Az otthonosság

Az „otthon/haza“ - gondolat a vallásos vágy fényében

1951. október 2-5. pedagógiai napok Schönstattban
A pedagógiai napok korba és élethelyzetbe való belehelyezése
Tizenegyedik előadás
 
Vegyük most az utolsó határkövet. Ezen a „megdicsőítés” áll. A természetfeletti légkör utáni vágyat akarjuk megdicsőíteni.  Megdicsőítés alatt e vágy kitágítását értjük, a végső nagy összefüggésekbe való belehelyezést, ahogy ezt mindig sajátos módon tenni szoktuk: a legkisebb apróságoknál kezdjük és aztán előre nyomulunk a végső és legmagasabb dolgok felé. Sohasem nyugodtunk meg addig, amíg ezt a célt el nem értük.  Nem csak személyekben szeretnénk megnyugodni és magunkat kipihenni, hanem mindig a végső gondolatokban és összefüggésekben is. Így akarjuk a természetfeletti légkör utáni vágyat ezekbe a nagy összefüggésekbe beleállítani.
Az első este már megállapítottuk, (A pedagógiai napok rövid áttekintése) hogy a természetfölötti légkör utáni vágy nem más, mint az örök honvágy egy konkrét formája.
Az örök honvágy az örök otthonra, hazára mutat. Ide akarunk most kapcsolódni... A tárgy kitágul, és az értelem gyönyörködhet az erős világos fényben, amelyet az otthon/haza-gondolatban talál.
Kiáltsák bele ezeket a gondolatokat a mai korba és világba! Engedjék belevilágítani a mai kor sötétjébe! Milyen lesz a viszhang? Rendkívül sokhangú és sokalakú. Nem eshet nehezünkre a felénk áradó hangok zűrzavarából lényegében két momentumot kihallani.
-Első momentum:
Az otthonosság problémája abban a távlatban - ahogy azt érteni akarjuk és ábrázolhatjuk -  végső soron kultúránk problémája. Ezért az otthontalanság a mai kultúra válságának központi magja. Természetesen az otthontalanságról itt végtelenül kitágított értelmemben van szó. Otthon/haza! – A szót, az életfolyamatot, amit ezalatt értünk, különböző értelemben nézhetem és mutathatom: beszélhetünk helyi, szellemi és természetfeletti otthonról; vagy szellemi, lelki és helyi otthonról. A kifejezések keresztezik egymást.
-Második momentum:
A  mai embertípusra kell utalnunk, a kollektivista emberre, akinek a lelkét ez a mindenoldalú otthontalanság formálta ki. A kollektivista ember nem más, mint a radikálissá vált tömegember, aki az összes Isten által akart kötöttséget belülről teljesen megtagadja. Joggal mondhatjuk róla: a mindenféle otthontól/hazától megfosztott ember. Minden kötöttség feloldódott benne: az Istenhez való kötöttség, a röghöz kötöttség, az embertársakhoz való kötöttség. Ezt a sok alakban mutatkozó teljes otthontalanságot/hazátlanságot a szó felettébb jogos értelmében “pokolbeli büntetésnek” nevezhetjük. A pokol lényege a teljes otthontalanságban áll, a lelki szembenállásban. Így nézve számtalanul sok mai ember nagy részben már egyfajta pokolban él: teljes otthontalanságban, lelki szembenállásban a lélek és Isten valamint ember és ember között.
Innen kiindulva nem esik nehezünkre, hogy a modern embereknek utat mutassunk a menny felé. A menny lényege az ember és az Isten és ezzel egyidejűleg az ember és ember közötti, titokzatos mélységű lelki egymásban levés. Azok az emberek, akik itt a földön egymásra találtak, az örök boldogságban megtapasztalhatják  e lelki egymásban-levés  elmélyülését és kiteljesedését. A mai egész nyugati kultúránk úton van egy sokalakú, mindenoldalú otthontalanság/hazátlanság felé. Ezzel tehát egy földi pokol felé tart és nem az ég felé; még csak nem is valamiféle földi mennyország felé.
„A varjuraj
város felé surrog tova:
hó lesz hamar -
jaj, akinek nincs otthona!“


Ha a természetben valami szerencsétlenség készülődik, elsőként az állatok érzik meg. Így törekszenek a varjak is a mezőkről befelé, az emberek hajlékai felé (a hóvihar közeledtére). Jaj azoknak a varjaknak, akik nem találnak menedékhelyet ebben az ítéletidőben!
Miféle varjakról van itt szó? Ezek az emberek, a nyüzsgő ember-tömeg. Nyugtalanok lettek, mert kultúra-katasztrófa készülődik. A “város felé surrognak tova”. Miféle város felé? Nyilván valami titokzatos város felé, mert minden földi várost egyre inkább elborít a kultúra válsága. Az embernek az otthon utáni ős-ösztönében, mely a világban semmi választ sem talál, hallatszik a jajkiáltás! “Jaj, akinek nincs otthona!"
Miben áll akkor a nagy feladat, a nagy pedagógiai probléma?
A mai nevelés központi magja az iskolában és azon kívül az otthon biztosítása és ápolása kell hogy legyen. Az otthontalanságot, az otthon elvesztését kiegészíteni és helyettesíteni az otthonossággal. Legtöbbször hiányzik  - ahogy a mai korban mindenütt -  a mélyebb és végső összefüggések belátása. Itt kezdődik a mi munkánk. Nemde első este arra kértük a Szűzanyát, hogy ajándékozzon  nekem személyesen betekintést, hogy sikerüljön ővele együtt a modern problémák gyökereit feltárni?
A feladatomat most már abban kell látnom, hogy lehetőleg a végső okokból és elvekből kiindulva választ adjak két kérdésre:
1. kérdés: Mit értünk otthon/haza alatt?
2. kérdés: Milyen szerepe van a Mária-tiszteletnek az otthon/haza vonatkozásában, amikor az otthon/haza gondolatról, az otthon/haza érzékről, otthon/haza szeretetről van szó? Milyen szerepe van a kultúra mai válsága és annak legyőzése kérdéskörben?