A gondviselés útjain

Az alapító levél forrásai
1954-es levél Milwaukee-ből Menningen atyának

Többet erről a levélről

Az előadássorozat helye Kentenich atya életében

Ha egy pillanatra szeretnél elgondolkodni az alapító levélen, akkor arra kell, hogy kérjelek, különböztess meg két szempontot. [Az alapító levelet] - ahogy előtted is ismert - fel lehet fogni kérésként és szentelésként. Mindkét esetben világosan a homlokán hordja a szeretetszövetség bélyegét.

Az Üdvözítő szavai szerint minden Istenhez intézett kérés szövetséget jelent. Engedd meg csak egyszer , hogy az Úr figyelmeztetése hasson rád, akkor azonnal belátod. Az Üdvözítő felszólít: kérjetek, és kaptok; keressetek, és találtok; kopogtassatok, és ajtót nyitnak nektek. Mindent, amit az Atyától a nevemben kértek, megad nektek. E szavak külső formájának már önmagában is szövetség-jellege van. Nem nehéz így olvasni a szöveget: ha kérsz, ha keresel, ha kopogtatsz, akkor meghallgatlak, akkor megkapod, amit keresel, akkor ajtót nyitok neked. A szövetség-jelleget nehéz volna világosabban kifejezni.

Ugyanez érvényes a Szűzanyának való szentelésre is. A Mária Kongregációban ezt ősidőktől fogva kölcsönös szeretetszövetségként értékelték. Ilyen értelemben mondja az alapító levélben a Szűzanya: Ego diligentes me diligo. (Szeretem azokat, akik szeretnek engem.) Először mutassátok meg, hogy valóban szerettek. Akkor… A szövetségi jelleg ismét vitathatatlanul világos.

A sajátos eredetiséget mégis a szövetség tartalma határozza meg. Hogy megértsük vagy – jobban mondva - megragadjuk, hogy az egyesek hogyan jutottak el ide, ismerni kell a történetét. A régi mondásr révényes itt: ha tudom, hogy hogyan jött létre, akkor azt is tudom, hogy milyen.
Az alapító levél három forrásból merített. Mindhárom a gyakorlati gondviselésbe vetett hitnek vagy a nyitott ajtók törvényének köszöni eredetét: pontosabban mondva: mindhárom világosan utal egy könnyen felismerhető isteni tervre.

1. Az első forrás: tanulóink Mária Kongregációjának rövid történelme. Akkor még nem volt egészen két éves (a Kongregáció). Minden esetre a forrást csak azok értik és értelmezik helyesen, akik a gondviselésbe vetett hittel szemlélik. Olvasd, kérlek, az alapító levelet és rögtön tudod, mire gondolok. Ez áll ott: Aki ismeri a Kongregációnk múltját, annak nem lesz nehéz elhinnie, hogy az isteni gondviselésnek valami különös terve van még vele. Húzd alá, kérlek, ezt a két szót: „isteni gondviselés” és „különös terv”. Ebből következik tehát, hogy Isten szólt  először és nem az ember. Másképp kifejezve: Isten mint az élet Istene áll Schönstatt történelmének kezdetén és nem az ember önmagát hangsúlyozó vágyaival, kicsinyes elvárásaival és zavaros vágyaival. Nem fölösleges ezt kihangsúlyozni. Ugyanígy Isten nem egy hétköznapi hanem egy sajátos, egészen különös tervvel lép fel. Ezért a mi esetünkben joggal beszélünk providentia specialis-ról (sajátos gondviselésről) sőt specialissima-ról (legsajátosabb gondviselésről). Vesd össze ezzel a Schönstatt-család különös küldetésére vonatkozó élő meggyőződést. Akkor még Isten különös szándékát sűrű köd takarta.

2. A sötétség a gondviselés ugyanazon útjain világosodott ki: az olaszországi, pompejii nagy kegyhely keletkezésének (2.) és az én hivatalos nevelői (spirituálisi) megbízatásom értelmezése (3.) által. Mindkét forrást ismered, ezért csak röviden összefoglalom.

A gondviselés 1914 őszén egy újságcikket játszott a kezembe, mely arról tudósított, hogy Bartolo Longo ügyvéd, miután megtért a szabadkőművességből, Pompeji halálvárosának romjain egy „kegyhelyet alapíthatott”, melyet később számos csoda igazolt és világhírre tett szert. Azonnal jelentkezett bennem a kérdés - egészen spontán módon vetődött fel - hogy nem lenne-e lehetséges itt is valami hasonló? Ugye hogy ezzel választ kaptunk arra a kérdésre, hogy mi az a különleges, amit az isteni gondviselés látszólag Schönstattal tervbe vett. Talán ebben az irányban megy tovább. Semmi esetre sem lehetetlen. Ha az alapító levelet nyugodtan áttanulmányozod, nem esik nehezedre a sorok közül ezt a megfontolást kiérezni. Így értsd a szövegben tett rövid utalásokat is a történelem teológiájára és filozófiájára. Az egyik oldalon meg voltam győződve ennek az értelmezésnek rendkívüli merészségéről. Olvasd csak: „Egy merész gondolat, csaknem túl merész a nyilvánosság számára, de nem túl merész Önöknek.” Hogy ezt a beállítást számításba vegyük, jött létre később a fedőnév: Ingolstadt-Schönstatt párhuzam. A másik oldalon pedig cselekvésre sürgetett a felismerés: „A világtörténelemben milyen gyakran volt a kicsi és jelentéktelen a nagynak és legnagyobbnak forrása. Miért ne lehetne ez így nálunk is?”

3. Ilyen mérlegelések bőségesen előkészítették a harmadik forrás megértését. Ez volt arra rendelve, hogy megjelölje a pontosabb sajátosságot és irányt, amely szerint az isteni tervnek megfelelően Mária különös hatékonyságának feltehetően ki kellett bontakoznia. Ennek megértéséhez emlékezz arra, hogy 1912-ben a spirituálissá való kinevezésemet, ill. az ezzel járó nevelési megbízatást mint a gondviselés igaz gyermeke egész életemre szóló isteni útmutatásként fogtam fel. Ennek a beállítottságnak nyomait világosan felfedezheted az Előalapítási okiratban. Ott olvasható: „Nos, most egyszer csak kineveztek spirituálissá, teljesen az én közreműködésem nélkül. Minden bizonnyal tehát ez az Isten akarata. Ezért az a szilárdan elhatározott szándékom, hogy a lehető legtökéletesebben teljesítsem a kötelességemet mindnyájatokkal és mindegyiktekkel szemben, külön-külön is. Ezennel állandó rendelkezésetekre bocsátom magam mindazzal együtt, ami vagyok és amim csak van: Tudásomat és tudatlanságomat, tehetségemet és tehetetlenségemet, de mindenekelőtt is a szívemet.” Ezzel a jövendő nevelői életutamat jellemeztem és határoztam meg.

Mindent kivétel nélkül ennek az isteni hívásnak és hivatásnak rendeltem alá és áldoztam fel. A lelkemet oly erősen betöltötte ez, hogy a feltehetően Isten által tervbe vett kegyhelyhez azonnal belső kapcsolatok létesültek, amint ez a gondolat belépett a tudatomba. Hogy a nevelői hivatás bensőleg mennyire mozgatott, abból is láthatod, hogy az Előalapító okiratban felállított program végül is az élet- és nevelői-programommá vált. Csiraszerűen tartalmazta mindazt, ami Schönstatt történelmében később megvalósult; az egész mozgalom szervezeti tagolását sem kizárva. Nem hiába ezért áll a végén: „A közös Mária tiszteletet előírják a házszabályaitok, a külsőség tehát mint egy pompás zászló és medália adva van, de a lényeg még hiányzik. Szükség van egy, a viszonyainknak megfelelő belső szervezetre, egy Mária kongregációra például. Bizonyára hallottatok már róla, hogy más gimnáziumokban és egyetemeken működnek ilyenek Szeretnénk mi is létrehozni egy ilyen szervezetet. Mi, és nem én. Mert ebben az összefüggésben nem fogok semmit sem tenni a ti teljes egyetértésetek nélkül. Ugyanis itt nemcsak egy rövidtávú, egyszeri munkáról van szó, hanem olyan berendezkedésről, amelyet majd az összes későbbi generáció számára is használható lesz. Az utódaitok tehát a ti buzgóságotokból, lelkiismeretességetekből és okosságotokból fognak élni. Meg vagyok győződve arról, hogy ha mindannyian összefogunk, akkor valami igazán használhatót fogunk létrehozni.”

Ehhez az alap-beállítottsághoz semmi sem áll közelebb, mint hogy ez a harmadik, az isteni gondviselés által a nyitott ajtók törvénye szerint feltárt forrás a másik kettővel egyesüljön és közös folyamágyat képezzen. Így jött létre a nagy eszme: a Szűzanyának itt ebben a szentélyben mint nevelőnek kell végső soron letelepednie. Nemcsak úgy, ahogy az Előalapító okirat mondja, hogy Mária védnöksége alatt akarjuk nevelni magunkat, hanem köztünk kell laknia és a nevelésünket kézbe kell vennie mindazok nevelésével együtt, akik velünk együtt neki ajándékozzák magukat. Ő az, aki az önnevelésünket minden időben mozgásba akarja hozni, és egy átfogó, tagolt megújulási és nevelési mozgalmat akar éltre hívni, vezetni és termékennyé tenni. Azért, hogy erre rávegyük, felajánljuk neki érdemeinket a kegyelmi tőkéjéhez való hozzájárulásoktól kezdve egészen a biankó-felhatalmazás, az inszkripció és az Engling-szentelés formájáig; végső soron neki ajándékozzuk önmagunkat mindazzal együtt, amik vagyunk és amink van. Ennek fejében elvárjuk tőle, hogy innen kiindulva valóban nagy nevelőnek bizonyuljon és elvezessen bennünket az életszentség és a termékeny apostoli élet magaslatára. Az alapító levél szerint igent mondott az így kialakított szeretetszövetségre. Ezt mondja: „Gyarapítsátok hát szorgalmasan a kegyelmi tőkét!… Akkor szívesen idetelepszem közétek és bőkezűen osztok adományokat és kegyelmeket. Akkor a jövőben majd erről a helyről magamhoz vonzom az ifjú szíveket, és úgy nevelem őket, hogy hasznos eszközökké váljanak a kezemben.” Ez a schönstatti szeretetszövetség egyszerű alap- és ős-formája, mely később a nyitott ajtók és a teremtett következmények törvénye szerint a schönstatti jövőkép víziójává szélesedett.