-et kiálthatunk és megtagadhatjuk tőle a beleegyezésünket, diplomatikusan bánhatunk vele és a kegyelem segítségével megnemesíthetjük szenvedélyeinket.

Kezdettől fogva a nevelésünk nagy, boldogító célja volt: képessé válni és másokat képessé tenni, hogy szabadon és önként döntsünk Isten halk és leghalkabb kívánságai mellett. A királyi, isteni szabadság e módjáról énekel sokszorosan minden hangnemben a „Pásztortükör”. Mély vágyunk csendül fel valamennyi versszakában az eszmény-, szeretet-, mozgás-pedagógia után. Nemcsak bensőségesen imádkozzuk: „Anya, tegyél engem magadhoz hasonlóan egészen szabaddá, hogy az Atya szabad evezőse legyek!” – hanem teljes komolysággal küzdünk is e magas eszményért. Közben jól tudjuk, hogy az egész világtörténelem és bármiféle esemény végső értelme abban áll, hogy az életünkben Krisztus és az ő országa mellett szabadon döntsünk és így megdicsőítsük a Szentháromságot. Nagy szeretettel és beleérzéssel időzünk el ama tény felett, hogy a végtelen Isten az ember szabad akaratát oly mérhetetlenül magasra értékeli. Milliók visszaélését megengedi azon tisztelet és dicsőség kedvéért, melyet egy szemmel láthatóan csekély kis csapat a szabadság helyes használatával neki szerez. Nem fáradunk bele, hogy az egyházatyák és teológusok tanítását magunkban elmélyítsük: hogy a háromságos Isten nem igazán azért küldte el követét Názáretbe, hogy megbízást adjon, hanem sokkal inkább, hogy ajánlatot tegyen (Máriának). A tiszta szűz szabad akaratához fordult oda. Az egész emberiség nevében szabadon mondhatott igent a megváltás tervére. Szabad döntésből kísérte a megváltó életét az egész emberiség nevében mint állandó kísérője és munkatársnője.
/.../
(A schönstatti) közösség kezdettől fogva a Szűzanya műveként és eszközeként fogta fel magát azzal a céllal, hogy mind az egyénben, mind a társadalomban legyőzze a tömegembert. Ezért nem is tehet másképp sem a nevelésben, sem a szabályzatában és a vezetésben, mint hogy tartja magát az alapelvhez: Kötöttség csak annyi (de annyi meg legyen), amennyi szükséges, szabadság és lélekápolás pedig amennyi csak lehetséges. Csak így születhet meg a schönstatti ember, aki lehetőleg a bensőjéből kiindulva szabadon kötődik az eszményhez.

Az eszményhez való benső kötődésért folytatott ilyen küzdelem piros fonalként végighúzódik az egész (Schönstatt) család előtörténetén. Emlékezzünk az 1912. októberi programadó beszédre, melyben ez áll: „Meg akarjuk tanulni Mária oltalma alatt magunkat erős, szabad, papi jellemekké nevelni.”

Egy 1916. májusi levélben olvashatjuk: „Ha hűségesek akarunk maradni intézményünk (Mária Kongregáció) természetéhez, akkor - úgy vélem - a belülről fakadó munka, a céltudatos és rendszeres nevelés biztosítani fogja eszményeink szabad, önálló megragadását és működését. A szeretetnek és nem a kényszerűségnek kellene bennünket összetartania. Ha ez a helyzet, akkor ennek kell meghatároznia teljes nevelésünket is. … A cél a szeretet, az eszköz a szeretet, melyet megfelelően hozzáigazítunk a kongreganisták mindenkori fejlődési szintjéhez! Egyébként a szeretetből gyengeség lesz, a szabadságból pedig féktelenség. Nem valamiféle nőies, széptevő nevelés és aszkézis! Távolról sem!”

Június 4-én hangzott el egy előadásban: „… mindennek, amit teszünk és hajtunk, mindennek kivétel nélkül az a kimondott célja, hogy magunkat ifjúságunktól fogva belülről kiindulva megnyerjük a jónak, hogy magunkat szabaddá és függetlenné tegyük az eszményeink számára; hogy magunkat belső okoktól hajtva szabadon és önállóan alávessük a tekintélynek és kiálljunk annak nagyrabecsüléséért; hogy magunkat Mária szeretete által, Isten és a lelkek iránti szeretet által az elérhető maximumra emeljük…”

Eddig minden helyzetben hűségesek maradtunk a schönstatti ember és a schönstatti közösség eszményéhez. Amíg a (Schönstatt) család tudatában marad máriás eszköz-karakterének, soha sem fogja szem elől veszteni célját. Sikerülnie kell a nagy műnek. Ha leválik róla, akkor elveszíti eredeti küldetését. Sokat elárul az a tény, hogy (Schönstatt) korai történelmében a lélek és a fegyelem hanyatlása mindig a Mária-tisztelet és a különleges jófeltétel gyakorlati értékének hanyatlását követte. Amint e két pontban emelkedést értünk el, az egész vonalon elkönyvelhettük a kívánt haladást.

A Mária-tisztelet úgy a közösségünknek valamint a személyes eszménynek is lényegi magja. A különleges jófeltétel jelenti számunkra a rendszeres és hatékony kapcsolatot a fő szenvedélyünk és az eszmény között. Mindkettő alkalmas konkrét formája a Máriától átlelkesített, gyakorlatilag hatékony eszménypedagógiának. Ezek a segítenek minket, hogy elnyerjük a szabad akarat állandó kötődését a felismert és komolyan célba vett eszményhez. Erről soha ne feledkezzünk el, ha a lélek ellankad.

Önkéntelenül is eszünkbe jut most is a már oly sokszor idézett mondás: „Omne regnum iisdem continetur mediis, quibus conditum est.” (Minden birodalmat azon eszközökkel lehet fenntartani, amelyekkel alapították). Ne engedjük megtéveszteni magunkat a külső kudarcoktól sem. Az idők végezetéig hűek maradunk az eszménypedagógiánkhoz. Semmi által sem engedjük félrevezetni magunkat, attól sem, ha azt látjuk, hogy más módszerek gyorsabban és könnyebben eredményeznek külső gyümölcsöket. Akiben nincs fogékonyság és nyitottság a mi utunk iránt, maga mondta ki az ítéletet hivatása felett. A kedvükért nem változtatunk semmit eredetiségünkön. Ragyogjon (Schönstatt) családunk homlokán minden időkre: „Sint ut sunt, aut non sint”. (Lenni, amilyen volt, vagy nem lenni) Olyanok maradunk amilyenek és amik vagyunk. Ha erre képtelenek vagyunk, akkor önként feloszlunk. Ezért kell nálunk mindig a Mária tiszteletnek is az eddigi helyzetét megőrizni. Amíg arra törekszünk, hogy Mária tökéletes eszközei legyünk, addig sikerülni fog az Isten által akart új ember kiformálásán hatékonyan és sikeresen dolgoznunk: a Mária-kép megmenti az ember-képet.

Az ilyen megfontolások elmélyítik bennünk a meggyőződést, hogy Mária tökéletes eszközének joga és kilátása van egy sokoldalú, felszabadult és felszabadító biztonságú életre.