Hála a munkatársaknak

Kentenich atya beszéde 25. papszentelési évfordulójának ünnepén

(1935.8.11)

Az előadássorozat helye Kentenich atya életében

A lelkigyakorlatról bővebben

 
/.../ Igaz, tulajdonképpen Önökkel jubilálok. Itt gondolok mindenkire, aki a 25 év alatt együtt dolgozott velem. Igen, azért hívtam meg Önöket, hogy az önök jubileumát ünnepeljük. Mert nemde úgy van, hogy amit a nagy Isten öröktől fogva eltervezett, az vált valóra az időben. Nem tudom, hogy létezik-e még egy másik olyan közösség jelenleg, melynél a „fő tartó oszlopok” (a közösség vezető személyiségei) sorsa oly közvetlenül kapcsolódna a (Schönstatt) család vezetőjének (Kentenich atya) sorsához, mint nálunk. És amit Isten egybekötött, ember szét ne válassza. Quod Deus iunxit homo non separet.
Az összes hála-himnuszt, amit Önök ma elénekeltek, valamennyi szavukat belső meghatottsággal elfogadom, és mindenek előtt egyszerű hűségből visszavezetem arra a címre, akit kezdettől fogva megillet; őrá gondolok, a mi kedves Háromszor Csodálatos Anyánkra.

I. Minek a hála? Kinek kell köszönetet mondanom? – Köszönetet mondok Schönstatt minden gyermekének. Köszönetet mondok a meghaltaknak; köszönetet mondok az élőknek; köszönetet mondok a jövő nemzedékeknek.

1. Köszönet a meghaltaknak. Ahogy a ma reggeli ünnep oly szépen ráhangolt bennünket, úgy szeretnénk még tovább kicsengeni és lecsengeni hagyni. A halottaink nem holtak, a halottaink a mai napon közöttünk vannak. A (Schönstatt) mű, ami itt létrejött, ugyanúgy a munkatársak műve. Elképzelhetetlen vagyok nélkülük. Az egész mű érthetetlen az ő személyes, legmélyebb segítségük és együttműködésük nélkül. Ez áll legelőször is a halottainkra.
Kiket értek ez alatt? /…/ Nemde a hős kongreganistáink, a meghalt nővérek határtalan, önzetlen hűséggel odaadták életerejüket közös művünkért? Nemde sokan közülük a vérükkel itatták meg Schönstatt földjét? És sokakat átjárt szent életük és önzetlenül felajánlott haláluk gyümölcse és hatékonysága. Hősies példájuk által tovább hatnak a meghaltak, és az által, hogy jórészt hősies módon mindent megtestesítenek, ami ma életünk egén nagy eszmeként áll. - És reméljük Istentől és nagy hálával állítjuk: a közbenjárásuk által is hatnak tovább, amennyiben kinyújtják ők is a kezeiket a schönstatti háromszor csodálatos anyával együtt. Igen, a hála-himnuszoknak ezért még erősebben kell zúgni, mint ahogy eddig már hangzottak.
/.../
2. Köszönet az élőknek. Szabad és kell, hogy köszönetet mondjak az élőknek is. Itt mindenek előtt azokra gondolok, akik mind a 25 éven át vagy annak nagy részében életük teljes sorsát az enyémhez kötötték. Hadd ismételjem meg újra: keressenek a jelenben még egy olyan közösséget, melyről a tagok ily mértékben állíthatják, mint a mieink, hogy (Schönstatt) lélek a lelkemből és hús a húsomból! Vagy túlzok? Talán csak néhány taktikus fogással megpróbálom mindazt, ami kellemetlen, elkendőzni és továbbgörgetni? Nem, ez a meggyőződésem: az egész létrejött (Schönstatt) mű annyira az Önök műve is, amennyire az enyém. Nem tudom, hol kezdjem. Mivel az egész ünnepnek inkább családi ünnep jellege van, nem fogják rossz néven venni, ha inkább most első személyben beszélek, és nem úgy, ahogy egyébként szoktam.

Kérem, hallják meg és vizsgálják meg; gondoljanak a Schönstatt család minden felelősére, a legidősebb és a közép-generációra a schönstatti papokra, a nőkre, a Mária-nővérekre. Legnagyobb részben - talán egyetlen egy kivétellel - mindannyiuk sorsa évtizedeken át az enyémmel volt összekötve. Talán nem tévedek, ha még azt is hozzáteszem, hogy az ő schönstatti hivatásuk kimutathatóan összefügg kivétel nélkül az első személyes találkozással. Hálás volnék Önöknek, ha megvizsgálnák az ilyen állításokat, mert nekem nagyon sokat jelent, hogy érezzük, hogy összenőttünk egymással oly módon, ahogy azt a háromságos Isten öröktől fogva akarta. "Quod Deus iunxit homo non separet." (Amit Isten egybekötött, ember szét ne válassza!)

És a kölcsönös hűség annál mélyebb, annál erősebb lesz, minél világosabban látjuk, hogyan kötötte össze Isten egyedülálló módon az emberi sorsokat egymással. Hol és mikor történnek hát ezek a találkozások? Tapintatlanság lenne, ha sok titokról ezen a nyilvános összejövetelen elhúznánk a fátylat. Ha az első nemzedékre gondolok, mindazokra, akik most közvetlenül velem együtt dolgoznak, magától értetődő, hogy (annak idején) a gyermekségük válaszra talált az én férfi-életemben és egész életük összekapcsolódott a gondolkodásommal és akaratommal.

Ha a schönstatti papjaink vagy a nővéreink első generációjára gondolok, akkor legtöbbjük esetében tudom, hogy az első ismeretség egy lelkigyakorlatból vagy egy személyes megbeszélésből ered. És azt hiszem, hogy egyiktől a másikig haladva rá tudnék mutatni: Itt és itt kezdett el hatni a kegyelem, itt és itt jött létre a kölcsönös érzékelés-kapcsolat, és ettől és ettől kezdve rendkívül gyümölcsöző lett a kölcsönös kapcsolat. Igen, így van ez, kedves Schönstatt-családom, ez az első kapcsolat később kivétel nélkül egyedülálló és mélyreható módon hatékonyak és elevenek lett. Az egész nagy (Schönstatt) mű, mely előtt most csodálkozva állunk, ebből a zárt, benső (lelki), személyes, közösségi munkából nőtt ki.

Talán nem veszik rossz néven, ha egyszer megpróbálom röviden körvonalazni az önök részét a (Schönstatt) műben. Akkor először is meg kell állapítanom, hogy Önök rendkívül erős befolyást gyakoroltak a személyes fejlődésemre. Igaz az, amit korábban tréfásan odavetettek, amit mondott egyikük – egy szenvedélyes gyűjtő, aki minden előadásomat összevadászta –, amikor egy alkalommal azt kértem, hogy azt az előadást ne adják tovább: „Ugyanis mindent csak tőlünk tud!”

A könyv, amelyből olvastam: a kor könyve, az élet könyve, az Önök szent lelkének a könyve. Ha nem tárták volna fel oly fenntartás nélkül a lelküket előttem, akkor a legtöbb szellemi felfedezésünk örökre rejtve maradt volna. Könyvekből nem lehet ezt kiolvasni, hanem csak az életből. És igaza van az egyik Mária-nővérünknek is, aki néhány nappal ezelőtt így szólt: „Amiatt, hogy oly nagyon Önre voltunk szorulva, ébredt fel oly sok minden Önben, ami feltehetőleg nélkülünk nem ébredt volna fel.” Ha az első (idézet) inkább a szellemi ismeretekre vonatkozik, akkor a második inkább a szív képességeinek kibontakozására.

Tegnap este az egyik ’veteránunk’ arra emlékezett, hogy már abban az időben, amikor ők az I. Világháborúban voltak, meleg szívvel gondjukat viseltem: a számukra kéz alatt mindenféle apróságról gondoskodtam: fejvédőről, ujjasról stb. Valóban az akkori ifjúságunk iránt sok szívbéli melegség született bennem. De aztán ez a fejlődés tovább folytatódott mindazokon keresztül, akiket a Jóisten nekem ajándékozott és akik követelmények elé állítottak.

Ha tudni akarják, hogy miben rejlik ennek a csaknem túlságos gyümölcsözőség titka, megmondhatom: ebben a mély kölcsönös benső lelki kapcsolatban. És ha előbb az volt a kérdés: „Honnét jön a szív és a szellem e gazdagsága?” – megmondhatom: Egy ember, aki szeret, aki a szeretetét végső soron belehelyezte Isten szívébe, bizonyos mértékig részt vesz az Istenszeretet mérhetetlen gazdagságában. És ha létezik valami, ami gazdaggá tesz, akkor ilyen a szeretet, a szív-melegség odaajándékozása.

És elmondhatják Önök mindannyian, akik követelményeket támasztottak felém - egyszer hangosan, másszor csendben -, mindannyian elmondhatják, hogy Önök nélkül nem lennék személy szerint az, aki ma vagyok. Ne értékeljék le ezt a pontot, ezt a gondolatmenetet. Még egyszer: Ha tudni akarják, hogy hol van a szellem és a szív gazdagságának forrása: itt van ez a forrás! Kívánom és kérem, hogy a Jóisten adjon valamennyi jövendő nemzedéknek oly sok alkalmat arra, hogy az emberi lelkeket a háttérben szolgálják, mint amennyit nekem adott. A legnagyobb gazdagság arra áramlik vissza, aki azon fáradozik, hogy minden erejét a lelkek szolgálatába állítsa.

De ez még nem elég. Amit így kiolvashattam az Önök lelkeiből, ez adta meg általában az irányt a mindenkori rész-céljaink számára, amelyekre törekedtünk. Később egyszer majd egy derék történelemíró kritikai kutatásokkal ki fogja mutatni, hogy ebben a 25 évben a végső nagy célok és a hozzájuk való tudatos ragaszkodás volt az elsődleges feladatom. De az egyes rész-célok, melyeket meg kellett valósítanunk, e rész-célok kitűzése, megőrzése és a megvalósításukra irányuló világos törekvés, kedves Schönstatt-családom kereken elképzelhetetlen Önök nélkül. És itt kezdődik a cselekvés és akarat, az élet és a szeretet mélyreható összekapcsolódása. Oly nagyon él még bennem az összes dolog, hogy a legtöbb esetben meg tudnám mondani: ez és ez ettől és ettől a (személytől) jött; ez itt amaz lelkiéletének egy darabja, az pedig ezé. Ez a mi mély közösségünk titokzatos forrása. Tudják, hogy általában nem volt időm a társas együttlétekre. Mégis a hűség sohasem ingott meg, mert a belső lelki kapcsolat egy ennyire teherbíró alapon nyugodott.

A közösség a szívek összhangját jelenti. És ha elmondhatjuk, hogy a (Schönstatt) család jellemzője az egyes tagok mély benső lelki közössége, akkor ez legnagyobbrészt onnan jön, hogy (életük, lényük) legjavát bevitte legtöbbjük az egész (Schönstatt) családba. És hadd kérjem meg Önöket egyenként arra, hogy becsületesen és alázatosan vallják be ezt egyszer maguknak. – Vagy ha kell, kész vagyok rá, hogy négyszemközt elmondjam Önöknek, mi az, ami a (Schönstatt) családban a saját szívük véréből él.

Ha Önök nekem valamit meg akarnak köszönni, akkor csak azt az egyet, hogy azon fáradoztam, hogy megragadjam mindazt, ami Önökben keletkezőfélben volt; hogy utat vágjak Önöknek, és miután már életre kapott valamennyire a közösségben, mindig mint jelmondatot is kiadjam. Így elmondhatnám Önöknek azt is, hogy ki volt akkoriban a missziós mozgalmunk fő hordozója. Magányos építőmesterként hoztam létre. De ahol tudtam, hogy valami egészséges dolog készülődik, teljesen visszavonultam, mert azt gondoltam, hogy már (magától is) növekedni fog.

Azt is elmondhatnám, hogy kik voltak a fő hordózók akkor, amikor a külső szervezetet alapítottuk. Jegyezzék meg, mindenkor kimutatható és nyilvánvaló az Önök műve; az Önök közreműködése, az Önök legeslegfőbb tevékenysége által vittük át a háborús szervezetet, a Congregatio militaris-t a békeidőbe. Itt van egy klasszikus példa: szándékosan nem mentem el Hördébe, (1919) annyira biztos voltam abban, ami aztán bejött. Ugyanis minden elő volt készítve, mert minden egyes lélek lassan belenőtt már a nagy műbe.

Kedves Schönstatt Családom!
Engedjék meg, hogy a nekem énekelt ’hála-himnuszokat’ jogosan, hálásan és örömmel visszacímezzem Önöknek. Tudom, hogy ezzel egész általánosan körvonalaztam, ami engem személyesen mozgat. Dicsőítő éneket zenghetnék mindazokról (is), akikre az (előbb) mondottakban közvetlenül nem gondoltam. Most mindazokra gondolok, a fiatal nemzedékre is, Önökre, akik a kegyelmi tőke által, a kegyelmi tőke gazdagítása által mindig újra az egész (Schönstatt) család garanciája voltak. Kezdettől fogva ez volt az eszményem: Nem teszek semmit az egész (Schönstatt) családban együttműködés nélkül. Tudom, hogy ez a gondolat átitatta minden cselekedetemet; a többi szervek is, ha nem is voltam velük érzékelés kapcsolatban, szintén e törvény szerint cselekedtek: „Semmit nélkülünk!” Az örökkévalóságban majd meg fogjuk látni egykor, hogy a (Schönstatt) családban hogyan halmoztak javakat javakra a legkisebb és legjelentéktelenebb lelkek, akiknek hősies áldozat- és ima-élete nélkül nem volna elképzelhető a (Schönstatt) család mai lelkülete. Igen, semmit Önök nélkül! Nem tudom, hogy mire kell még külön rámutatnom!

Képzeljék el, 10 éve élnek a nővéreink írott szabályok nélkül, és eközben távoli munkaterületekbe nőttek bele. Hogyan volt ez lehetséges? És ha most egyszer visszatekintenek, akkor azt találják: Az eredeti eszményekből egy vesszőcskét sem hagytunk el. Csak a legidősebb nővéreink értek meg az elmúlt 10 év alatt annyira, hogy lassanként megértik, hogy 10 éve miféle programot állítottunk magunk elé. Pontosan ki tudom mutatni a Mária-nővéreknél, hogy mely szellem-irányzat jön ettől vagy attól a nővértől. Mindenki újra felfedezi magát, lelkének legjavát, a (Schönstatt) családban, mindabban, amit akarunk. Mindez egy darab eszmény-pedagógia, mozgalom-pedagógia, elővételező pedagógia.

És nem gondolják, hogy ebben az összefüggésben különösen is azokat kellene megneveznem, akik ott fent a lelkigyakorlatos házban együtt dolgoznak velem? Az ő hűségük nélkül teljesen lehetetlen lenne, hogy oly sok más munkaterületet is átvegyek. Nézzék meg egyszer, kérem, milyen sok élet és lélek árad ki mindig fentről, és hogy mindenki azon fáradozik, hogy mindig a legjobbat adja oda a (Schönstatt) családért.

Igen, mondjuk hát ki még egyszer: Minden elénekelt hála-himnuszt szeretnék befogadni és felküldeni köszönetképpen a Szentháromságnak, az Ő dicsőségére.

Nem feledkezhetek meg a felnövekvő ifjúságunkról sem! Ma reggel láthattam, hogy mennyi áldozatot hoztak, hogy mily hősiessé váló ifjúság ez. Amivé az öregek lettek, azzá kell válnunk! Schönstatt nem fejlődhet nélkülünk, és az ifjúságunk nélkül sem. Különös melegséggel köszöntöm az előviharzó ifjúságunkat, a leány- és a fiú-ifjúságot.
A gimnazistáinktól kaptam egy jókívánságot, és ez egybecseng az alapító nemzedék egész lelkével: „Be akarjuk fogadni a lelkiséget, melyet a régiek éltek, és bátor harcrakészséggel átvinni az új nemzedékbe. Ennek jelképét látjuk a hősök sírjaiban.”

A lány-ifjúságunk sem tétlenkedik. Nemcsak a legidősebb, hanem a legfiatalabb nemzedéket is belevonhatom a köszönetembe. Ők is egy kis jubileumot ünnepelnek velünk. Ez az ő jubileumuk.

3. Köszönet a jövő nemzedéknek. Köszönetet kell azonban mondanom a még nem élőknek, a jövendő nemzedéknek is. Igen, mi lesz Schönstattal, ha a jövő nemzedékeket nem ugyanaz a szellem ragadja meg és hatja át mint bennünket?

Nemde minden időkre törvény kell, hogy maradjon a (Schönstatt) családban: Minden nemzedéknek Schönstattot újra meg kell hódítania magának;

Ha a következő évszázadok jövendő, még meg nem született generációi iránti köszönetem nem kap alapot a jövő korfeletti fejlődésében, akkor kb. a (Schönstatt) család sírja előtt állunk. Ha minden korban Isten nem támaszt olyan embereket, akik ugyanazon eszközökkel ugyanazon célok után és ugyanazon utakon küzdenek (mint az alapítók), akkor egy kérész életű művet építettünk fel, mely nem marad fenn mindörökre az idők és az örökkévalóságon át.

De remélem, hogy Isten, aki eddig úgy védett bennünket; hogy a Szűzanya, aki a kezeit oly nagy szeretettel terjesztette ki a (Schönstatt) család fölé; hogy mindketten kegyelmesek és jóságosak lesznek irántunk, és a hűségünk miatt, mellyel azon fáradozunk, hogy öröklött javainkat a következő nemzedéknek továbbadjuk, valamennyi jövendő korban mindig fognak nekünk embereket ajándékozni, akik szívük vérét adják Schönstattért.

Szeretnék e helyről szívből jövő köszönetet mondani e jövendő nemzedékeknek is…

Az összes hála-himnuszt, amit Önök ma elénekeltek, valamennyi szavukat belső meghatottsággal elfogadom, és mindenek előtt egyszerű hűségből visszavezetem arra a címre, akit kezdettől fogva megillet; őrá gondolok, a mi kedves Háromszor Csodálatos Anyánkra.

(Itt kapcsolódik a múlt havi (2010 május) olvasmányunk):

Van még egy második címzettem is. Önök is ismerik őt. És úgy vélem, hogy a hála, mely ezekben a napokban eltölt és amelyet neki visszaadhattam, eltöltheti az egész (Schönstatt) családot és odavezetheti a mi kedves schönstatti Háromszor Csodálatos Anyánkhoz és Királynőnkhöz.

Sok évvel ezelőtt olvastam egy tiszteletreméltó öreg papról, aki szintén jubileumot ünnepelt. És ahogy az ilyen jubileumokkor lenni szokott, mindent összehordtak, amit csak tudtak; és sok minden összejött, amit erről a papról elmondhattak. A hála-himnuszok végén felállt az ünnepelt, és ezt a magyarázatot fűzte hozzá: „Igen, sok mindent felsoroltak, amit elérhettem az életben…” És akkor kitörtek belőle a könnyek és így mondta: „Mindezt a kedves Szűzanyának köszönöm!”

Én is tudom, hogy számtalan sok ember köszöni élete teljes megváltozását a Schönstattal való találkozásnak. Tudom, hogy milyen sok pap nyilatkozza mindig újra, hogy ’Mi lenne belőlünk Schönstatt nélkül!’ Hálátlanság lenne ezeket észre nem venni. Igen, azt is tudom és szívesen megerősítem, hogy kevés papi élet van, melyen annyi áldás volt mint az enyémen. De éppen úgy azt is elmondom: Ami lett, ami általam lett a mi kedves schönstatti Háromszor Csodálatos Anyánk által lett.

Szabad egyszer elmagyaráznom Önöknek, hogyan és mi jött létre; hogyan és mit alkottunk itt az egyes korszakokban? Akkor először is elmondhatom:
Ő (Szűzanya) formált és alakított engem kilencéves korom óta. Nem szeretek erről egyébként beszélni, de azt hiszem, hogy ebben az összefüggésben szabad valamit röviden elmondanom. Nincs olyan ember, aki nála mélyebb hatást gyakorolt volna fejlődésemre. Milliók tönkrementek volna abban a magányban, amelyben én voltam. Bensőleg teljesen egyedül kellett felnőnöm, mert bennem meg kellett születnie egy világnak, melyet később tovább kellett vinnem és továbbvezetnem. Ha a lelkem érzékelés kapcsolatban lett volna az akkori kultúrával, ha valamikor személyesen kötődtem volna hozzá, akkor nem tudnám ma teljes határozottsággal mondani, hogy minden mélyreható emberi befolyás nélkül a neveltetésem kizárólag a Szűzanya műve volt. Tudom, hogy ezzel sokat mondok. – De ne higgyék, hogy frázisokat hangoztatok, hogy a Szűzanyáról valami kedveset mondjak. De azt is tudom, hogy a Szűzanya közbenjáró segítségét és anyai szívét egészen egyedülálló módon a rendelkezésemre bocsátotta. Ezt Önök is átélték és történelmileg felülvizsgálhatják: Attól a perctől kezdve, ahogy leereszkedett ebbe a szentélybe, hatalmát és anyai szívét a rendelkezésemre bocsátotta a (Schönstatt) mű számára, melyet létrehozhattam. És ő ajándékozta Önöket is nekem munkatársakul.

Tanulmányozzák egyszer végig, hogy a mély, egyszerű Mária-szeretetből hogyan jött létre mindaz, amit ma itt látunk! Ugye igazam van, ha arra kérem Önöket, hogy ne feledkezzenek meg arról, akit ma különösen is megillet a hálánk?

/.../ (Az előadás végét olvashatod később, a 2010-júliusi olvasmányban)