Az Atya-áramlatról


1967-es schönstatti zsinat

Második előadásból, 1967. 10. 15.

Az előadássorozat helye Kentenich atya életében

 

I. A (Schönstatt) családunkat mindig egy mélyreható Atya-áramlat hordozta

I/1. Nem tudom, hogy kell-e ezt külön bizonyítanom.

Mi schönstattiak kezdettől fogva veretes, eredeti és bizakodó-modern partnerei voltunk a Szentháromságnak. Nemde ez ugyanazt jelenti, mintha azt magyaráznánk, hogy egyszer így másszor úgy de mindig az Atya-Isten körül keringtünk?

Üssük fel egyszer majd az „Ég felé” (Himmelwärts) imakönyvet, - ez a mi egész lelki magatartásunk testamentuma, „Magna Chartája”, mindenesetre megfelelően magas mértékben, - nézzenek egyszer utána, kérem, hogy ezekben az imákban az Atya-Istennek mekkora jelentősége van! Valamilyen módon az Atya-Isten körül kering minden. Ez azonban nem akkor volt így először, amikor az „Ég felé” készült; ezek az imák sokkal inkább már egy lelki-szellemi magatartás lecsapódása, mely akkor (Dachauban) csúcspontot ért el, de amelyet kezdettől fogva előkészítettünk és éltünk.

Még egyszer: Helyes az állításunk? Arra is emlékeznünk kellene, hogy mily korán befogadtuk és éltük a liturgikus mozgalom lényegét. A liturgiát úgy határoztuk meg mint Krisztusnak az egyház fejének, titokzatos működését és az egyháznak, mint Krisztus menyasszonyának titokzatos együttműködését abból a célból, hogy a világot megszabadítsák az ördögtől és megszenteljék az Atya dicsőségére. Krisztus titokzatos működése! Mit akar az Üdvözítő a liturgiában? Azt a tevékenységét akarja folytatni, amit itt a földön kibontakoztatott. És milyen helyzete volt az Atya-Istennek Krisztus megrendülésében, munkáiban, imádságában, szenvedésében? Mindenkor az Atya állt a középpontban. Nem nehéz a liturgikus szövegeket felülvizsgálni Krisztus titokzatos működésének szempontjából: A liturgiában is, mindenek előtt a szentmisében, az Üdvözítő mindig az Atya körül kering, és mélyen bele akar vonni bennünket mint tagjait ebbe a sajátos, mindent felülmúló és átható alap-beállítottságába. Miben kell tehát állnia a mi együttműködésünknek? Abban, hogy önként hagyjuk magunkat belevonni az Atya körüli keringésbe.

I/2. Hogy jutottunk el oda, hogy az Atyát kezdettől fogva egyszer így, egyszer úgy, egyszer csendesen, egyszer hangosan, egyszer működésileg, egyszer tudatosan az előtérbe állítsuk? Úgy vélem, hogy három okot kellene röviden megjegyezni:

a) Első ok: Az aszkézisről (önfegyelemről) alkotott sajátos felfogásunk. Az aszkézis a számunkra végső soron semmi más, mint a teljes dogmatika alkalmazása. Mit mond nekünk a dogmatika, az Isten-tan? Mindennek kezdete, középpontja a Szentháromság-Isten. Minden, amit tettünk, ide irányult. Ott is, ahol más áramlatok (pl.: máriásság) álltak a középpontban, mindig magától értetődő volt a számunkra, hogy végső soron mindennek a Szentháromság-Istenhez, az Atya-Istenhez kell vezetnie.

b) Második ok: A Szűzanyának a szentélyből kiinduló sajátos küldetése. Csaknem úgy tűnik, mintha a Szűzanya kezdettől fogva azon fáradozott volna, hogy nemcsak a régi axiómát megvalósítsa, hogy ’Mária által Krisztushoz!’ – hanem sajátos módon: ’Mária által Krisztusban és a Szentlélekben az Atyához! Mily gyakran emlékeztettünk X. Pius pápa szavaira, aki a jubileumi enciklikájában világosan rámutatott a Szűzanya küldetésére (melynek lényegét azonban az egyház teljes térségében kevéssé fogták fel): A Krisztussal való bensőséges kapcsolathoz és az Atyától való megragadottsághoz a legkönnyebb, legbiztosabb, legrövidebb út a Szűzanyán át vezet. Csaknem úgy áll a helyzet, hogy az élő Isten azért küldte a Szűzanyát a szentélyünkbe, hogy állandóan odavezesse a következő korszakot; a mostani schönstattiakat is ehhez a nagy jóhoz; az Atyától való mindenoldali megragadottság nagy ajándékához.

Lélektani gondolatmenetekből kiindulva az idők folyamán megpróbáltuk ezt az igazságot érthetővé tenni egy természetes családban a természetes anyával való összehasonlítás által. Tudjuk, hogy a családban az anya feladata, hogy a gyermeket az apához vezesse; mert a gyermek életszerűen nincs kapcsolatban az apjával sem az anyaméhben, sem utána; életszerűen, ösztönösen végig csak az anyjához kötődik. Ezért ha az anya nem vezeti gyermekét a legnagyobb gonddal az apához, előbb vagy utóbb katasztrofálissá válhat az élet a családban.

c) Harmadik ok: Vox temporis vox Dei! (A kor hangja Isten hangja!) Korunk nagy baja az evilági és túlvilági apátlanság; a menekülés Isten elől, mint személy elől és főleg, mint Atya elől. Ezt az atyaságot úgy fogjuk fel, mint igazságos vagy egyedülállóan irgalmas atyaságot, melyet nem lát és nem fogad el a mai ember; ebben áll a mai kor rettenetesen tátongó baja…. Mivel (Schönstatt) családunk nagy axiómája, hogy korunk bajaira, igényeire választ adjon, érthető, hogy a (Schönstatt) családban mindig volt egy erős élő Atya-áramlat.

 

II. Az Atya-áramlat az egész (Schönstatt) családot ellenállhatatlanul megragadta

főleg az utóbbi években még pedig olyan módon, hogy az Atya-kép nemcsak a fejünket, hanem az akaratunkat és a szívünket is meghódítja, vagy legalább is megpróbálja meghódítani.

Szabadjon itt egy pillanatra megállni. Meg is kell itt állnunk. Ez volt ugyanis a központi állítás. A nagy ajándék - szabad ezt mondanom? – az Atya iránti bensőséges viszony, az Atyától való megragadottság. Ebből egy áramlat lett, mely lassacskán a (Schönstatt) család minden körét áthatotta; egy áramlat, mely végül is oda vezetett, hogy a csatlakozás (elköteleződés) lépése, mely az Atya iránti bensőséges viszonyra, az Atyától való megragadottságra válaszol, a (Schönstatt) család minden tagjának és tagozatának közös kincsévé vált.

Ennek kihatása, hogy most, miután ebben az irányban oly sok minden kiérlelődött, megnőtt a vágy, hogy az Atya-szemet bevigyük a szentélybe hálánk kifejezéséül az Atya-áramlatért.

Még egyszer felteszem a kérdést: valóban az Atya iránti bensőséges viszony, az Atyától való megragadottság áramlata hordozza bensőleg a (Schönstatt) családot?

1) Nem szeretnék félreértést okozni, sem valamit is eltussolni, ezért tudatosan mondom: kettős Atya-áramlatról van itt szó: az egyik áramlat a túlvilági Atya, a másik pedig az evilági atya körül kering. Nem hiába ismételtük már számtalan sokszor: ha a természet síkján nem tudunk atya-élményt elkönyvelni, akkor rendkívül nehéz az örök Atya-Istent bensőleg mélyen átélni és az egész életünk feletti uralmat Neki átadni. Így látunk hát két párhuzamosan futó és egymásba torkolló áramlatot: az egyik Atya-áramlat a (Schönstatt) család időfeletti vezetőjére vonatkozik; a másik Atya-áramlat pedig a (Schönstatt) család vezetőségére; itt nyilván annyiban, amennyiben ez a vezetőség az időfeletti vezető atyaságában részt vesz.

A (Schönstatt) család térségében megélt apa-gyermek viszony és az ennek megfelelő élmények ugyanis

• a túlvilági Atya-élmény kifejeződései;

• eszközként szolgálnak, hogy az örök Atyába rendületlenül belekapaszkodjunk,

• védelmet jelentenek a túlvilági Atya-kép számára.