Mindent a korsóba!

Kentenich atya megmutatja, hogy a kegyelmi tőke által,
Istenben minden a javunkra válik

Ez az írás a 2011-es Kentenich vetélkedő egyik résztvevőjének munkája, melyben egy számára fontos témáról ír, amit Kentenich atyától tanult.

A szenvedésben az Isten közelségét Kentenich atya már gyermekkorában megtapasztalhatta, amikor édesanyja az árvaházban Mária gondjaira bízta. Ha visszagondolunk a gyermekkori emlékeinkre, akkor mi is tisztán emlékezhetünk arra a felismerésünkre, hogy teljesen az Istené vagyunk, aki mindenünkre igényt tart.

Ha az első világháború előtt kötött szeretetszövetséghez csatlakozunk, akkor Mária nekünk is szól: “Bizonyítsátok be először, hogy valóban szerettek, ... gyarapítsátok hát szorgalmasan a kegyelmi tőkét!” Vagyis ajándékozzuk mindenünket Máriának: az erőfeszítéseinket, hűségünket, kudarcainkat, fájdalmainkat. A korsóba adott ajándékainkat Mária Jézushoz viszi, aki átváltoztatja azokat és így sokak hasznára lehet.

Mária ilyen közeli munkatársának lenni, az értelmet ad az életünknek. Tanítványként is csatlakozunk Anyánkhoz, Királynőnkhöz. Ahogy ő kimondta, hogy “Íme az Úrnak szolgáló leánya, legyen nekem a Te igéd szerint”, úgy mondunk mi is vakon igent mindarra, amit Mennyei Atyánk tervez velünk. Vagyis előre biankó felhatalmazást adunk az Atyának, aki átlátja az egész tervet és tudja minden apróságnak az értelmét. Gyermeki bizalommal fogadunk el mindent Atyánktól és ez nyugodttá, magabiztossá tesz bennünket.

Ha Kentenich atya tanítványaként Engling Józseffel mi is így imádkozunk: “áldozatul ajánlom magam neked, mindenemet neked adom, ... fogadd el az életemet áldozatul”, akkor nem kell csodálkoznunk, ha komolyan veszik a kérésünket és kalanddá válik az életünk. Engling József - mint minden hős - az életét nagy dologért tette fel: a Schönstatt elé állított feladatokért esett el az I. világháborúban.

Kentenich atya viszont biztos volt benne, hogy túléli a II. világháborút. Alkalma lett volna a koncentrációs tábort elkerülni, de ő nem élt a lehetőséggel, hanem a gondviselésbe vetett aktív hittől vezérelve belekapaszkodott a reménybe. Áldozata nagyban hozzájárult Schönstatt fejlődéséhez.

Arra tanít bennünket, hogy egyesítsük tökéletesen Máriával és Jézussal a szívünket (“inscriptio perfecta cordis in cor”), legyünk velük teljes akaratközösségben, különösen ami a szenvedés, a fájdalom elfogadását illeti. Az inszkripcióban létrejövő szívközösség meghaladja az értelmet és az akaratot. Ahogy a pszichoanalízis próbálja a múlt sebeit orvosolni, úgy adhatjuk oda korábbi sérüléseinket, sebeinket, máig ható fájdalmainkat Máriának és Jézusnak és ez valódi gyógyulást hozhat nekünk.

A háború után Kentenich atya vádaskodással, rágalmazással találkozott, ami Schönstattól való elszakításához vezetett. Ez lehetett neki az a legnehezebb, aminek a küldésére kérhette Istent: “ha ez áll a tervedben...”.

A száműzetésben őt látogató római elöljárót meglepte, hogy nem megtörten nyalogatja a sebeit, hanem másokat vígasztal, bátorít. Tizennégy éves száműzetés után, 80 évesen, Rómában, a teljes kiszolgáltatottságban és bizonytalanságban környezete ugyanezt tapasztalta.

Gyengeségeink által megnőhetünk, nehézségeinkkel csoda történik a Szűzanya kezében: valakinek szüksége van rá, azért fáj valamink. Ha a szenvedést az Atya kezéből fogadjuk és a cipelését áldozatul ajándékozzuk, akkor nem roppanunk meg, hanem az üdvösségből részesülünk. A szenvedésben való egyesülésben válunk Jézushoz és Máriához hasonlóvá. "Add, hogy Hozzád hasonlóvá váljunk. Úgy járjunk-keljünk a világban, mint Te: erősen, méltósággal, egyszerűen, szelíden..."